„Meg kell őket hallgatnunk!” – Serfőző Levente ifjúsági referens a fiatalok megszólításáról

2019. április 14., vasárnap | 19:59

Serfőző Levente szegedi egyházmegyei ifjúsági referenssel beszélgettünk a fiatalok megnyerésének módjairól, arról, hogy mit várnak a fiatalok és mi mit várhatunk tőlük. Egyházunkban 1985 óta virágvasárnap tartjuk az ifjúsági világnapot, melyet II. János Pál pápa hirdetett meg.

Akarjuk-e, hogy fiatalodjon az egyházi közösség? Hogyan tehetünk ezért? Mit várnak a fiatalok, és mit várhatunk tőlük mi? Serfőző Levente szegedi egyházmegyei ifjúsági referens bizakodó, de azt azért leszögezi: a fiatalok megnyerésének kulcsa az, hogy meghallgassuk, sőt meg is értsük őket. Vagyis hogy legalább egy kicsit mindenképpen fiatalabbá váljunk a nemes ügy érdekében.

– A fiatalokkal kapcsolatban katolikus körökben mintha lenne egy nagy ellentmondás. Egyrészt nagyon sajnáljuk, ha kevesen járnak közülük templomba, és azt mondjuk nekik: „Szeretettel hívunk, várunk benneteket!” Másrészt rögtön hozzátesszük ezt is: „Amilyenek most vagytok, az nem tetszik nekünk.” Vagyis amikor talán már éppen kedvet kapnának az egyházi aktivitáshoz, rájuk förmedünk, hogy szégyelljék magukat. Ezért gyakori, hogy nemkívánatos személyeknek érzik magukat egyházi környezetben.

– Megpróbáljuk megmondani nekik, milyenek legyenek, ahelyett, hogy meghallgatnánk őket. Elvárásokat fogalmazunk meg velük szemben ahelyett, hogy az örömeikről, a boldogságvágyukról kérdezgetnénk őket, és arról, mitől remélik a boldogságot, és miért éppen attól. A saját képünkre formálnánk, a saját felnőttvilágunkhoz idomítanánk őket, és nem figyelünk eléggé arra, hogy ők maguk mit szeretnének. De ez az alá-fölérendelt nevelési forma ma már egyre kevésbé járható út.

– Pár évvel ezelőtt egy falucskában a helyi fiatalok éjjelente bemásztak a templomkertbe gitározni, beszélgetni (talán iszogatni is), és egyszer megkaristolták a templom falát. Lett nagy ribillió! A plébános úgy döntött, magasabb kerítéssel és kamerarendszerrel fog védekezni ellenük, és gyűjtést is rendezett e célból. Megijedt a garázda fiataloktól, és talán joggal. Nem tudott potenciális híveiként gondolni rájuk.

– Jelképes történet ez, és sokféle asszociációnak nyit teret. Az egyházi bezárkózásról szól, a templomainkat körülvevő kerítésekről, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Pedig nekünk bontanunk, és nem magasítanunk kellene a kerítéseinket. Bezárkózás helyett meg kellene nyitnunk a plébániáinkat, és alkalmassá tenni őket az ifjúságpasztorációra. Mert most még nehéz a fiataloknak bejutniuk hozzánk, közösségi tereket találniuk, istentapasztalatokat szerezniük nálunk. Ilyenek csak plébániai közösségekben várnak rájuk, az iskolákban nem. A hit hordozója a keresztény közösség. Az iskola jó esetben is csak híd lehet az egyházi közösség és a fiatal között. Ez érvényes a 2013-ban bevezetett hit- és erkölcstanoktatásra is, amelynek köszönhetően a fiatalok közelében vagyunk, sokkal inkább elérhetők lettek számunkra, mint korábban. Most a hatékony kommunikációra kell figyelni, illetve a gondolkodásbeli és lelki távolságot kell legyőzni.

– Mustó Péter jezsuita Remény és kétség között Bogotá utcáin című könyvében beszámol arról a sajátos tapasztalatáról, hogy az utcagyerekekkel foglalkozó, elhivatott szerzetesek körében is általános volt a kedvesebbek, az alkalmazkodóbbak előnyben részesítése. Enyhébb formában nálunk is jellemző ez: az elitet, a már amúgy is vallásosakat várjuk a közösségeinkbe a leglelkesebben, míg bizalmatlanok vagyunk azokkal szemben, akiknek nincs ilyen hátterük, akik renitensek és eleve rosszabb szociális helyzetűek. Tartunk a bonyodalmaktól.

– A munkásifjúsággal foglalkozó szaléziak viszont az ellenkezőjére példák, és a mi egyházmegyénkben is alakultak már agrármunkás fiatalokból álló közösségek. Fontos irány ez: az Egyháztól eltávolodott, nehezen elérhető fiatalokat preevangelizációs módszerekkel megszólító közösségépítés, amely nem hittanórákkal kezdődik, hanem például éjszakai túrákon és más közös élményeken, fizikai kihívásokon, közös munkán, takarításon, szemétszedésen, segítésen keresztül nyeri meg őket.  A mindennapi életük küzdelmeiben kell őket megtalálni, meghallgatni. Így sokszor olyasmikről is beszélgethetünk velük, amikről soha senki más. Csak ha képesek vagyunk elhitetni velük, hogy őszintén érdekel bennünket az életük, akkor láthatunk hozzá ahhoz, hogy alternatívát kínáljunk számukra, és a válaszainkkal is előálljunk.

A szegényebb, nehezebb sorsú gyerekeket a társadalom gyakran leírja – rémes lenne, ha úgy kellene érezniük, hogy egyházi oldalról sem számíthatnak megértésre, hogy nálunk sem találhatják meg a helyüket. Fontos, hogy érezzék: mi értékeljük őket, és nem távolról osztjuk nekik a bölcsességeinket, hanem odamegyünk hozzájuk, közösséget vállalunk velük.

A hátrányos helyzetű és magatartási problémákkal küzdő gyerekek helyzete az Egyházban azért mostoha néha, mert hajlamosak vagyunk a külső alapján értékelni vagy megítélni őket. Értem ez alatt azt, hogy egyes fiatalok magatartásában sokszor a lelkük nyugtalansága tükröződik. Éppen ezért a katekétának vagy a lelkipásztornak a segítő, a támogató és a meghallgató szerepében kell jelen lennie, bár a hitoktatásnak nem ez lenne az elsődleges célja. Mivel a katekézisben és az ifjúság nevelése során az egész embert formáljuk, tudnunk kell értelmezni a gyermekek és a fiatalok jeleit. Minden fiatalhoz küldetésünk van! Életük, megjelenésük, stílusuk üzenet számunkra, amely nem mindig szoros értelemben vett evangéliumi magatartás, ugyanakkor provokatív kérdéseikben, lázadó viselkedésükben sokszor személyes istenkeresésük köszönhet vissza. Ez utóbbi pedig már igencsak evangéliumi: az istenkereső ember evangéliumi ember!  Ennek a belső keresésnek örülnünk kell! Egyházunk utat és alternatívát adhat a nevelésben, amihez a személyes hiten túl komoly szakmai kompetenciára van szükség.

– Nemcsak a hátrányos helyzetű, hanem a „rossz” fiatalokért sem nagyon versenyeznek az egyházi közösségek. Szívesebben töltenék fel a soraikat mintacserkészekkel, és ez érthető is. Csak az evangelizáció egyetemességével nincs összhangban.

– Bár ott tartanánk, hogy léteznek olyan plébániai közösségek, amelyek képesek befogadni és bevezetni az Egyház életébe a nehezen kezelhető fiatalokat, csak a befogadási hajlandóság nem kielégítő. Ma még a közösségeink megerősítése a cél; az a fajta közösségépítés, amely által egy plébániai csoport integrálni tudja a kereső fiatalokat. Volt egyszer egy olyan plébániai ifjúsági csoportom, amelynek az iskola fenegyereke is a tagja lett. És angyal ugyan nem lett belőle, de lehetett vele beszélni, beszélgetni, otthon érezhette magát közöttünk. Nem kellett attól tartania, hogy számon kérik, összeszidják, és volt egy hely, ahol várták.

Egy másik ifjúsági csoportom tagjai zömükben tanyán felnőtt gyerekek voltak. Böjti felkészülésként csákányt, metszőollót, baltát és kapát ragadtunk, és kiszabadítottuk a környékbeli utak mentén álló kereszteket a dzsumbujból, a bokrok közül, amelyek a többségüket már teljesen benőtték. A pasztoráció nyelve az ő számukra ez volt, mert a növények között, a kertben érezték otthon magukat. Az egykori tanítványaim a mai napig emlegetik ezt az akciónkat, amikor egyikükkel-másikukkal időnként összefutok. Mindmáig azokon az utakon közlekednek ugyanis, és így gyakran láthatják az egykori munkánk eredményét.

A fiatalok különböző háttérből, más-más tudással és hittel érkeznek közénk, ez természetes. Az iskolai hittanórák nem alkalmasak arra, hogy ezeket a különbségeket számba vegyék, kiegyenlítsék. Egy péntek vagy szombat esti közösségi együttlét viszont igen, mert annak sokkal bensőségesebb a hangulata, és alkalmat nyújt igazi, személyes találkozásokra, az összecsiszolódásra.

– Mi kellene ahhoz, hogy az egyházi hangsúlyok a fiatalok irányába tolódjanak el? Hogyan lehetne elmozdulni az öreges szóhasználattól, stílustól, beidegződésektől, amelyek a templomainkban annyira jellemzőek?

– Először is tisztázzuk, kiket értünk fiatalokon. Én most leginkább a 16 és 29 vagy 35 év közötti életkorúakra gondolok. Ami a náluk fiatalabbakat illeti, sajnos már a hittanosoknak is csak egy kis része lesz elsőáldozó, a bérmálkozók aránya pedig még alacsonyabb. Sokan az elsőáldozásra is csak az iskolai kereteken belül készülnek fel, de az iskolai hitoktatás nem képes őket tanítvánnyá nevelni, a keresztény beavatás küldetését elvégezni. Ez a plébániai közösség dolga lenne: ott találhat egy fiatal a feladatára, válhat apostollá. Ott értheti meg – és ez perdöntő mozzanat –, hogyan kapcsolódik az egyházi tanítás az ő problémáihoz. Ha ez a találkozás nem történik meg, el fogunk beszélni egymás mellett. A plébánia és hozzá tartozó közösségek megkerülhetetlen szereplői az egyházi nevelésnek.

Egy párizsi metróállomás falára egyszer valaki felgraffitizte: „Jézus a válasz”. Aztán hamarosan melléírták azt is: „De mi a kérdés?” A papnak vagy a katekétának törekednie kell arra, hogy megértse a fiatalt, ismernie és értelmeznie kell a kérdéseit, hogy valóban fontos, életadó legyen, amit mond, és ne csak azért mondja, mert így szokás. Ezért azzal teszi a legjobbat, ha a tanítást mindig konkrét élethelyzetekre alkalmazza, és képes az igazságot érthetően közvetíteni.

– Az Új Embert gyakran a nagymamák lapjának nevezik, mert a legkülönbözőbb életkorú emberek nyilatkoznak úgy, hogy a nagymamájuk konyhaasztalán mindig ott volt vagy van. Ez számomra sokáig a katolikus kontinuitás reményét jelentette. Ami mintha mégis megszakadt volna.

– Ez a kontinuitás látszólag valóban megtört. De talán helyesebb, ha csupán egyházi megfáradásról beszélünk, és a fiatalodó egyházi profilra is felfigyelünk, amely új lelkiségekben és új formák terjedésében jelentkezik. Ilyesmi például a Szegeden két éve bevezetett face2Face, azaz az ifjúsági szentségimádás, amelynek keretei erősen eltérnek a hagyományos szertartástól. Természetes, hogy egy fiatal és egy felnőtt másképpen van csendben, az új formáktól nem szabad megijedni. Ének, elmélkedés, tanúságtétel, szőnyegen térdeplő fiatalok – ha nekik így tetszik, miért ne választhatnák a szentségimádásnak ezt a formáját? Nagyon mély imatapasztalatokat élnek meg.

A fiatalok nemigen tudnak mit kezdeni a determinált helyzetekkel, a keretek közé szorítottsággal, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarnak aktívak lenni az egyházi színtereken. A generációs sokszínűség érték, gazdagságunk jeleként is felfogható.

– Jellemző-e ma is, hogy a nagyszülő hatására kezd egy fiatal templomba járni?

– Biztosan van ilyen, bár úgy tapasztaljuk, hogy egyre kevésbé. A fiatalok viszont egyre gyakrabban hozzák el a szüleiket. És bizonyos plébániákon szokássá vált a hittanra, közösségbe járó gyerekek családjának meghívása a diákmisékre. Ezek az alkalmak a misszió óriási lehetőségeit kínálják, és sokszor vissza nem térő alkalmat jelentenek lelkipásztori szempontból. Az, hogy a pap hogyan szólítja meg a szülőt vagy a testvért, hogy mit visznek haza, milyen benyomásuk támad, milyen útravalót kapnak ilyenkor, döntő lesz a továbbiakra nézve. A pap kezdeményezőkészségén, nyitottságán rengeteg minden múlik.

– Hogyan tekintenek a fiatalokra a középkorú és az idős hívek? Az ő szemszögükből hogyan fest a vallásosságuk vagy vallástalanságuk, útkeresésük kérdése? Miket mondanak erről egy papnak?

– Féltik a fiatalokat, jót akarnak nekik. Ha kritizálják őket, az is szeretetből, aggódásból fakad. Csak az a kérdés, hogyan félthetik, segíthetik őket jól. Szeretnék elérni, hogy a gyermekeik, unokáik biztos alapra építsék az életüket, de a kritikájukat nem mindig fogalmazzák meg elég árnyaltan. Én azonban voltam már olyan taizéi imaórán, ahol egymás mellett énekelt egyetemista fiatal és a nagymamája, vagyis ezen a téren is akadnak lelkipásztori örömeim.

– Milyen tapasztalatokat gyűjtött 2012 óta, amikor ifjúsági referens lett? Akkor mennyire érezte testhezállónak ezt a feladatot?

– Középiskolás koromban a gyulai plébánia ifjúsági csoportjába jártam. Az az egyházélmény és hitben való megerősítés, amelyben ott volt részem, később kihatott a lelkipásztori gondolkodásomra is. Annak idején hetente volt valamilyen karitatív megmozdulásunk, és nagyszerű táborok emlékét őrzöm mindmáig.

Ifjúsági referensként az egyházmegyei pasztorációs tevékenységet koordinálom, a plébánosokkal együttműködve. Sajnos Szegeden kívül elég kevés ifjúsági csoport működik. Hogy a helyzet változzon, 2015-ben plébániai csoportvezető-képzést indítottunk, amelyre minden egyházközségből három főt hívtunk meg: a plébánost, a katekétát és egy világi Krisztus-hívőt. Most a második kurzusnál tartunk. A végzetteket arra bátorítjuk, hogy akár néhány fővel is indítsanak csoportot a plébániájukon. Óriási jelentőségét látom a katekéták jelenlétének, munkájának, ők ugyanis napról napra, hétről hétre találkoznak a fiatalokkal, eleve közel vannak hozzájuk, és a kapcsolatuk nagyon személyessé válhat. Ők újabb híd a fiatalok és az Egyház között.

– Hogyan alakította a szemléletét ez a munka? Milyen különleges érzékenység szükséges ezen a területen? Az Ön által megismert fiatalok mit várnak az egyházi jelenléttől, a papoktól, a közösségüktől?

– Az ifjúsági munka mellett egyetemi lelkész is voltam, és a Szent Imre Szakkollégium igazgatójaként ott laktam a diákokkal – talán mondanom sem kell, hogy ez időnként együtt járt bizonyos nehézségekkel. Az utóbbi években arra jöttem rá, hogy a fiatalok között igyekezni kell fiatalnak lenni, aminek az az egyik ismérve, hogy elfogadom, ahogyan ők gondolkodnak. Ahelyett, hogy erőből akarnám őket tanítani, a meghallgatás az első lépés. Ahelyett, hogy egyedül én akarnám meghatározni a kereteket, arra kell törekednem, hogy velük együtt alakítsam ki ezeket. Így sokkal nagyobb esély adódik a jó együttműködésre, egymás megértésére.

Prefektus is vagyok, és éppen nemrég mondtam a kispapoknak, mennyit tanultam tőlük. Hitték is, nem is, pedig komolyan gondoltam. Hozzásegítettek, hogy jobban megismerjem magamat – azon túl, hogy persze őket is.

Két bibliai példa is jól leírja ezt a tapasztalatomat. Az egyik Barnabás és Pál kapcsolata. Barnabás magához veszi Pált, és elviszi Jeruzsálembe. Társa tud lenni a fiatalabbnak, akihez küldetése van. Nem rendeli fölé magát, hanem elkíséri az útján. A másik történet az emmauszi tanítványok és Jézus kapcsolatával ad számomra példát. Jézus nem előttük megy, hanem az útitársuk lesz. Beszélget velük, átérzi a kétségeiket. Az ő alázatával kellene a fiatalok mellett lennünk nekünk is – és hagynunk, hogy ők is formáljanak, tanítsanak bennünket.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. április 14-i számában jelent meg.

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
ferenc-papa-ha-nem-bocsatasz-meg-testvereidnek-isten-sem-bocsat-meg-neked
Ferenc pápa: Ha nem bocsátasz meg testvéreidnek, Isten sem bocsát meg neked!

A Szentatya április 24-én folytatta a Miatyánkról szóló katekézissorozatát. Ma is az Úr imájának arról a mondatáról elmélkedett, amelyben azt kérjük, hogy az Úr engedje el adósságainkat, vétkeinket, amint mi is elengedjük embertársainkét. Beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

2019. április 24., szerda
az-otodik-evangelium-egy-multfeltaro-evtized-szentfoldon-voros-gyozo-akademikus-professzorral
Az Ötödik Evangélium – Egy múltfeltáró évtized a Szentföldön Vörös Győző akadémikus professzorral

A kutatások lenyűgöző eredményeiről és a 20. századi „előkutatásokra” visszatekintő dokumentációkból már a harmadik reprezentatív akadémiai monográfiája jelent meg. Húsvét alkalmából az „Ötödik Evangélium” üzeneteiről kérdeztük Vörös Győzőt.

2019. április 24., szerda