Száz éve hunyt el báró Hornig Károly veszprémi püspök

2017. február 9., csütörtök | 18:15

A Veszprémi Főegyházmegye honlapján Karlinszky Balázs, a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár igazgatója emlékezik az egyházmegye püspökére.

Hornig Károly a Veszprémi Főegyházmegye másfél száz évvel korábbi főpásztorához, Padányi Biró Mártonhoz mérhető jelentőségű püspöke volt. Német anyanyelvű budai polgárcsaládban született 1840-ben. Alap- és középfokú tanulmányait anyanyelvén és latinul végezte, majd a pesti teológiára iratkozott be az esztergomi egyházmegye növendékeként azért, hogy magyarul is folyékonyan megtanuljon beszélni. Kiváló tanulmányi előmenetele után, pappá szentelését követően 1862-ben a bécsi Augustineum növendéke lett, ahol 1869-ben doktorált biblikumból és egyháztörténelemből. A kiváló képességű fiatal papra felfigyelt érseke, Simor János is, akinek kíséretében részt vett az I. vatikáni zsinaton. Hazatérve egyetemi tanár lett a Központi Szemináriumban, emellett 1872-től a vallásügyi és közoktatási minisztérium osztálytanácsosaként világi közigazgatási hivatalokat is viselt. 1878-tól az esztergomi prímási aula irodaigazgatója és esztergomi kanonok lett. Tehetsége és képességei alapján 1883-ban címzetes püspöki rangot kapott, majd 1888-ban a Kovács Zsigmond halálával megüresedő veszprémi püspökségre jelölték, amelyet el is nyert.

Az egyházmegye elődje betegsége miatt meglehetősen szétzilált állapotban várta. Hornig a rá később is jellemző ellentmondást nem tűrő módon látott neki elképzelései megvalósításának. Mivel a püspökség anyagi bázisa kisebb modernizálást követően lehetővé tette nagyszabású terveinek véghezvitelét, a főpásztor minden téren a legjobbat kívánta megvalósítani. A saját kezelésben lévő uradalmak mellett újjászervezte a később az egyházmegye hitelintézeteként, bankjaként működő Alapítványi Hivatalt. Modernizálta a püspökség egyházi igazgatását: a nagy területű, a helyi közlekedési viszonyoknak nem megfelelő, sokszor a 19. század eleji demográfiai és felekezeti állapotokat tükröző esperesi kerületek számát másfélszeresére emelte. Ahol az anyagi alap az önálló működésre rendelkezésre állt, adományaival segítette elő új plébániák létrehozását. Huszonöt éves püspöki jubileumára készített, Rómába küldött szentszéki beszámolójában büszkén emlékezett meg arról, hogy egyházmegyéje legtöbb templomát felújíttatta, és ha szükséges volt, kibővíttette. A veszprémi barokk székesegyházat 1907 és 1910 között a középkori felmenő falakig visszabontatta, és historizáló neoromán stílusban, ma látható formájában újjáépíttette. Kiadatta a veszprémi egyházmegye szertartáskönyvét, rögzítve ezzel a püspökség saját liturgikus hagyományait és szokásait.

Főúri előkelőség és fejedelmi bőkezűség jellemezte – a veszprémi egyházmegyének a korszak, az Osztrák–Magyar Monarchia aranykorához méltó püspöke volt. Ma már talán megmosolyognivaló, de gondosan ügyelt hivatali tekintélyére: elképzelhetetlen, a püspöki ranggal összeegyeztethetetlen volt számára, hogy gyalogosan, illő kíséret nélkül mutatkozzék akárcsak a veszprémi várban is. A palotától karnyújtásnyira lévő székesegyházba is hintóval járt. Öltözékét az etikett szerint gondosan, az adott találkozónak vagy alkalomnak megfelelően választotta meg, de azt is elvárta, hogy a hozzá látogatók is eleget tegyenek az előírásoknak. Előzetes bejelentkezés és díszruha, papok esetében pedig beosztásuknak megfelelő reverenda nélkül nem fogadott senkit. A cigarettázó, civilben járó papokat gyakran kiosztotta.

Beosztottjaitól sokat követelt, de busásan megtérítette fáradozásaikat és gazdagon jutalmazta eredményeiket. Tanult ember lévén sokra tartotta a kultúrát és az abban tevékenykedőket. Tudta, hogy mindennek alapja a biztos népiskolai hálózat, amely megfelelő infrastruktúrával, anyagi háttérrel és személyi állománnyal működik. Több új iskolát építtetett, a régieket renováltatta, új tantermeket emeltetett; rendezte a tanítók fizetését. Az egyháztörténelmet különösen kedvelte. Költségén folytatott kutatásokat a Vatikánban egyházmegyéje később történészként is jegyzett papja, Lukcsics József. Évtizednyi munkájának (1896–1907) eredménye a máig példamutató gondossággal megjelentetett Monumenta Romana Episcopatus Vesprimiensis, a veszprémi püspökség római okmánytára. Az egyháztörténelemmel maga is foglalkozott: 1903-ban kiadta a nagy elődjének tekintett, az ugyancsak kérlelhetetlenségéről és céltudatosságáról ismert Padányi Biró Márton püspök naplóját, majd szerkesztette a székvárosa, Veszprém múltját és jelenét tárgyaló kiadványt. A könyveket nemcsak írta, hanem bibliofilként gyűjtötte is: tudatosan fejlesztette könyvtárát, amely körülbelül 17 ezer kötetre rúgott. Célzatosan tartott fenn kapcsolatokat hazai és külföldi könyvkereskedésekkel, aukciós házakkal, amelyek katalógusait is rendszeresen járatta. Emellett gyűjtötte a könyvritkaságokat: négy ősnyomtatványt (1500 előtti nyomtatott könyv), tizenkét antikvát (1600 előtti nyomtatott könyv), negyvenhat régi magyar könyvet (1711 előtti magyar vonatkozású könyv) szerzett be, valamint gondja volt a vesprimiensiák (veszprémi szerzőtől, vagy Veszprémben megjelent, vagy Veszprémről szóló könyvek), illetve a veszprémi egyházmegye papsága alkotásainak gyűjtésére.

Felismerte a sajtó jelentőségét. Még esztergomi kanonokként szerkesztette a Religo című folyóiratot, később pedig a Magyar Kultúra lap nyomdai költségeit állta. Veszprémben létrehozta az Egyházmegyei Könyvnyomdát, 1899-ben pedig elindította az egyházmegye kiadásában megjelenő katolikus városi hetilapot, a Veszprémi Hírlapot. Megbecsülte a tollforgató papokat, de a művészetek terén jeleskedő civileket is támogatta. Csikász Imre és Szoldatits Ferenc festőművészek gyakran élvezték mecénási bőkezűségét. A korabeli mondás szerint pénzének nem szolgája, hanem ura volt.

Életének vége egy korszak lezárását is jelentette. 1916. december 30-án az utolsó magyar király, IV. Károly budai, Mátyás-templomban történő koronázása alkalmával Hornig Károly élt utoljára a veszprémi püspökök ősi előjogával: Zita királynét az ekkor 76 éves bíboros püspök koronázta magyar királynévá. A világháború végét azonban már nem érte meg: 1917. február 9-én nagyböjti körlevelén dolgozva szólította magához a Teremtő.

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Hazai
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
elo-orokseg-piarista-multidezes-budapesten
Élő örökség – Piarista múltidézés Budapesten

„A piarista múlt jelene” címmel tartottak könyvbemutatóval, könyvtár- és múzeummegáldással, valamint kiállításmegnyitóval összekötött rendezvényt a budapesti Piarista Központban április 25-én a Piarista Rend Magyar Tartományának központi gyűjteményei.

16:26
van-kozunk-hozzad-nazareti
Vecsei Miklós: Van közünk hozzád, Názáreti

„Kilenc hónappal ezelőtt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat pajzsára cseréltük a korábbi állami fenntartó cégtábláját az egykori gödi Topház bejáratán. A második héten szolgálatra jelentkeztem az intézménybe, tizenkét órás ügyeletet vállaltam...” Vecsei Miklós írását olvashatják az alábbiakban.

14:48
Útravaló – 2019. április 26.

Útravaló – 2019. április 26.

Napról napra közreadunk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat. Húsvét második vasárnapjáig Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót: elmélkedései a római egyház ősi stációs liturgiája útján vezetnek.

Korábbiak »

Mai evangélium – 2019. április 26.

Mai evangélium – 2019. április 26.

Hogy örömhírrel induljon minden nap… – Jn 21,1–14

Korábbi napi evangéliumok »

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés
Rádióhallgatás élőben
Szent István Rádió
hírlevél feliratkozás
Hírbeküldés
Linkajánló

MKPK   

Új Ember  

Szent István Rádió Szent István TV Mária Rádió Bonum TV  Evangélium 365Vatikáni Rádió  Katolikus Karitász 

Máltai SzeretetszolgálatSzent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat Szent István társulat Szent Adalbert Központ  A Szív Keresztény Szó Vasárnap Párbeszéd háza    Szemle