Az Eucharisztia önfeláldozó lelkületével – Nagycsütörtök a győri székesegyházban

Veres András győri megyéspüspök homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Jézus nem egy elkerülhetetlen végzetbe sodródott, amikor halálra ítélték, hanem önként, szeretetből adta életét minden emberért, értem is. Ennek megértéséhez Arnaud Beltrame csendőr példáját szeretném felidézni, aki 2018. március 23-án a franciaországi Trèbes-ben felajánlotta magát a terrorista által túszul ejtett emberek helyett. A támadó elfogadta az ajánlatot, majd rálőtt Arnaud Beltrame-ra, aki másnap, március 24-én belehalt a sérüléseibe. A francia csendőr hitét gyakorló, katolikus ember volt, kész az önfeláldozásra. Az, hogy ő képes volt erre a cselekedetre, minden bizonnyal Jézus szavaival hozható kapcsolatba: »nem elveszik az életemet, hanem önként, szeretetből adom oda«.

Jézus nem is egy titkos szektát akart létrehozni. Nyíltan vonult be Jeruzsálembe, vértanúságának helyszínére, ahol már sokan készülődtek a közelgő ünnepre. Jézus annyira szerette apostolait, hogy szeretetének még egy utolsó jeleként övéivel együtt akarta elfogyasztani a húsvéti vacsorát.

A közös étkezés mindnyájunk életében a szeretetnek egy rendkívül szép és fontos megmutatkozása, kifejeződése. Nagyon szegények és sajnálatra méltók azok, akik nem ismerik a közös étkezés ezen örömét, vagy kénytelenek lemondani róla. Ha készek vagyunk meghozni az áldozatot azért, hogy ünnepélyes módon, családtagjainkkal, szeretteinkkel, barátainkkal leüljünk az ünnepi asztalhoz, óriási erőt, szeretetet, megújulást fog hozni az életünkbe. Így volt ez Jézussal és az apostolokkal is.

János evangéliumában olvasható, hogy Jézus a húsvéti, pászka vacsora közben mondta el búcsúbeszédét, amely meghatározta apostolainak egész további életét. Ennek puszta tudása már elegendő ahhoz, hogy igazán oda tudjuk magunkat képzelni az utolsó vacsora termébe, az ünnepi asztalhoz. De érdekes lenne egy kicsit elidőzni, és megvizsgálni, hogy vajon milyen érzések lehettek ott az asztal körül ülőkben, Jézusban és apostolaiban. Erre most kevés az idő. Viszont fordítsuk figyelmünket a vacsorán történtekre. Kétségtelenül a húsvét a legnagyobb ünnep volt a zsidóság életében, hiszen ekkor emlékeztek az Egyiptomból való kivonulásra, és várták Izrael szabadítójának diadalmas eljövetelét, vagyis a Messiást. Ezért egyszerre volt számukra a húsvét vallási és családi ünnep egyaránt.

Szokásos módon történt ez a húsvéti vacsora. Jézus először a hálaadás imádságával kezdte beszédét, s egy adott pillanatban – valószínűleg ezekkel a szavakkal meg is lepte az apostolokat – azt mondta a kenyér megtörése közben: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). A vacsora végén pedig fogta a kelyhet, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik” (Lk 22,20).

A világtörténelemnek nincs még egy olyan eseménye, és nincsenek olyan kimondott szavai, mondatai, amelyek – úgy, mint Jézus szavai – annyiszor elhangzottak volna; milliók, tízmilliók, százmilliók ismétlik újra és újra ezeket a szavakat naponta, sőt a nap minden szakában valahol a világban. De el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon értjük-e ezeket a szavakat. Mit üzen nekünk, hívő embereknek az utolsó vacsora? Mindenekelőtt azt, hogy a szentmise minden emberi értelmet meghaladó ajándék. Ezért szükséges, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk Jézus utolsó vacsoráján. Mert ne feledjük: az Egyház nemcsak emlékezni hív bennünket, hanem cselekvő magatartást kíván kialakítani bennünk. Azt akarja, hogy a szentségek által mindnyájan újjászülessünk Krisztusban, és egyre aktívabb istengyermeki életet éljünk az Egyházban, amelyet Krisztus alapított.

Az Eucharisztia éppen abban segít bennünket, hogy elsajátítsuk Jézustól azt az önmagát szeretetből feláldozó lelkületet, amelyről Arnaud Beltrame francia csendőr is tanúságot tett. Szeretettel feláldozni, odaajándékozni magunkat másokért, a házastársunkért, a gyermekünkért, a szüleinkért és a barátainkért, akár ismeretlenekért, s az ellenségeinkért is: ebben áll az eucharisztikus lelkület.

Miként Váci Mihály írja egyik versében: »osztani magad: – hogy így sokasodjál; / kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál; / hallgatni őket, hogy tudd a világot; / róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. / Széjjel szóródni – eső a homokra – / sivatagnyi reménytelen dologra/ s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: / – kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled« (Eső homokra).

Minden szentmisén azzal a vággyal vegyünk részt, hogy a szeretet és az élet teljességét egyre inkább megismerjük, szívünkbe fogadjuk, s így tudjuk élni életünket a másokért való teljes önátadásban! Ezzel Istennek tetsző életet élünk, boldoggá teszünk másokat, s nekünk, magunknak is örömben lesz részünk. Ámen.”

*

A szentbeszéd felolvasása után a lábmosás szertartása következett, amelynek keretében Reisner Ferenc általános püspöki helynök a győri székesegyház képviselőtestületi tagjainak lábát mosta meg.

A szentmise végén az Oltáriszentséget a főoltárról őrzési helyére, a Szent István-hajóba vitték. A főoltárt megfosztották díszeitől, emlékezve Jézus elfogatására és szenvedésére.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír