XVI. Benedek: Elég volt, csak egy pápa van, és az nem én vagyok

Ratzinger Walter Brandmüller bíborosnak címzett levelei, amelyeket a Bildben jelentettek meg, az utolsó kísérletek arra, hogy eszközként felhasználják a volt pápát az állítólagos ratzingeristák.

A Bildben megjelent írás, melyet XVI. Benedek Walter Brandmüller bíborosnak címzett, nem egy levél volt, hanem valójában két levél. Az elsőben, 2017. november 9-én XVI. Benedek azt az interjút kommentálta, amelyet Brandmüller adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. A másodikat  Ratzinger válaszként írta a bíboros egyik levelére november 23-án. A két levelet, amelyet eleinte úgy mutattak be, mintha egyetlen egy volna, érdekes módon úgy állították be, mintha azokban a nyugalmazott pápa az aktuális pápát támadná.

Érdemes először is az első levelet elemeznünk. XVI. Benedek Brandmüller kijelentéseire reagál a pápaságáról való lemondással kapcsolatban. A egyháztörténész bíboros azt állította, hogy Ratzinger azzal, hogy emeritus pápának hívatja magát, egy az Egyház történelmében nem létező szerepet hozott létre. Az érintett fél válasza erre a következő: „Ön bizonyára nagyon jól tudja, hogy voltak – jóllehet igen kevesen – pápák, akik visszavonultak. Mik voltak ők aztán? Nyugalmazott pápák? Vagy valami más?”

XVI. Benedek itt egy példát is hozott, ami aztán további spekulációnak adott táptalajt. „Amint Ön is jól tudja – írja Ratzinger Brandmüllernek –, XII. Piusz letétbe helyezett egy nyilatkozatot arra az esetre, ha a nácik letartóztatták volna, amelynek értelmében a letartóztatás pillanatától számítva nem lett volna többé pápa. Nem tudjuk, hogy ez, a bíborhoz való visszatérés valóban ilyen egyszerűen megtörténhetett volna-e.” Benedek itt arra a levélre hivatkozik, melyet Pacelli pápa esetleges deportálásának esetére hagyott hátra: a bíborosi kollégiumnak eltűntnek kellett volna tekintenie őt, és meg kellett volna választaniuk az utódját. „Így a nácik Pacelli bíborost vitték volna magukkal, nem pedig a pápát”, mondta XII. Piusz bizalmasan a munkatársainak. A nácik által deportált pápa példája aztán elindította az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek a fantáziáját: Miért pont ezt a példát idézte XVI. Benedek pápa? Talán ő is azért mondott le, mert kényszerítették, mert félt? Kik ma a valódi ellenségek – a nácik, akik letartóztatással fenyegették XII. Piusz?

A levél folytatásából azonban egyértelműen kiderül, hogy nem azért idézi éppen ezt az esetet Ratzinger, hogy – objektíve alaptalan – párhuzamba állítsa saját helyzetével, hanem hogy bemutassa azt, hogy a visszavonuló pápa automatikusan bíborosi rangba és a bíborosi kollégiumba tér vissza. „Az én esetemben – írja továbbra is Ratzinger Brandmüllernek – semmi értelme sem lett volna a bíborosi rangra való visszatérés kijelentésének. Folyamatosan ki lettem volna szolgáltatva a nyilvánosságnak, ahogy egy bíboros is ki van szolgáltatva – sőt még inkább, hiszen a sajtó bennem az expápát látta volna. Ez különösképpen az aktuális helyzetet tekintve akarva-akaratlanul súlyos következményekhez vezetett volna. A nyugalmazott (emeritus) pápa megnevezéssel megpróbáltam keresni egy olyan helyzetet, amely révén a mass media [sajtónyilvánosság – a szerk.] számára teljességgel elérhetetlen tudok maradni, és amely egyértelműen kifejezi, hogy csak egyetlen pápa van. Ha Ön tud egy jobb megoldást, és úgy gondolja, hogy az enyémet el kell marasztalni, kérem, hozza tudomásomra. Köszöntöm az Úrban.”

Vagyis Benedek újfent félresöpörve a „megosztott pápaság” abszurd elméletét a lemondott pápát illetően, aki mégsem mondott le egészen, illetve aki a valódi pápa marad, mint ahogy azokat a kánonjogi köntösbe öltöztetett ostobaságokat is, amelyek egy „munus petrinum” önálló létéről szóltak, függetlenül annak gyakorlati megvalósításától – aminek értelmében a munus továbbra is annak birtokában maradt volna, aki már nem rendelkezik többé Róma város püspökének jogkörével –, megpróbált véget vetni a lemondása körül felmerülő agyrémeknek.

Erre a levélre Brandmüller 2017. november 15-én válaszolt, bocsánatot kérve Benedektől az interjúban elhangzott kijelentéseiért: sajnálatát fejezte ki, és biztosított mindenkit, hogy nem nyilatkozik többé a témával kapcsolatban, de minden valószínűség szerint beszélt arról a „fájdalomról” is, amit a lemondás okozott. A nyugalmazott pápa, akinek nyilvánvalóan rosszul estek Brandmüller fentebb idézett szavai, november 23-án újra válaszol egy utolsó levélben, amelyben megköszöni, hogy nem feszegeti többé a lemondás miértjeit. Ratzinger írja: „Megértem az Ön és mások fájdalmát, amit a pápaságom vége okoz, de a fájdalom, úgy érzem néhányakban, köztük Önben is haraggá változott, amely többé már nem a lemondásra irányul, hanem átterjed az én személyemre és a pápaságomra is. [...] Ezáltal pedig magát a pápaságot becsülik le, és összekeverik a mai Egyház helyzete felett érzett szomorúsággal.” Ez a haraggá változott fájdalom pedig a „felháborodásnak egy formájává” változott.

A nyugalmazott pápa példaként említ egy nemrég megjelent könyvet: Fabrizio Grasso La rinuncia. Dio è stato sconfitto? (A lemondás. Isten elbukott?), és beszél egy lehetséges egyházszakadásról, amelyet a bíboros kifejezetten említett az interjúban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A levél végén Ratzinger arra kéri Brandmüllert, hogy imádkozzon azért, hogy „az Úr siessen Egyháza segítségére”. „Apostoli áldásommal, XVI. Benedek” – zárul a levél.

A „mai Egyház szomorú helyzetéről” szóló mondatot úgy értelmezték, mintha az a nyugalmazott pápa utódjára vonatkozó ítélet volna. Jóllehet ez az olvasat leegyszerűsítő és reduktív: a mai Egyház helyzete korunk Egyházának helyzete, amelyet nem azonosíthatunk csupán az elmúlt öt évvel. Ha mégis így lenne, azt kellene gondolnunk, hogy a problémák, a szexuális visszaélések, a papi hűtlenség, a tanításbeli látványos nézeteltérések, a karrierizmus és a hatalmi érdekszövetségek 2013 után egyszerre csak váratlanul tűntek volna fel, és hogy egészen addig az Egyház élete ideálisan alakult volna. Egyébként éppen Joseph Ratzinger volt az, még fiatal, briliáns teológusként, aki 1958 októberében egy esszét írt Die neuen Heiden und die Kirche (Az új pogányok és az Egyház) címmel. A félelem, hogy az Egyház „elvilágiasodik”, már megjelent e teológiai reflexióban.

A Brandmüllernek szóló két levél publikációja persze a nyugalmazott pápa eszközként való felhasználásának csak a legutóbbi epizódját alkotja. Meg kell kérdeznünk magunktól, az idős, nyugalmazott német bíboros miért tette közzé ezt a két levelet: nem túl valószínű, hogy a Bild „ellopta” volna őket, behatolva a vatikáni lakásába, papír formátumú levelekről van szó ugyanis, amelyek a bíboros számítógépének memóriájában nem találhatók meg. A valódi főszereplő itt az az egyházi médiahálózat, amely vatikáni támogatással a Ferenc pápa ellen irányuló támadásokért felelős. Egy hálózat, amely folyamatosan megpróbálja XVI. Benedeket felhasználni utódja ellen.

Egyébiránt a „nyugalmazott pápa” még mindig nem kodifikált figurájáról szóló vita egy olyan téma, amire az Egyháznak a jövőben még reflektálnia kell. Benedek hozott egy döntést, de nagyon bölcsen úgy határozott, hogy nem kodifikálja. Nem kérdés, hogy a pápai név és a fehér reverenda megtartása, valamint az „emeritus pápa” cím használata bizonyos munkatársainak kijelentéseivel együtt hozzájárult kétségek és bizonytalanság felmerüléséhez, egészen odáig, hogy néhányakban még az is felmerült, hogy a nyugalmazott pápa egy kicsit még mindig pápa, aki referenciapontot jelent a regnáló pápa kudarcainak közepette.

Fordította: Koszoru Péter

Forrás és fotó: La Stampa/Vatican Insider

Magyar Kurír