„Hogy mégse csak főzőklub legyünk” – Forrai Tamás SJ a kanadai magyarok hitéletéről

– Nyitóképünkön épp palacsintát sütsz. Egy kanadai magyar plébánián a hívek szívéhez a hazai ízeken át vezet az út?

– Igen, az ilyen kötetlen programokon való jelenlét számomra preevangelizációs lehetőség: közel élni a közösséghez, és megszólíthatónak lenni. Atomizált világban élünk. Szeretnék élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek a találkozásokat segítik. És igen, ha kell, akkor palacsintát is sütök.

– Aki nem ismeri a plébániátokat, és csak az Instagramon böngészi a fotóitokat, azt láthatja, hogy zajlik a közösségépítés, ami a hitéletben, a kultúrában és a gasztronómiai élvezetekben mutatkozik meg. Te mindezt hogyan éled meg belülről?

– Egy diaszpórában élő közösség sokkal összetettebb, mint egy hazai plébánián. A plébániaközösség otthon alapvetően a lelkiségre épül. Itt, Kanadában a magyarság számára a templomok és kulturális rendezvények találkozási lehetőséget jelentenek, ahol az iskola, a cserkészet, a tánc, a gasztronómia, az előadások, a bálok szerves részét képezik a közösségi életnek. A magyar ízek különösen nagy szerepet játszanak ebben.

A tapasztalatok szerint a nagymama főztjének zamata őrződik meg legtovább, még az asszimiláció ellenére is.

Szép kihívás, hogyan lehet mindezt úgy egybetartani, hogy mégse csak főzőklub legyünk, hanem katolikus közösség, erős kulturális és közösségi szolgálattal.

– „Magyar hagyományainkra építve kívánjuk megélni az evangéliumot az összetartozás és az elköteleződés útján” – olvassuk a hírleveletekben. Mennyiben más ez az összetartozás, mint Budapesten vagy Miskolcon?

– Odahaza sokkal inkább magától értetődő, Torontóban nem az. Itt három erős tényező megy szembe a keresztény közösségi létünkkel. Az egyik az otthoninál gyorsabb szekularizáció; a másik a kulturális örökség elvesztését jelentő asszimiláció az angol nyelvű többséghez, a harmadik a közösség hatalmas földrajzi szétszórtsága.

Itt ultraliberális világ vesz körül bennünket, melyben már az is megkérdőjeleződik, hogy jó dolog tartozni valahová. Mindezzel szemben építenünk kell az összetartozást, illetve annak a vágyát. Ez azért roppant nehéz, mert különösen erős az értékek kiüresedésének folyamata, sőt az értékeidről nem is szabad beszélned, mert azzal úgymond beavatkozol a másik ember életébe. Ez abba az irányba nyomja az itteni életet, hogy maradjunk a felszínen.

De nyelvi szempontból is az alapoknál kell kezdeni, mert a magyar nyelvi tudás annyira gyengül, hogy a megfogalmazásban is mindent le kell egyszerűsíteni, azért, hogy érthető lehessen.

– Mennyire jelent kihívást számodra ez a helyzet?

– Nagyon. Korábban sosem voltam közvetlenül plébániai szolgálatban, így ez a munka új nekem, megtetézve a másfajta kulturális közeg adta kihívásokkal. Ez viszont még inkább szembesít azzal, hogy a jelen körülményeim között még intenzívebben keressem a jézusi utat.

– Amikor 2017-ben Torontóba érkeztél, milyen helyzetbe csöppentél?

– Amit örököltem, az sok szempontból a múltba révedés volt, és nem a jövőbe tekintés, a „csináljuk úgy a dolgokat, ahogy tegnap csináltuk” mentalitás jegyében. Egy ilyen gyorsan változó világban azonban nem lehet mindent úgy tenni, ahogy eddig tettük. Úgy érzem, a diaszpóra némileg elaludt, s ennek oka az lehet, hogy félelmetes szembenézni a beolvadás küszöbön álló valóságával. Az én feladatom kongatni a harangot, jelezni, hogy vészhelyzet van, és keressünk közösen új utakat.

Persze mindannyian félünk a változástól, az elmúlástól, az öregedéstől, de ez egy közösségre vonatkoztatva is igaz, és ennek a legegyszerűbb ellenszere az, hogy úgy csinálunk, mintha nem volna baj. Én annyit teszek, hogy próbálom a feszítő kérdéseket újra és újra érthetően, nyugodtan, nagy szeretettel elmondani.

Fontos, hogy képes legyek fenntartani a reflexiós szemléletet, és magam is higgyek abban, hogy még ilyen körülmények között is van jövő, hogy lehet jó dolgokat tenni, és meg lehet újulni.

– Tapasztalataid szerint jelenleg hogyan alakul át a diaszpóra szerkezete?

– Távozik az életből az ’56-os generáció nagy létszámú, karakteres, igen elkötelezett közössége. Utóbbi tényezőnek volt negatívuma is, mégpedig az, hogy nem engedték maguk közé a fiatalokat. Elmaradt a staféta átadása, aminek pedig 20-30 éve meg kellett volna történnie. Ezért nekünk most a harmadik nemzedéket és a később érkezőket újonnan kell megszólítanunk. Másik fő „célközönségünk” a fiatal családok köre, akikben valamilyen szinten élnek a katolikus gyökerek, és vágynak is kapcsolódni hozzánk, de ez a vágy nem olyan erős, hogy hétről hétre igényük volna velünk lenni.

– Hány fős magyar közösség él Torontóban?

– 30-40 ezer ember beszél magyarul, de a magyar hátterű család még ennél is sokkal több. Közülük közel ezer ember van jelen a város egyházi, civil, egyesületi életében, ők viszont nagyon mélyen elkötelezettek, és áldozatot is hoznak a közösségükért.

Úgy kell elképzelni az itteni plébániát, mint egy Budapesttől Miskolcig terjedő hatalmas agglomerációt: óriási területről beszélünk. Ezért minden egyes programon komoly döntést igényel a jelenlét, nem csak annyi az egész, hogy átsétálok a szomszéd templomba. A hívek enyhe forgalomban is legalább egy órát autóznak, hogy elérjenek a vasárnapi misére.

– Ennek az ezer főnek milyen a korosztályi eloszlása?

– Túlnyomórészt idősek; vannak köztük, akik eljárnak magyar iskolába vagy bálokba, de misére vagy irodalmi estre már nem. Ebből a szempontból is nagyok a különbségek: az idős nemzedék mindenből kivette a részét, a fiatalok viszont már – kevés kivétellel – alig járnak el közösségi eseményekre. Egyszerűen nincs rá idejük és igényük.

– Mit gondolsz, egy diaszpórában élő ember valóban gyökeret tud verni új hazájában?

– A diaszpóra nagy sebe, hogy nehezen érzik otthon magukat az emberek. Ezért a szolgálatunk egyik lényegi része, hogy ezt pótoljuk.

Az otthon az, ahol önmagam lehetek, ahol megértenek, ahol a szimbólumrendszer és a kulturális közeg az enyém, ahol megvalósíthatom az ötleteimet, ahol szabadon tudok kommunikálni, ahol barátaim vannak, ahol együtt ünneplünk és gyászolunk.

– Ezek után hogyan látod a közösség jövőjét, és milyen terveid vannak rövid, illetve hosszú távra?

– Úgy számolom, a közösség öt éven belül teljesen át fog alakulni. Kisebb lesz, de fiatalabb, sokkal kiegyenlítettebb korosztályú, és az új felállásban nagyobb számban fognak megjelenni a magyarságukat kevésbé vagy csak részben megtartó emberek. Nagy feladat lesz a vegyes házasságban élők és a magyar nyelven már nem beszélők megszólítása.

Pozitív jövőképet mutat, hogy szombatonként három korosztályos magyar óvodánk működik, van egy nyolcosztályos magyar iskolánk, és ehhez tartozik egy három évfolyamos magyar gimnázium is.

A másik meghatározó tényező, hogy a plébániánk közvetlen térségében nem él magyar, viszont van egy növekvő angol nyelvű, főleg ázsiai hátterű kanadai csoport, amelynek tagjai nagyon megszerették a templomunkat. Hétköznap csak angol nyelvű misét tartunk – hiszen akkor csak ők járnak hozzánk –, és az eddigi kettő mellé hétvégére betettünk még egy angol nyelvűt. Azt gondolom, középtávon eljutunk oda, hogy az itteni magyar közösség, de a plébánia szervezeti és gazdasági háttere sem fog tudni fennmaradni az angol nyelvű hívők nélkül.

– Végezetül mit kívánhatnék neked ehhez a kihívásokkal teli szolgálathoz?

– Kitartást, türelmet, kreativitást és nyitottságot, hogy a Lélek vezessen!

Forrás és fotó: Balázs Zsuzsa/Jezsuita.hu

Magyar Kurír