A börtön húsvéti szabadsága – Az Úrral a bilincsek közt

2019. április 20., szombat | 15:00

Mindig csodáltam őket. Ott ülnek a börtönben, és zsoltárokat énekelnek. Ez a két dolog, a börtön és az éneklés, látszólag kizárják egymást. Mégis van valaki, aki összekapcsolja őket…

Nézem a történést közelebbről. Pál és Szilás, immár a krónikás Lukács kíséretében (ApCsel 16,10) a kisázsiai Troászban hajóra szállnak, és áthajóznak Európába. A macedóniai Neápoliszban partot érve a közeli Filippi városában hirdetik először Jézus evangéliumát Európa földjén. Megrendítő pillanat!

Pálék szombatnapon kijárnak a kapun kívüli folyóhoz, az imádság helyére. Az örömhírre, Jézus feltámadásának hírére Európában először asszonyok kíváncsiak: „Letelepedtünk és beszélni kezdtünk a körénk gyűlt asszonyokhoz.” Közülük a bíborárus Lídia meg is keresztelkedik, háza népével együtt (Apcsel 16,13–15). Íme, az első európai ekklészia, a gyökereink! Asszonynépség Pál körül! Pontosabban asszonynépség és Pál az Úr körül! 

Férfiak akkor lépnek a színre, amikor Pálék, akaratukon kívül, megzavarják gazdasági köreiket, mégpedig annak a jó szellemtől megszállott lánynak a meggyógyításával, aki nekik egyénként nagy hasznot hajtott. Filipppi macedón népe fellázad ellenük, és a fórumra viszik az ügyet: „Mi, római polgárok nem fogadhatjuk el azt, amit hirdetnek” – hangoztatják, és rövidre zárják a római jogot: megvesszőztetik őket sok ütéssel, majd börtönbe vetik, a belső fogdába, és lábukat kalodába zárják.

„Éjféltájban Pál és Szilás zsoltárokat énekelve dicsérik az Istent, a foglyok meg hallgatják őket” (Apcsel 16,25). Korai és sajátos börtönpasztoráció! Bizonyára nem hálaadásképpen zengedeznek, ellenben az Úr iránt érzett lelkesedésük felülírja a keservüket. Lábuk béklyóban, kezükön bilincs, de a szívük szabad. És az Úr kiszabadítja őket: földrengés támad, az ajtók felcsapódnak, lehullanak a bilincsek. Európa szabad őre a fogoly Pál lábánál! Világosságot kér, pedig van Platónja és Vergiliusa! Mit kell tennem? – kérdi tőlük. Európa Kelettől kéri azt, ami előbb kél fel ott: felvilágosítást kér, hogy mit is kell tennie: Higgy az Úr Jézusban, így házad népével együtt üdvözülni fogsz!” Pál tanítja a börtönőrt az evangélium igazságára, a börtönőr megmossa a foglyok sebeit, majd Pál mossa le a börtönőr bűneit a lelkéről: megkereszteli. Az evangélium megérkezett Európába! A jogrend is helyreáll, bár Pál öntudattal korrekciót kér: a jogtalan bírák jöjjenek el őhozzá, kövessék meg, és hivatalosan kísérjék ki a városból. A kora kereszténység méltósággal lép fel, nem az efezusi kertek alatt jön be, hanem a fórumon kér helyet. A Mester is mindig nyíltan és nyilvánosan tanított!   

Pál, Szilás és Lukács továbbindulnak, útközben zsoltároznak, de már zsoltároznak az asszonyok is Lídiával együtt, és a feltámadás hitére tért filippi börtönőrök köre is. Valami készül Európában! 

Pál pedig továbbmegy Athénba, ahol szintén születik egy kis keresztény mag. Döntő fordulat Pál athéni szolgálata az Areopáguszon, nem is a számok tükrében, hanem a jézusi kovász dimenziójában: Areopáguszi (Areopagita) Dénes, egy Damarisz nevű asszony és még néhányan. Athén kiművelt fői azt posztolják, hogy „később majd még meghallgatják őt” (ApCsel 17,32). Az ígéret aztán be is jön! A nagy hellén polisz meghajtja a fejét Krisztus örömhíre előtt. A Földközi-tenger keleti partvidékének városaiban csírájában kiépül Krisztus országa.

A galileai Halász és a Népek Fejedelme, bár egészen más utat járnak be a krisztusi „Menjetek!” parancs jegyében, végül mindketten az Urbsban landolnak. A páli út ismert: a császárhoz föllebbező tarzuszi római polgár fogolyként utazik ügye kivizsgálására: Szirakúza, Régium, Puteoli a Nápolyi-öbölben, aztán Tres Tabernae, találkozás a Via Appián az eléjük siető római testvérekkel, és végül Róma. Péter apostol a hagyomány szerint Pisa akkori tengeri kikötőjében lépett partra 44-ben, aminek emlékére a közelben egy gyönyörű román kori, kétapszisú bazilika épült, feltárt kövei az apostoli korig vezetnek.  

Annyit tudunk kettejükről, hogy nagyon eltérő karakterűek, nem is könnyű a kapcsolatuk, mindkettejüknek dolgozniuk kell magukon a krisztusi egymáshoz illeszkedés reményében. A „később jött” Pál apostol megtérése után „fölmegy” Péterhez: „Három év múlva aztán fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel és nála maradtam tizenöt napig” (Gal 1,18). Tizenöt évvel később megint fölmegy a „tekintélyesekhez”, elosztják a missziós kompetenciákat, aztán „Jakab, Péter és János fölismerik a Pálnak adott kegyelmet, s az egyetértés jeléül jobbjukat nyújtják neki” (Gal 2,9).

Rómában találkoznak, és Néró császár uralkodása alatt tartóztatják le őket. A császári államapparátus pontosan tudja, milyen stratéga az a tarzuszi Paulus, és milyen auktoritás az a Petrus. Külön-külön is, de együtt még veszélyesebbek! Így lesznek ők ketten „ütős fegyver” Néró kezében. A birodalom ellenségeiként halnak meg, és a hagyomány, bár az archeológia ezt nem támasztja alá, éppen oda helyezi őket, ahol az impérium illusztris ellenségeit vetették börtönbe.

A fogságukhoz kötődő legenda valójában a megélt sorsuk kivetítése életük végére. Ami ott, abban a Tullianum-Mamertinum-börtönben történt, az pontosan megfelel az Apostolok cselekedetei tudósításainak, a különféle helyeken elszenvedett börtönök sorozatának, melynek gyakori eleme a börtönőrök megtérése.

A carcer, a börtön középkori neve a Mamertinum, ez olvasható ma is az egykori börtön elé emelt lépcsőfeljárat homlokzatán. A régészek mindent mítosztalanítottak, kőre csupaszítottak, főként a régi Tullianumban, vagyis a kétrészes börtön Krisztus előtt 6. századból való alsó felében, amely hét méter átmérőjű körkörös épület, szabályosan faragott és cement nélkül összerótt tufakőből. A kupolás boltozat tetején egy nyílás, vagyis tullus, ennek jelentése vízér, forrás. Időnként feljött a víz, és beszivárgott a börtön felső részébe is, hiszen a Tullianum jó pár méterrel a börtön mellett futó Via Sacra szintje alatt, mélyebben húzódik.

Én is meghúzom magam itt, nagyböjt elején, csendben. De jó, hogy turisták nem járnak most! Szemem lassan megszokja a sötétséget, éppen csak dereng a cellában. Kettejükre gondolok, Péterre és Pálra. Vajon itt is zsoltároztak? Tudják, Uruk még az utolsó óráján is belekapaszkodott az ősi imádságokba, és azokon át mondta el saját elhagyatottságát. A rómaiak azért tudtak építkezni, még ha börtönről lett légyen is szó! – gondolom. Kíméletlen pontossággal megfaragott épület. De hogyan lehet itt zsoltározni? Kinyitom a magammal hozott zsolozsmáskönyvet, és belefogok… Valahol a sorok között kiszólít egy emlék, egy börtönemlék, bár csak vizsgálati fogság volt. Luxemburgból jöttem vissza germanikus diáktársam papszenteléséről, 1981. július 4-e után. Hegyeshalomnál letartóztattak, mert tíz darab százas kötegű Szűz Mária-szentképet hoztam haza hévízi plébánosom kérésére, és megtalálták a bőröndömben. Akkortájt nem nézték jó szemmel Jézus édesanyját, s ha már szentkép van, akkor soha nem lehet tudni… A Keleti pályaudvaron fegyveres őrség kísért egy vizsgálati szobába. Aztán otthagytak. Csendes eszmélésemre emlékszem. A lassan, belülről szétáradó nyugalomra, hogy hát miért is vagyok én itt bezárva. Mert szeretem az Urat és az Anyját. Ennyire egyszerű. Abból a felismerésből fakad minden, hogy Jézushoz tartozom. A családjához. Hát akkor mit árthatnak? Mivel árthatnak? Órákkal később elkergettek, csak egy papírt kellett aláírnom, hogy tízszer száz kicsinyke Mária-képet becsempésztem a Népköztársaságba. Annyit hozzátettek, hogy „Lesz ám még ennek következménye!”.

„Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthat énnekem (Zsolt 117,6) – olvasom a 117. zsoltárt. Nézem a faragott köveket a Tullianumban, és hirtelen felfedezek valamit a falon: egy tenyérnyi freskótöredéket, rajta egy kézzel. Ez az egyetlen a későbbi vakolatból. Véletlenül maradt itt ez a kéz, hiszen a tisztogatás mindent eltüntetett…? Fentről lefelé kinyúló kézfej üzen: a mutató és a középső ujj áldást és erősítést jelez, a másik három összezár, mint a görög ikonok „két természet – három személy” hitvallása. Biztosan intést kaptak, mint Troászban! A Tullianumra gondolok, a vízérre, a fölfakadó vízre, mellyel az apostolfejedelmek megkeresztelték fogvatartóikat. A börtönőrök nevét megörökítette a hálás keresztény emlékezet: Processus és Martinius. Keresztségük után elmenekültek, később azonban letartóztatták, és megkínozva a Via Aurelia első mérföldkövénél végezték ki, ott is temették el őket.

A börtön falán márvány emléktábla int a hely szentségére. Felsorolja az itt raboskodókat, és azokat, akik századokkal később ide látogattak, és itt imádkoztak, ahol a foglyok, az Úr szabadosai lelkében húsvét fakadt. Ennek tanúi Szent Linusz, Néri Szent Fülöp, Loyolai Szent Ignác, Lisieux-i Szent Teréz, Szent II. János Pál pápa…

A foglyok, a boldog foglyok sorát folytatom: Mindszenty József, Márton Áron, Olofsson Placid, Godó Mihály…

Szöveg és fotó: Vértesaljai László       

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. április 21–28-i ünnepi számában jelent meg. 

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink – olvasta már?
egyszeru-es-szep-bemutattak-csiksomlyoi-papai-szentmise-liturgikus-eszkozeit
Egyszerű és szép – Bemutatták a csíksomlyói pápai szentmise liturgikus eszközeit

A Ferenc pápa által Csíksomlyón celebrált június 1-jei szentmisén használatos liturgikus eszközöket és a Gyulafehérvári Főegyházmegye első, erre az alkalomra készült Evangeliáriumát mutatták be május 24-én, pénteken a székelyudvarhelyi-szombatfalvi Szent György Plébánia közösségi házában.

2019. május 24., péntek
a-feltamadasba-vetett-hit-mi-remenyunk-bemutattak-szabo-ferenc-sj-ket-uj-konyvet
Hogy meglássuk a szeretet-Istent – Bemutatták Szabó Ferenc SJ két új könyvét

Május 23-án este az Építészet és Művészet Kévés Stúdió Galéria és az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek Egylete Baross utcai székházában tartották Szabó Ferenc SJ „Isten nem halt meg” és „»Mindig neki harangozunk…« – Istenkereső magyar költők és írók” című könyveinek bemutatóját.

2019. május 24., péntek