Villányi László: voltaképpen

A szerző naponta tapasztalja meg a világban jelen lévő irgalmatlan önzést, cinizmust, gőgöt, rosszindulatot, irigységet, sokak számára a siker a legfőbb cél, az érdekeknek rendelnek alá mindent. Sajnos napjainkban is igaz az, amit Franz Kafka írt A perben, több mint száz évvel ezelőtt: „A hazugságot avatják világrenddé.” Villányi fölteszi a kérdést: Hol kezdődik az irgalmasság, van-e esély arra, hogy köznapivá szelídüljön? Vallja, hogy az irgalmasság a leghitelesebben a hétköznapok apró gesztusaiban nyilvánulhat meg. Ezzel teszünk eleget a „szelíd” kérésnek: „Szeretettel és irgalommal bánjatok egymással” (Zak 7,9).

A kötetben egymásra épülnek a személyes vallomások és az esszéisztikus részek. Villányi felidézi, hogy tisztes szegénységbe született, emiatt később sem elégedetlenkedett, ha nehezebben ment a sora. Mintha mindig ismerte volna az ókori filozófus, Csuang Ce tételét: „A szegénység nem nyomorúság. Ha valami tanult férfiú nem képes követni az Utat és valóját, az a nyomorúság.” Amikor Villányitól egyszer megkérdezte egy vele ellenséges érzületű diák, hogy „mit hoz a konyhára a versírás”, nem titkoltan olyan hangsúllyal, hogy a szemében „csóró” alak, ő azt válaszolta: „Mindent a költészetnek köszönhetek. Általa részesültem mindabban, ami nem megvásárolható. A szellem világát, szép szerelmeket, bensőséges barátságokat kaptam ajándékba.” Assisi Szent Ferencre is hivatkozik a szerző: „Ragaszkodjunk tehát rendületlenül a szent Szegénységhez, mert ez a tökéletesség útja, s foglalója és záloga az örökös gazdagságnak.” Villányi László fölteszi a kérdést: átvihető-e a mindennapokra Isten Szegénykéjének tanítása, szólhat-e mindazokhoz, akik nem szerzetesként akarnak élni? A világ „a gazdagoknak hódol. A politika – legyen bármilyen színű, ígérjen bármit – természeténél fogva a gazdagok pártján áll. A nyomorultak az úgynevezett sikeres embereket csodálják. Nem naivitás, sőt cinizmus szegénységet ajánlani, ha a közfelfogás kíméletlenül azt sugallja, aki szegény, az élhetetlen?” Villányi hite szerint „a szellem világától elszakadt lét nem lehet jó élet, bármennyi is a napi haszon… Amikor egy fruska kijelenti, mennyire szánalmas, ha barátnőjéhez vonattal megy randevúra a fiú, mert nincs autója, akkor egy uralkodó világszemléletet visszhangoz, s fel sem fogja, a gazdagságra vágyás gőgje a szánalmas, veti sivár rabságba.”

A költő képzelete szárnyán bejárja az egész világot, Torinótól kezdve Chicagón át Kínáig, gyönyörű esztétikai élményekben van része, miközben ki sem mozdul Győrből. Így született meg a Vivaldi naplója című kötete. Örömmel fedezi fel a szerző a Kosztolányi Dezsővel és Csáth Gézával való, nemcsak szellemi, de vérrokonságát is. Szellemi rokonainak tekinti többek között Petrarcát, Goethét, Rilkét, Eliotot, Simone Weilt. A Biblia pedig mindennapos olvasmánya, gyakran verseinek az ihlető forrása. Vallja: „A hit-történet-költészet hármasságában időkön átívelő bensőséges viszony teremtődhet, esély arra, hogy amikor az ember megfárad, már-már megbillenne, a gyötrelem helyett a belső szabadság derűje uralkodik.”

Villányi László a szerencse fiának nevezi magát, akit mindig is a költészet mibenléte izgatott, „természetrajza, világban rejtezése, megnyilvánulásának bámulatos gazdagsága. Gyerekkorától fogva a világból, az életből az lett fontos, ami költészet.” A jó mű által pedig az olvasó is költővé válik, a vershez hozzáadja a maga emlékeit, álmait, gondolatait, „és akkor az már sokkal tágabb lesz. A költészet kínálja a legmagasabb szabadságfokot.” Így aztán a szerencse fiának „nincs más dolga, mint a lehető leglassabban létezve, a lehető legtöbb hallgatásban, találkozzon a világban megnyilvánuló költészettel, mutassa fel, és természetének engedelmeskedve, beteljesítve a planéták ajánlását, avassa költészetté életét”.

Villányi László: voltaképpen
Vigilia Kiadó, 2017

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír