A KÉSZ délvidéki emlékútja a mészárlások 70. évfordulóján

„Az ilyesmit igazán csak személyes módon lehet megélni, és nagy hálával tartozunk minden szemtanúnak, a leszármazottaknak és a kutatóknak, akik segítették reálisan szemlélni történelmünknek ezt a sokáig tudatosan elhallgatott tragédiáját” – mondta Osztie Zoltán, a KÉSZ országos elnöke, aki több mint ötven, Magyarország minden régióját képviselő tagtársával érkezett a programra. A helyszíneken további vajdasági KÉK-tagok is csatlakoztak a csoporthoz Szabó Károly elnök vezetésével. Főként neki köszönhető, hogy a program olyan szakszerű tájékozódást és egyben érzelmi átélést tett lehetővé, ami maradandó tapasztalatot jelent a résztvevők számára.

Először Horgoson, Martonoson és Adorjánban koszorúztak, ahol kísérőjük és előadójuk Forró Lajos történész, a Délvidéki Kutatóintézet tagja volt, aki húszéves korában kezdte feltárni, mi is történt valójában a nagyapjával. A martonosi emlékház meglátogatását követően levetített alkotás – a kutató Jelöletlen sírok c. dokumentum-játékfilmje  – megrendítő hatást váltott ki a vendégekben. Az előadó személyes érintettsége okán a téma egyszerre szenvedélyes és szakavatott ismerője nemcsak az egykori szerb terror módszertanát ismertette, hanem a történelmi feltárás mai helyzetét is. Mint elmondta: a szerb állam még nem problémamentesen, de viszonylag konstruktívan áll hozzá a kutatómunkához és az emlékhelyek méltó megőrzéséhez.

Belgrádban hamarosan megnyílik a kommunizmus áldozatainak múzeuma, amely a Délvidék anyagait is tartalmazza majd, és ahol a budapesti Terror Házához hasonlóan a gyilkosokat is meg kívánják majd nevezni, fotókkal, névsorokkal együtt. A rehabilitációs eljárások lassan, de eredményesen folynak, sokan szerb állami kárpótlást is kaptak – utóbbit a magyar állam hathatós közbenjárásának is köszönhetően. A tömegsírok azonban ma még méltó temetés nélkül őrzik halottaikat „Az áldozatok első igazán szép, illő eltemetését Martonoson fogjuk végezni, még kicsit várunk, vajon Szerbia megteszi-e az első lépést, de ha nem, akkor mi magunk kezdjük el a sírok feltárását. A végtisztesség megadásának meg kell történnie” – mondta Forró Lajos.

Az áldozatok száma, akiket a partizánok a legbrutálisabb módokon öltek meg, pontosan máig sem ismerhető: nyilvántartások híján a szakértők 20 és 40 ezer közöttire becsülik, amelyből kb. 10 ezer a névvel azonosítható. Nem kizárólag magyarok, hanem más nemzetiségűek is. De nemcsak a kivégzettek áldozatok, hanem az életben maradt árva gyermekek is, és akik őket felnevelték, az özvegyek, a kisemmizett tízezrek, a menekülésre kényszerített sokaság, nem beszélve ezek máig húzódó, generációkon átívelő lelki hatásairól. A kisebb községekben a szerb gyilkosokat szinte kizárólag egyéni vagyonszerzés vagy személyes bosszú sarkallta a szörnyű tettekre, melyek néha teljesen elferdült, beteges hajlamra is utaltak: Szilvácon az M alakban megásatott tömegsír, Kanizsán a tömeges csonkítások, Zomborban a foglyok parázson futtatása. A papokat még válogatottabb kínzásokban részesítették. Utóbbiak közül az első méltó emlékhelyet Werner Mihály, martonosi plébános kapta.

A katolikus egyház további vértanúiról és az út újvidéki részéről korábbi írásunkban is olvashatnak. A délvidéki emlékút szombaton Újvidék, Bácsföldvár, Csúrog és Óbecse érintésével folytatódott, vasárnap pedig Bajmokra és Szabadkára látogattak a résztvevők.

A szabadkai Zentai úti temetőben – amely a program utolsó állomáshelye volt – Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára is beszédet mondott, kiemelve: az igazság hatalma győzött egy olyan hatalom igazsága felett, amely az emberek legalantasabb ösztöneire építve tartotta rettegésben a délvidéki magyarokat. Beszélt a magyar állam elkötelezettségéről az emlékhelyek méltó megőrzésében és az emlékezés kultúrájának ápolásában egy olyan történelmi időszakkal kapcsolatosan, amelynek soha többé nem szabad visszatérnie.

Magyar Kurír
(kzs)