XVI. Benedek: A világ nem élhet Isten nélkül

Gondolatmenete e kijelentésből indult ki „úgy tűnik, az embereknek nincs szükségük ránk, olyan, mintha teljesen felesleges lenne minden, amit teszünk”. A pápa elmondta, hogy nincs kész receptje: „Együtt érzek veletek ebben a kérdésben. Én is szenvedek ettől.”

Annak okát, hogy az egyházi hivatást a nyugati világban kevesen választják, a pápa magában a nyugati mentalitásban látja, amely „belefáradt saját kultúrájába”, és amely arra a következtetésre jutott, hogy „nincs feltétlenül szüksége Istenre, még kevésbé Krisztusra”. Úgy tűnik, „mintha az ember egyedül is felépíthetné magát.” Ez az önmagába zárkózó, racionalista légkör, amely a megismerés egyetlen útját a tudományban látja, minden mást szubjektívnak tart. A keresztény élet is csupán egyéni, tehát önkényes döntés, és többé már nem az Élet útja. Ezért nehéz hinni, és felajánlani magunkat Isten szolgálatára .

XVI. Benedek, az ázsiai és afrikai püspökökkel való korábbi találkozásaira utalva azt mondta, hogy azokban az országokban „megnőtt a hivatást választók száma, sőt, olyan sokan vannak, hogy nem tudnak elegendő szemináriumot építeni a számukra”. A pápa így folytatta: „Természetesen egy részük a társadalmi felemelkedés reményében érkezik. A püspököknek erre a tényre is figyelemmel kell lenniük. Mindezzel együtt a hitüket nagy lelkesedéssel élik meg.”

A pápa a továbbiakban hozzáfűzte: az ázsiai és afrikai kultúrák a történelem egy meghatározott időszakát élik, azt az időszakot, amelyben a vallások pusztán tradicionális formái, és a hagyományos vallásgyakorlat már nem adnak kielégítő válaszokat .Ebben az átmeneti időszakban, letisztult, értékeket megőrző, és ugyanakkor megújult vallásosságot keresve, a kereszténységre vagy az iszlámra találnak.

A keresztényeknek és a papoknak a kihívásokra „türelemmel, és azzal a meggyőződéssel kell válaszolniuk, hogy a világ nem élhet Isten nélkül. Mégpedig nem bármilyen Isten nélkül, hanem anélkül, aki arcát Krisztusban mutatta meg. Az értünk szenvedett Krisztus arca a szeretet arca, úgy formálja át a világot, mint földre esett búzaszemet… Krisztus arcát nélkülöző Isten nélkül a világ saját magát teszi tönkre”.

A pápa ezután azt kérte a papoktól, hogy ezt a meggyőződést erősítsék meg önmagukban az Úrral való személyes kapcsolattal, és racionális meggondolásokkal is. „Az Istennel való kapcsolat személyessé válása által nő a hivatások száma is. Ez történt a ’68-ban elindult kulturális forradalom generációjánál is, amikor valóban úgy tűnt, hogy lejárt a kereszténység ideje”.

A pápa azt javasolta a papoknak, hogy életük minél inkább kapcsolódjon a közösséghez „ha a fiatalok elszigetelődött, szomorú és megfáradt papokat látnak, arra gondolnak: ha ilyen jövő várna rám, nem tudnám elviselni. Meg kell alkotni azt a közösséget, ahol élünk, amely a fiataloknak megmutatja: igen, ezt én is el tudom képzelni, így valóban lehet élni”.

Végül, a jelenlévő papok kérdésére válaszolva a pápa még egyszer felhívta a figyelmet arra, fontos a fiatalokat az Egyházhoz vonzani. „Fedezzék fel a fiatalok a hit szépségét, érezzék Isten baráti közelségét. Ennek az intellektuális felismerésnek érzelmi és társadalmi tényezőkkel is együtt kell járnia: a hitben való szocializációval, és azzal, hogy a hit közösséget, életteret hozzon létre. Ezért kell okosan válaszolni napjaink kérdéseire: Van-e szükség Istenre? Ésszerű-e még Istenben hinni? Krisztus csupán vallástörténeti személyiség, vagy valóban Isten arca, akire szükségünk van? Élhetünk jól úgy, hogy nem ismerjük Krisztust?

Fontos, hogy megértsük, az élet, a jövő felépítéséhez szükség van türelemre, és szenvedésre is. A fiatalok sem kerülhetik el, hogy keresztjüket magukra vegyék, és ezt megértetni nem könnyű feladat.”

www.vatican.va/MK