Könyvajánló: „… és feltört a hit…”

A könyv egyik szerzője, Péter I. Zoltán a Szent László-templom történetét vázolja fel építésétől kezdve 1964. évi megmentéséig. A templom alapját Csáky Imre bíbornok, az egyházmegye püspöke vetette meg 1720 körül (a pontos évszám nem ismeretes). A templomot 1756. május 23-án szentelte fel Forgách Pál püspök. A Szent László-templom püspöki katedrális volt, 1780-ig, amikor felépült a mai, barokk székesegyház.

Lőrincz Ottó kanonok-plébános tanulmányában kiemeli: a város központjában lévő templom liturgikus feladatai mellett kultúrmissziós küldetést is végzett. 1757-től három éven keresztül Michael Haydn, Joseph Haydn testvére szervezte és irányította az egyházzenei és klasszikus zenei életet. Zenekart alapított, mely 1762 májusában való távozása után tovább működött. Haydn utódjaként Karl Ditters von Dittersdorf lett a Szent László-katedrális karnagya, aki felvirágoztatta a nagyváradi zenei életet, melynek helyszíne az „új városi” püspöki székesegyház volt. Mindezek következtében nagyon sok váradi polgár – felekezetekre való tekintet nélkül – kötődött a város szívében, a főtéren elhelyezkedő templomhoz.

1964-ben Nagyvárad kommunista vezetői – azzal az ürüggyel, hogy a templom „akadályozza” a forgalmat – elrendelték a lebontását. A valódi ok azonban az volt, hogy a város ateista vezetése el akart tüntetni egy templomot a föld színéről. A városi vezetők arra számítottak, hogy a majdnem két évtizedes, a társadalom minden rétegéhez eljutó propaganda eltávolította az embereket Istentől, s a hit már „el is halt”. Néhány idősebb asszony siránkozni fog ugyan, de az emberek döntő többsége tudomásul veszi, hogy a templom eltűnt, és hamarosan elfelejtik az egészet. Ám minden másképp történt.

A templom lebontásáról szóló egyházmegyei hatóság levelét Deszkál István akkori plébános könnyes szemmel olvasta fel 1964. május 17-én, pünkösdvasárnap. Másnapra, pünkösdhétfőre hirdette meg az utolsó szentmisét, este fél 7-re. A hívek egész nap imádkoztak a templomban, amely este 6 órakor már tömve volt, nem lehetett benne mozogni. A plébániai krónika korabeli tudósítása szerint a hívek a szentmise után sem hagyták el a templomot, nyíltan megvallották hitüket. Hiába jelentek meg a román titkosszolgálat, a rettegett Securitate emberei, a templomot az emberek körülvették, imádkozva és énekelve őrködtek, mindig voltak olyanok, akik felváltották a fizikailag elfáradt fohászkodókat.

A helyszíni beszámoló szerint: „Sorra fáradnak ki a térdeplésben. Másik asszony, leány ül a helyükbe. Átveszi a gyertyát vagy újat gyújt. Mint egy katonai őrségváltás.” S nem csak a katolikus hívők imádkoztak: „Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok.” Látva a méltóságteljes, imádságos tiltakozást, amely mentes volt minden haragos indulattól, a bontásra kivezényelt kőművesek nem mertek munkájukba belekezdeni. Bár a városban minden utcasarkon rendőrök álltak, és igazoltatták az embereket, a templom körül imádkozó és vallásos énekeket éneklő lelkeket nem tudták feltartóztatni. Végül a háromnapos ellenállást a hatóság emberei is tiszteletben tartották, a templom megmenekült a lerombolástól. Várad népe „testével” megvédte a templomot. A hatóság emberei nem feszítették a húrt, a lebontási tervet „felfüggesztették”, a Szent László-templom „ma is a város értéke és ékessége”.

Olvasható a kötetben a kommunizmus idején betiltott Jézus Szíve Népleánya női szerzetesrend tagjának, Hesz Mártának a naplószerű vallomása, amit 1964 májusában írt, felidézve a Szent László-templom lebontásának ellenállástörténetét. A történteket – s mindazt, amit ő maga is átélt – a nagyváradiak engesztelő nagy keresztútjának nevezi, amelyen „zokogó emberek hullottak a szenvedő Krisztus mellé, életük újabb keresztjével, a lelkük fájdalmával, terhelve, roskadozva…” Márta nővér állítja, hogy ez a templom „mint tulajdonképpen minden katolikus templom – ám ez központi fekvésénél fogva fokozottan is – mindenkié volt. Betért oda román, magyar, zsidó, református, városi és falusi – mindenféle ember. Ez a templom nagyon-nagyon a nép temploma volt.” S bár a kommunista hatalmasságok „mindent elkövetnek, hogy az embereket eltávolítsák Istentől, íme… A halálra ítélt templom előtt, a városháza sok-sok-sok ablakszeme előtt a nép szíve kinyílott, és feltört a hit, a szolidaritás azzal az Istennel, akit most újra megrövidíteni vélnek a kis földi férgek, kérészéletű hatalmak..”

Említést tesz a kötet arról a tizenhárom nagyváradi személyről is, akiket annak idején a Szent László-templom védelméért súlyos börtönbüntetésre ítéltek. Vádiratukban nem szerepelt a templom ügye – a hatóságok célja az volt, hogy ezt elfelejtsék az emberek –, a „szocialista társadalom elleni bűnös szövetkezés” vádjával ítélte el őket a bukaresti katonai törvényszék. Szabó Ödön, a Nagyvárad-újvárosi Római Katolikus Egyháztanács alelnöke állítja: „Ők az igazi mártírjai az ötven évvel ezelőtti eseményeknek. Megverték, megfélemlítették, családjuktól elszakították és börtönbe zárták őket. Ez az igazi keresztút, amelyet vállaltak és végigjártak úgy is, hogy többen közülük nem voltak katolikusok.” Szabó Ödön szerint a nagyváradi Szent László-templom megvédésének története arról szól, miként lehet egy embertelen rendszert megállásra kényszeríteni, megroppantani. „A felekezetek és nemzeti közösségek közötti összefogás, a diákok, fiatalok és a szülők, nagyszülők generációs szolidaritása, a szinte mindenben elvesztett, csak az Istenben megmaradt hit együttese tartotta meg ezt a templomot. Ötven év után is üzenet ez nekünk, ma élőknek. Nem feladni, összefogni, szolidaritást felmutatni és hinni Istenben. Ha ezt tesszük, remélhetőleg azt is meg tudjuk akadályozni, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló mártírságra soha többé ne legyen szükség.” (Varadinum Script Kiadó, 2014)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír