A mese célja, hogy tudást adjon át – Egyházmegyei óvodai szakmai napot tartottak Egyeken

A jelenlévőket Kirilla Pál, a házigazda intézmény vezetője köszöntötte. Bevezető gondolataiban bemutatta a 12 éve egyházmegyei fenntartásban működő intézményüket, amelynek óvodája az egyházmegyei óvodák közül a legtöbb csoporttal, a legmagasabb gyermeklétszámmal rendelkezik. Majd a szakmai nap fő témájáról, a mese szerepéről beszélt, hangsúlyozva, hogy a mesének, különösen is az élőszavas mesemondásnak felbecsülhetetlen szerepe van a gyermek beszédfejlődésében, képzelőereje alakulásában, érzelmi gazdagodásában és szociális kapcsolatainak fejlődésében.

Az otthoni mesélésnek nagy vetélytársa lett a televízió és a számítógép. Ha a szülőknek nincs idejük, kedvük mesélni, ezt megoldják a digitális eszközök használatával. Ezért napjainkban egyre több kisgyermek olyan mesefeldolgozásokkal találkozik, amelyek között sok az eltorzított történet – fogalmazott Kirilla Pál, majd egy érdekes előadásra, műhelymunkákra, élőszavas mesehallgatásra hívta meg a jelenlévőket a szakmai napon.

A bevezető gondolatokhoz kapcsolódott a mesekutató Bódis Zoltán, a debreceni Szent József köznevelési intézmény vezetője Az élőszavas mesemondás az óvodában című előadásával. Az előadó többek között beszélt a mese történetéről, az ember életére hatást gyakorló archaikus, rituális szerepéről, kiemelve a mesehallgatás során az ember egész lényét magával ragadó katarzis élményét. A mese egy különleges kommunikációs kapcsolatot is jelent. A mese és a mesemondás valójában a szakrális kommunikáció körébe tartozik, aminek

nem az a célja, hogy szórakoztasson, hanem hogy tudást adjon át. 

Ez az élőszavas mesemondásban valósul meg, amikor benne vagyunk a mesében. Az emmauszi tanítványoknak (Lk 24,13–35) is lángolt a szívük, amikor utólag visszagondoltak arra, amit Jézus mondott nekik. A szakrális kommunikáció az, amikor úgy érezzük, hogy lángol a szívünk.

A mesék felébresztik a lelket. Az előadó A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesével illusztrálta azt, amikor a mesét átélve kilépünk abból, amibe bele vagyunk szorulva: a sorsunkba, a gondjainkba, és többé tudunk válni. A kiskakas négy utat jár be. Vizet, tüzet, darazsakat szippant, majd kiköpi azokat, és a végén jut el a kincseskamrába. A víz a hullámzásával, csapongásával, bizonytalanságával az érzelmek világát mutatja meg. A kiskakas magába szippantja, majd ki is köpi, vagyis rámutat, hogy uraljuk az érzelmeinket, azok nem ragadnak el minket. A tűz az akaratra mutat, ami az egyik legnagyobb problémánk, konfliktusok forrása, de ezen is túl lehet lépni. A darazsak a gondolataink, a fejünkben lévő véget nem érő beszélő gép. A tudatunkban folyamatos szétszórtság van, de ez a mese megmutatja, hogy ezt is le lehet győzni. Amikor a mesében eljutunk a kincsig, amely a fényességre, a magasabb lelkiállapotra utal, akkor eljuthatunk abba a létállapotba, amit a mesék megcéloznak.

Az élőszavas mesemondás ereje megnyilvánul az intenzív, fókuszált figyelem hatására, ezt nevezzük történethallgatási transznak. Ilyenkor a gyermek befelé kezd figyelni, előjönnek a belső képek, és ezekkel éli át azt, amit neki át kell élnie. A televízión, a képeskönyvön keresztül egy külső kép kerül a gyermek gondolataiba, de nem erre van szüksége. A népmesében látható a perspektíva, mindig van kifutása, és a végén: „Boldogan élnek, amíg meg nem halnak.” Ezzel ellentétben az irodalmi mesékben sokszor nem pozitív a befejezés, és olyan elemekkel van teli, amivel nehéz mit kezdeni. Az élő hang hatására rezgéshullámok keletkeznek bennünk, megrezegteti az egész lényünket, ezért legalább olvassuk a meséket gyermekeinknek, ne pedig digitális eszközöket alkalmazzunk. Az ideális út, amikor már reprodukáljuk, újrateremtjük a mesét, azonosulunk vele, és úgy tudjuk elmondani, mintha a vérünkké vált volna.

A szakmai nap délelőtti programját püspöki szentmise zárta. Palánki Ferenc megyéspüspök elmélkedésében a mesék világából kapcsolódott az evangéliumhoz, utalva a mesék gyakori szereplőjére, a fiúra, aki elindul, hogy szerencsét próbáljon. Az elhangzott evangéliumi szakaszban, a csodálatos kenyérszaporítás történetében (Jn 6,1–15) szintén találkozunk egy fiúval, akinek édesanyja adott öt kenyeret, két halat, és a fiú elindult, hogy meghallgassa Jézus tanítását.

A főpásztor elmondta a történetet. Amikor Jézus látta a nagy sokaságot, megkérdezte a tanítványokat: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” A tanítványok elkezdtek okoskodni: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik.” Erre azt mondja András: „Van itt egy fiú, akinek van öt kenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Ez a fiú nem azt mondta, hogy ez az övé, és neki is kevés, hanem hallotta Jézus tanítását, hogy az Isten országának van egy belső törvényszerűsége, a szeretet, és azért érdemes mindent odaadni. És odaadta, amije volt.

A történetet meg is fordíthatjuk. Meddig tartott volna, hogy Jézus csak kimondja, hogy legyen elegendő kenyér a sok ezer embernek? De Jézus nem csak csodát akart tenni, hanem ebbe a csodába bele akart vonni mindenkit. A feltámadáson kívül a kenyérszaporítás csodája – a fiúval együtt, akinek öt kenyere volt és két hala – az egyetlen olyan csoda, amely mind a négy evangéliumban szerepel. Vagyis

Jézus azt akarja tőlünk, hogy adjuk oda neki, amink van, és majd ő megsokszorozza azt. Jézus nem a semmiből akar csodát tenni, hanem azt akarja, hogy mi is tegyük oda magunkat.

A gyermekekkel foglalkozó óvónők, pedagógusok rakosgatják bele a gyermekekbe a talentumokat (a kenyereket és a halakat), amelyek megsokszorozódnak, ha majd a gyermekek felnőnek, és Jézusnak odaadják azokat, vagyis csodák fognak történni. Amikor a pedagógusok ezt a szolgálatot végzik, akkor tulajdonképpen hozzáteszik azt az öt kenyeret és két halat, ami ott van a szívükben, és Jézus már most, a mai napon is csodát fog tenni – fogalmazott elmélkedésében Palánki Ferenc püspök.

Szöveg: Kovács Ágnes

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír