„A pokolban már voltam” – Tudósítás a börtönlelkészi hivatás frontvonalából

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Holnap előbb az egykori veszprémi várbörtönbe látogatunk el, amely ma már múzeum, aztán az újba, a korszerűbe. Belépünk a szürke falak közé, vagyis azt tesszük, ami napról napra, hétről hétre a börtönlelkészek legfőbb feladata. Az, hogy a remény és egy másik világ jeleiként legyenek jelen a rácsok mögött, hogy hidat verjenek a társadalom és a börtön között; az után is, hogy a család és a barátok gyakran sajnos már elmaradnak – mondja Bíró László tábori püspök Márfi érsek köszöntő szavait követően a sajtótájékoztatón. – Rendszeres találkozóink mintájára a börtönök dolgozói számára is szerveztünk már hasonló lelki programot. Ezt annak egyik fontos jeleként értékelem, hogy a börtönlelkészi szolgálat egyre inkább el- és befogadottá válik a büntetés-végrehajtás oldaláról.

Németh Éva ezredes, a megyei börtön parancsnoka, a találkozó házigazdája először is leszögezi a büntetés-végrehajtás általa leginkább hangsúlyozandó teendőjét. – A fogvatartottak biztonságos elzárása, megőrzése: ez az, amire törekszünk. Elzárásra, de nem izolálásra, mert a társadalomba való visszailleszkedésben csak akkor lehet bízni, ha a külvilággal való kapcsolat megmarad. Ennek biztosítékai a börtönlelkészek, akik hűségesen jelen vannak, és az elzárt emberek lelkével foglalkoznak. Nekik kiönthetik a szívüket, és sokszor olyanokat is elmondanak, amiket az őröknek biztosan nem. A börtönlelkészek által tartott foglalkozások színesítik a benti mindennapokat; hatásukra olyan fogvatartottak is vallásossá válnak, akik kint nem voltak azok. Megesett már, hogy egy szabaduló elítélt templomi kisegítőként kapott munkát. Zsebe Attila diakónus, veszprémi börtönlelkész áldozatos munkája nyomán az utóbbi másfél évben jelentősen emelkedett az igeliturgiára járók száma. A börtönkápolna képeit a fogvatartottak festették; számomra ez azt bizonyítja, hogy sokukról már közösségként lehet beszélni, akiket vallási hátterű értékek kapcsolnak össze.

Butsy Lajos börtönlelkész ezután a Cursillo – az országos büntetés-végrehajtási parancsnokság által örömmel támogatott – börtönbeli lelkigyakorlatainak áldásos hatásáról beszél, amelynek hosszabb távú hatásai is tapasztalhatók. Sok esetben közösséget teremtenek ugyanis a résztvevőkből, sakkszakkörök, színjátszó és zenészcsoportok elindítóivá válnak. Fontos a tágabb környezet nyitottsága, így a munkaadóké, hogy a szabadulóknak legyen hol elhelyezkedniük. Veszprémben szerencsére két ilyen nagyobb üzem – egy gyertyaöntő és egy zár- és szerelvénygyártó – is van. Jó lenne sokkal többet tudni arról, mi történik a börtönöket elhagyókkal. Arról, hogyan boldogulnak, mit visznek tovább a lelkészek szolgálatából adódó lelki kincsekből.

A Padányi katolikus iskolából – amelyben a börtönlelkészek és a büntetés-végrehajtás dolgozói kart karba öltve néhány közös osztályfőnöki órát is tartottak az imént – a közeli Szent Anna-kápolnába megyünk át. Ott ugyanis a találkozó programjához szorosan kapcsolódó eseményre készülnek.

Ennek fő felelőse, szervezője Zsebe Attila állandó diakónus, börtönlelkész, aki kérdésünkre „frontharcos”-nak nevezi magát. – A Szent Mihály-főplébánia plébánosa, Nagy Károly és Németh Éva ezredes asszony kért meg, hogy vállaljam a börtönszolgálatot. Halálos betegségből gyógyultam meg akkor, két és fél éve: még járni is alig tudtam, mégis azonnal igent mondtam. Úgy gondolom ugyanis, hogy ha Krisztus szolgálatában vagyunk, mindegy, mit teszünk, mindent el kell vállalnunk. Szeretem a hierarchiát, az előző rendszerben katona – összfegyvernemi parancsnoki tiszt – voltam: nyugodtan rábízom magamat a feletteseimre. Óvodába és idősek otthonába egyaránt járok, jegyespárokat oktatok, esketek, keresztelek, temetek. A börtönpasztorációba is belevetettem magamat. Másfél év alatt 450 igeliturgiát végeztem odabenn, amelyeken mintegy hatezren vettek részt. Hiszem – és szerencsére nemegyszer tapasztalom is –, hogy ennek a sok alkalomnak volt-van hatása.

A mai nap is bizonyíték erre. Ketten a börtönből érkeznek, egyikük keresztelkedni, másikuk bérmálkozni fog. A másik két bérmálkozónk is a börtönben kezdett el a szentség felvételére készülni, de ők közben szabadultak. Óriási dolognak tartom – és a börtön vezetésének rugalmasságát jelzi –, hogy a szertartás itt, a fiatalság kápolnájában lehet (a Szent Anna-kápolna ugyanis az iskoláé). Hogy nem a börtönkápolnában, hanem itt, kint, a szabad világban, a szabadságot ígérő, kínáló Isten színe előtt gyűlünk össze, és ezzel egységünkről, szolidaritásunkról, összetartozásunkról biztosíthatjuk most még fogva tartott testvéreinket.

*

A kápolnában alig vagyunk, a többség újságíró és hozzátartozó. A sok kamera és minden intim pillanatba beóvatlankodó kezelőik zavaróan hatnak. Akárcsak az őrök jelenléte és a rabruhák. Szomorúan konstatálom, hogy a két, rabszállító autóval érkező fogvatartott hölgy életének még ezeket a szent pillanatait is ennyi méltatlan külső körülmény keseríti meg.

Az érsek kedvesen, nagy tapintattal fordul az érkezőkhöz, szólítja meg a szentségek felvételére jelentkezetteket, a büntetésüket töltőket és a szabadultakat egyaránt. Majd Zorán Könyörgés című dalát idézi, amihez hozzátesz két szót (meggyőződése ugyanis, hogy ez a dal Istenhez szól, csak a Kádár-rendszerben őt nem lehetett beleírni): „Bocsásd meg az éveket, mikor nem voltam veled. És adj erőt, és adj időt, hallgasd meg újra e dalt. Hallgasd meg a hangomat, emeld fel az arcomat. És adj erőt, és adj időt, hallgasd meg újra e dalt, én Istenem.”

Az olvasmány a Szentlélek leszállásáról szól, az evangéliumból pedig Jézus azon szavait hallgatjuk meg, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy mindannyiunknak újjá kell születnünk. És azzal biztatnak, hogy a szél ott fúj, ahol akar.

Az érsek először a Szentlélekre vonatkozó hasonlatokat veszi végig a Bibliából, majd a levegő fontosságáról beszél. Nemcsak az ember, hanem még a növények, sőt a falak is lélegeznek, hangsúlyozza, olyannyira, hogy ha levegőt át nem engedő festékkel kenik be, a szakemberek megfogalmazása szerint a fal „megdöglik”, a vakolat elpusztul. Jaj annak a háznak, amelyet sohasem szellőztetnek, akárcsak annak a léleknek, amelyet sohasem jár át Isten lehelete. Isten, a Szentlélek termékenyíti meg a lelkünket. Az egyszeri paraszt bácsi, amikor Isten átengedte neki az időjárás alakítását, sok esőt és napot „rendelt”, de mivel a szélről megfeledkezett, a beporzás elmaradt, a növények nagyok lettek ugyan, de terméketlenek maradtak. Ugyanígy: ahhoz, hogy jók legyünk, jót tudjunk cselekedni, a Szentlélek szellője, Isten levegője kell. A jóvá váláshoz és a rossz elkerüléséhez egyaránt. Felelősséggel tartozunk egymásért – idekint és bent, a börtönben egyaránt –, és a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk, hogy önmagunkat, a figyelmünket, az időnket, a jelenlétünket adjuk.

*

Melinda keresztelésekor fontos szavak hangzanak el. Hogy Melinda a keresztény testvéri közösség tagja lett most – mindannyiunk testvére –, és hogy a szabadság nem csak a bilincs hiánya.

Szertartás közben történik valami furcsa. Kiderül, hogy sem bérmanevük, sem kereszt- és bérmaszüleik nincsenek a szentségben részesülőknek. Noha az érsek a körülmények sajátosságára való tekintettel gyorsan túllép ezen a gondon, az árvaság, „nemecsekernőség” félreérthetetlen jelei szíven ütnek. Ez az ünnep tele van szomorúsággal.

*

A mise után engedélyt kérünk, hogy beszélgethessünk a két fogvatartottal, akik perceken belül visszaindulnak a börtönbe. Tímea azt mondja, nagyon jól érzi most magát, és azt kéri, segítse a Jóisten. Úgy érzi, sok jót, boldogságot fog hozni az életébe a mai alkalom, a bérmálás.

A most keresztelkedett Melinda arról beszél, hogy a börtönben sok ideje volt magába szállni. „A pokolban már voltam, most a mennyország felé tartok” – jelenti ki. Hat, még kiskorú gyermekéért szeretne élni, őket jó irányban terelgetni. Attilának, a börtönlelkész diakónusnak tulajdonítja és köszöni a lelki átalakulását. Annak, hogy időt szánt rá, meghallgatta, meglátta benne a jót.

*

Odakint, miközben Melindát és Tímeát a rabszállító autóhoz vezetik, és rájuk zárják az ajtót, összegyűlnek a börtönlelkész-találkozó résztvevői.

– Úgy tapasztalom, a paptestvérek erőforrásnak tekintik ezt az évenkénti együttlétet. Ezt az is bizonyítja, hogy nem maradoznak el – mondja Bíró László. – A mai misének különös jelentőséget tulajdonítok a találkozónk szempontjából. Két bérmálkozó ugyanis még odabenn kezdte meg a felkészülést, de ma már nem fogvatartott. Ma mégis itt volt. Ez szép gesztus – a korábbi rabtársai és a börtönlelkész számára egyaránt. És reményt ad, hogy a reintegráció, azaz a társadalmi visszailleszkedés nem üres fogalom. Remény ez mindannyiunk számára, akárhol éljünk is.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír