25 éves a budapest-szentimrevárosi plébánia antióchiás közössége

A közösség története messziről indul, és szépen kirajzolódó ívet ír le. Az eredetileg Amerikából induló lelkiségi mozgalom először Ausztrália fiataljait érte el és szólította meg, majd az ott élő Pirola házaspár missziós tevékenységének hála, egy örömhírvivő körút során Magyarországra, a Brückner Ákos Előd atya által vezetett budai Szent Imre-plébániára is eljutottak a szervezet működéséről szóló inspiráló történetek. Kezdetben még csak egy elhintett mustármagnyi gondolat volt, melyből 1994-ben a Szent Rókus-plébánián megszületett az első magyar Antióchia közösség, a Bittsánszky házaspár vezetésével. A budai Szent Imre Antióchiának sem kellett már hosszú idő, hogy életre hívják, mert 1996-ban – éppen 25 esztendővel ezelőtt – Kiss László és Magdi elhívást éreztek a feladatra, és teljes odafordulással és elszántsággal kezdték meg közösségépítő tevékenységüket.

Ennek a munkának az áldásait élhettük át ezen a jubileumi ünnepségen is a Szent Imre Antióchia „anya- és gyermekközösségeivel” együtt. Természetes, hogy egy gyülekezetnek, mely élő akar maradni, szüksége van állandó, biztonságot nyújtó alapokra, egyúttal pedig folytonos változásra és megújulásra. A közösség vezetését 2010-től a Tóth Elek és Csanaky Judit házaspár vette át, és a mai napig szoros kapcsolat fűzi őket az előző vezetőkhöz, csakúgy, mint a társ-szülőpárhoz, Gáborhoz és Zsuzsihoz.

A kapcsolattartás, az egymásra való odafigyelés, az egymásért hozott áldozatok a közösség fontos tartópillérjei, melyek az est folyamán is szépen megmutatkoztak. A meghívott vendégek között jelen volt Szkaliczky Örs atya, a budai Szent Imre-plébánia plébánosa; a Bittsánszky házaspár, Kiss László, valamint egykori és jelenlegi antióchiások a budai Szent Imre, a budaörsi Nepomuki Szent János, a budapesti Szent Ferenc és a pécsi Boldog Brenner János Antióchiából.

Az ünnepély a két lelkes, ifjú antióchiás házigazda, Anna és Balázs, és az őket támogató szülőpárok jóvoltából megható, emelkedett és örömteli volt. Sor került megemlékező beszédekre, mintegy nosztalgikus visszalapozásra az emlékek évkönyvében, melyből kiderült, hogy mennyi mindent tudhat maga mögött a közösség: megannyi imatalálkozó, ötven Antióchia Hétvége (háromnapos lelkigyakorlat), több mint hétszáz lelkesedő fiatal, és a kétezerötszázat is meghaladja azok száma, akik valaha – Antióchia Hétvége keretében – szippantottak legalább egyszer az „antis” levegőből.

A számszerű adatoknál azonban vannak lényegesebbek, melyek nem mérhetők objektív eszközökkel, hiszen sokan élhettek meg itt sorsfordító, akár az egész életükre hatással bíró eseményeket: a közöségen belül sok fiatal találta meg párját, akivel családot alapíthatott, szoros barátságok köttettek; olyan önismereti és társismereti tapasztalatokkal és ajándékokkal gazdagodhatunk, melyek bőséges útravalóként szolgálhatnak az előttünk álló, ismeretlen fejezetekhez. És persze nem szabad megfeledkezni az Antióchia elsődleges céljáról, az evangelizálásról, amelyet folyamatosan új tagokat keresve és befogadva élünk meg.

„Én és Te és mi, az Úr, a szeretet, az Antióchia, aki a közösséget építi” – énekeljük a dalban – és valóban megéljük az együtt alkotás minden örömét és esetleges nehézségét is. A bál szervezése is jól tükrözte az Antióchia egyik legfontosabb gondolatmagvát:

együtt és egymásért élni.

Mindenki önként és szeretetből vállalt feladatokat, s azt hiszem, ennek legszebb bizonyítéka, hogy felszabadultan és boldogan tudtunk jelen lenni az ünneplésben. A táncban, az élőzenében, a közös éneklésben, a beszélgetésekben és játékokban megélhettük együvé tartozásunkat.

A gyönyörűen feldíszített bálterem, a születésnapi torta, a hangulatos teaház, a kreatív játszószoba, az ínyencségektől roskadozó büféasztalok, a jól működő ruhatár egytől egyig megmutatta, hogy nem terhes az áldozatvállalás, pláne, ha ilyen életigenlő, „anti”-igenlő emberekről van szó, s ha mindennek gyümölcse a teljes örömmámorban való tánc, melyben kicsi és nagy megfogja egymás kezét, és csak repülnek körbe-körbe a bálteremben, összemosódnak a fények és az arcok, megszűnik ki-ki önmaga lenni, s egy pillanatra mintha valóban ez a közel 250 ember egy-ség-gé válna – megjelenítve a bál mottóját: „A szeretet nem szűnik meg soha.”

Az összefonódó kezek láncolatában minden ott van, ami az Antióchia.

Hálásak vagyunk, hogy létrejöhetett ez a szép este, és ebből is erőt merítve vághatunk neki a következő 25 évnek, és mindannak, ami előttünk áll.

Forrás és fotó: Szent Imre-plébánia, Budapest-Szentimreváros

Magyar Kurír