Elkapni a megfelelő pillanatot – Fotókiállítás a Millennium Házában

Nemrég korszakokat átfogó, gazdag képanyagot felvonultató tárlat nyílt termeiben Mélység/élesség – Remekművek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből címmel. A múzeumnak nyilván sokkal több képe van raktáron, mint amennyi a tárlaton szerepelhet, de a kurátoroknak sikerült kiválasztaniuk a legfontosabb fotográfiákat. Aki veszi a fáradságot, és ellátogat a Városligetbe, az megismerheti a magyar fotó történetét a kezdetektől napjainkig.

A kiállítás hét tematikus csoportban a 19. századtól mutatja be a fotográfia műfajainak változásait. A Mozdulat, A város arcai, az Arcok, a Táj, a Trompe-l’œil, Az erőszak arcai, valamint a Sorsok című fejezetek mentén rendezték el a fényképeket. A tárlaton nyomon követhetünk a fotóra jellemző alkotói szemléletmódokat is, mint például a szociofotó, a dokumentarizmus, illetve a fotográfiára mint médiumra való reflektálás.

A tárlat elején a fényképezés talán legnehezebb részével, a mozgás ábrázolásával ismerkedhetünk meg. A szekció címe: Mozdulat. Aki fényképezett már életében, az tudja, mit jelent, amikor azt mondjuk egy képre, hogy „bemozdult”. Az ilyen fotó életlen lesz. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, a megfelelő időben gyorsan kell exponálni. Jó példa erre André Kertész Groteszk táncosnő című felvétele, amely 1927-ben készült. Kertész ezt írta visszaemlékezésében: „Hirtelen csinált egy mozdulatot. Csak két expozíciót készítettem. Nem kell száz tekercset elfényképezni, ahogy manapság csinálják. Az embereket csodás dolog mozgás közben fényképezni. Azt jelenti, hogy el kell kapni a megfelelő pillanatot, amikor valami átváltozik valami mássá. Ez a kép egyfajta torzulás, mint a víz alatt úszóról készült képem.” Fényképezéskor és az utómunkálatok során fontos a képkivágás is. Megfigyelhetjük ezt például André Kertész Te meg én, Párizs (1931) című felvételén, ahol a nőnek csupán az egyik fele látszik, valamint egy kéz, amely átöleli a vállát. Merész megoldás, nem vitás, pláne akkoriban, de elégséges, „átjön” a mondanivaló.

Munkácsi Márton, a modern fotózsurnalizmus egyik megteremtője, aki főleg külföldön csinált karriert, ezt mondta a fotóriportról: „Meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.” Munkácsi a 20. század elején az Est és más hazai lapok sporteseményekről beszámoló tudósítójából a berlini Ullstein kiadó egyik vezető fotóriportere lett. A tárlaton láthatjuk azt a képét, amelyen Leni Riefenstahl fürdőruhában síel. Munkácsi a húszas évek végétől fényképezte a később elhíresült dokumentumfilmes rendezőnőt, aki már a harmincas években lelkesen filmezte Hitlert és környezetét. Riefenstahl a náci propaganda kiszolgálója volt. Ezt a róla készült képet 1936. február 17-én, a negyedik téli olimpia idején a címlapján hozta le a Time magazin.

A tárlaton Munkácsi Márton leghíresebb fényképe is látható: A Tanganyika partján. A fotón három fekete fiú fut be a vízbe. Lenyűgöző a kép dinamikája, minden mozgásban van, nemcsak a fiúk, hanem a tó fehéren tajtékzó hullámai is. Erőteljes kontraszt a vakító fehértől a mélyfeketéig, a szürke sokféle árnyalatán keresztül: ettől válik briliánssá a kép.

A következő szekció a Város arcai címet viseli. Mindjárt visszaléphetünk kicsit a kezdetekhez, a régmúltba, egészen 1857-be. Rosti Pál felvétele A székesegyház keleti mellékportálja címet viseli. A 19. század közepétől a városokban alkotó fényképészek elsősorban a nevezetességeket örökítették meg, meglehetősen statikusan. Ennek technikai okai voltak. A hosszú expozíciós idő miatt a fényképezés kezdeti évtizedeiben még nem tudtak mozgást fotózni. Az alkotók ekkoriban a kamerát rögzítő állványokkal dolgoztak, és csak az 1880-as években, fokozatosan tudtak megszabadulni a technikai kötöttségektől. Ekkor kezdődhetett el a városok szubjektív bemutatása.

Az imént említett Munkácsi Márton 1923-ban már sokkal közelebb tudott menni választott témájához az Udvaron táncoló gyerekek című fényképével. Igazi kortörténeti dokumentum ez: a gangos bérház belső udvarán kintornás játszik, a lakók pedig körülveszik, és figyelemmel kísérik a játékát. A Németországban élő és a Bauhausban is tanító Moholy Nagy László az 1920-as években még ennél is szubjektívebben ábrázolta a házakat, a városi életet, az embereket. A húszas évek Párizsában élő magyar fotográfus, Brassaï, más néven Halász Gyula, világhírnévre tett szert. Az első világháború után Berlinben működött, majd innen költözött Párizsba. A Pont Neuf, Párizs (1932) című képe hangulatos esti felvétel a közismert hídról.

Az Arcok című szekcióban láthatjuk Yousuf Karsh Albert Einsteinről készített portréját 1948-ból. Az örmény származású kanadai fényképész fotóit az 1980-as évek elején kiállításon mutatták be Budapesten, fergeteges sikert aratott. A Millennium Házban rendezett mostani tárlaton is szerepel tőle néhány fénykép. Yousuf Karsh hitvallása szerint: „Az álarc, amelyet másoknak mutatunk, de igen gyakran önmagunk előtt is viselünk, olykor egy pillanatra lehull, s egy önkéntelen mozdulat, szemöldökrándulás, egy váratlan reakció vagy éppen egy pillanatnyi nyugalom felfedi… az erőt. S ez a pillanat, amelyet el kell kapni.” George Bernard Shaw (1943) portréját is láthatjuk tőle, ahogyan Cornell Capa (1981) arcképét is, aki Robert Capa testvére volt. Yousuf Karsh képeit a személyiség elkapott varázsán túl a szürkék finom játéka és a feketék mélysége jellemzi. A fotós nyilván remek kapcsolatépítő is lehetett, hiszen a modellt meg kell nyerni a készülő képhez, a legjellemzőbb tulajdonságai csak így mutatkoznak meg.

A kiállítás kuriózuma két dagerrotípia a 19. századból. Az egyik Quittner Leopold Özvegy Királyfalvi Gerhardt Dánielné, született Horváth Franciska című képe, a másik Zsák Móricz Zselinszky Károlyné portréja. Mindkettő az 1840-es évek második feléből származik, és jól kivehetők rajtuk a modellek arcvonásai.   

A Táj című szekcióban az alkotások közül kiemelkedik Orbán Balázs Balán rézbánya Erdélyben című fényképe. Az 1852 körül készített felvételt korabeli sópapíros másolaton láthatjuk, két részből összeillesztve. Ez a kép a magyar fotótörténet egyik legkorábbi tájképei közé tartozik. Meg kell emlékeznünk idősebb Divald Károlyról is, aki a korai tájfényképészek közé tartozik. Eredetileg gyógyszerészként dolgozott, 1863-ban alapított fotóműtermet.

Fényképeit, melyeket olykor képes levelezőlapnak szánt, saját fototípiai sokszorosító műhelyében nagy mennyiségben tudta előállítani. Kirándulásaihoz tekintélyes méretű favázas, rézobjektíves fényképezőgépre és további kellékekre volt szüksége, ezért egy egész segítői csapat tartott vele. Fiával, Kornéllal beutazta a Kárpátok minden zugát, és az akkoriban oly nehéz nedves eljárással megörökítette annak szinte valamennyi szépnek nevezhető tájrészletét.

Az erőszak arcai című tematikus csoportban háborús képeket láthatunk.  Roger Fenton, az első haditudósító fényképészek egyike, már 1855-ben készített felvételeket a krími háborúban. Persze a hosszú expozíciós idő miatt igazi harctéri jeleneteket, akcióban lévő katonákat még nem tudott fotózni. Inkább a háború hátországát, a pihenőket, a fegyvereket fényképezte. Mathew Brady az amerikai polgárháborúból tudósított. Abraham Lincoln engedélyével számos helyszínen járt. A tízezret is meghaladja fotóinak száma, amelyeket több mint egy tucat munkatársával készített, tudhattuk meg a kiállításon.

Magyar fotóriporterek először az első világháborúban vettek részt haditudósítóként. Balogh Rudolf a Vasárnapi Újság fotósaként volt jelen az eseményekben. A haditudósítók közül nemzetközi szinten is kiemelkedik alkotásaival Robert Capa, aki munka közben, az indokínai háborúban vesztette életét. A milicista halála című fotója vagy az Omaha Beach, 1944. június 6. című képe kihagyhatatlan lenne erről a kiállításról is. Az erőszak arcai szekcióban az 1956-os Budapestről készített fotókat is láthatunk. Ezek nem csak drámaiak, hanem kifejezetten tragikusak, hiszen utcai lincselést ábrázolnak.

A kiállítás egy további szekciója a Sorsok címet viseli. A szociálisan érzékeny dokumentarista fotográfia már egészen korán, az 1850-es években, a fényképezés kezdeti időszakában megjelent Angliában és Amerikában. Magyarországon a szociofotó kezdetei a 20. század elejére tehetők; leggyakrabban a Népszava, az Érdekes Újság, valamint a Vasárnapi Újság oldalira kerültek ezek a fényképek.

A korszak egyik kiválósága Escher Károly volt, aki az 1930-as években alkotott. A Kubikusok vagy az Éjjeli menedékhely című képei drámai erővel mutatják be a perifériára szorult, szegénységben élő tömegek mindennapjait. Szintén ide tartozik Korniss Péter alkotói életműve, amely napjainkban is tart. Korniss egykor a Nők Lapja fotósa és képszerkesztője volt. Életművének fókuszában az eltűnő erdélyi falusi közösségek dokumentarista ábrázolása áll.

Erdélyben készült, ötvenöt évet felölelő sorozata a magyar fotótörténet leghosszabb és egyik legjelentősebb projektje. Korniss Péter egy interjúkérdésre felelve elárulta, melyik az az egy fotó az életművéből, amit mindenképpen megőrizne az utókor számára: „Nem nehéz rá válaszolni: Falusi iskolások, 1973. A sáron átkelő iskolás lányok képe, amely az erdélyi Szék községben készült.”

A kiállításon a rengeteg remek fotó mellett egy vitrinben régi és újabb fényképezőgépeket is láthatunk; a favázas, rézobjektíves masinák a 19. századot idézik.

A Mélység/élesség – Remekművek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből című kiállítás május 12-éig látogatható a városligeti Millennium Házában.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.