Szentmisével és szoboravatással emlékeztek a 2002-es buszbaleset lengyel áldozataira a Balatonnál

Az életünk a végtelenből a végtelenbe nyúlik. Valamennyiünk élete zarándokút, mivel a mi hazánk a mennyben van. Vándorok és jövevények vagyunk ezen a földön, s az életünk célja, teljessége a mennyország. Amikor, bármilyen zarándoklatra indulunk itt a földön, azt fejezzük ki, hogy az életünk teljessége és az igazi otthonunk nem itt van, hanem odaát. Zarándoklatunk kifejezi azt is, hogy istenkeresők vagyunk. Így voltak ezzel a lengyel zarándoktestvéreink is, akik Međugorjéba indultak. Szerettek volna megtapasztalni, átélni valamit a misztériumból, a titokból. S aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Ez a tragikus esemény nagyon hasonlít ahhoz, amit a tanítványok éltek át Jézussal nagypénteken – emlékeztett prédikációjában Varga László. – Minden reményük szertefoszlott, mert Jézust megölték. Mindent feltettek a Jézussal való kapcsolatra, s aztán minden álmuk, reményük tovatűnt. Húsvét hajnalban elindulnak kiábrándultan Emmauszba, ahonnét elkezdték követni Jézust. S akkor melléjük szegődött valaki, kérdezgette őket, ők pedig idegennek nézték: „Te vagy az egyetlen, aki nem tudja, mi történt ezekben a napokban Jeruzsálemben?” S Jézus megkérdezi: „Miért, mi történt?” Ők pedig elmondják neki a reményüket.

Amikor zarándoklatra indulunk, bennünk is megfogalmazódnak a remények. Sokan Međugorjéba is azért indulnak, mert megújulást akarnak életükben, vagy át akarnak élni valamit a jelenésekből, részesévé szeretnének válni az ünnepnek. Lengyel zarándoktestvéreink effajta reménye nem vált valóra. De van egy nagyobb remény! Amikor a tanítványok elmondják Jézusnak, hogy ők kiben reméltek, akkor Jézus elmondja nekik, hogy azért kellett mindennek megtörténni, hogy Ő bemehessen az Atya dicsőségébe. A mi zarándokutunk célja, hogy részesedjünk az Atya dicsőségében. Bár soha nem értjük a halált, mégis át kell mennünk ezen a kapun ahhoz, hogy bemehessünk az Atya dicsőségébe. Ez az igazi reményünk, s ez ad értelmet annak, ami tizenhét évvel ezelőtt itt történt – fogalmazott a megyéspüspök.

A szentmise után Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár szólt az emlékezőkhöz. Kiemelte, hogy az emlékművön a következő mondatot olvashatjuk: „Távozásukat balsorsnak vélték, ők azonban békességben vannak.”

A kereszténység üzenete nagyon sokrétű. A húsvéti ünnepekben meríthetünk a szenvedés üzenetéből is. A szenvedést másokért is felajánlhatjuk, s az megerősíthet kapcsolatokat, barátságokat, nemzetek közti szálakat – folytatta az államtitkár. – A lengyel és magyar nép barátsága nagyon sok szálon kapcsolódik, kívülállók nem tudják megérteni, megfejteni. Erősítik a kapcsolatot közös szentjeink, közös uralkodóink, s azok a szabadságharcok, háborúk, mikor egymásért küzdöttünk, vagy egymás hőseit mentettük. Ennek a kapcsolatnak és erőnek azonban van egy különös része is, amely a fájdalomban és a szenvedésben nyilvánul meg. Legyen ez Lengyelország vagy Magyarország többszörös megszállása a történelemben, vagy az 1956-os forradalom leverése, vagy szeretett pápánk, Szent II. János Pál halála.

Ebben a sorban van a 2002. július 1-ji tragédia is. Ennek a szörnyű tragédiának húsz áldozata és harmincegy sérültje volt. Ez a tragédia mégis megerősíthet mindannyiunkat: megtart kereszténységünkben és hitünkben. Próbáltuk a mai alkalmat úgy szervezni, hogy ezt a szálat, ezeket a gondolatokat erősítsük. Ennek fontos része annak a gyönyörű szobornak leleplezése, megszentelése, mely a tragédia helyszínén látható – tette hozzá Soltész Miklós.

A szentmisét követően az emlékezők együtt vonultak a baleset helyszínére, ahol Varga László megyéspüspök megáldotta az újonnan elkészített, Szűz Máriát ábrázoló szobrot és a felújított haranglábat. Az áldás után az egyházi és világi elöljárók elhelyezték az emlékezés koszorúit, majd közös imádsággal ért véget a megemlékezés.

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Fotó: Kling Márk

Magyar Kurír