Börtönpasztoráció: vinni Isten irgalmát, az ember emberségét

Mi vezette Önt, amikor börtönlátogatásokat kezdett tenni?

Miksó Sándor kőbányai plébánost kérték, segítsen a börtönkórházban a karácsonyi ünneplésben. Ebben az egészségügyi megfigyelőben helyezik el a nagy kőbányai börtön betegeit, többségében szellemileg vagy idegileg sérült embereket, akiknek komoly segítség volt az, amikor Sándor atya először bement hozzájuk. Így indult a rendszerváltás idején a börtönszolgálat. Miksó Sándor kérdezett rá, mi lesz a többi intézménnyel. Kőbányán ugyanis négy intézmény van, ezekben „telt ház” esetén körülbelül háromezer embert tartanak fogva. Sándor atya munkatársakat keresett, amikor hozzám fordult. Engem először a kíváncsiság vitt a börtönbe. A Regnum Marianum papi közösség tagja vagyok, és szerettem volna látni, milyen körülmények között éltek közösségünk bebörtönzött tagjai. Az atyák összességében több mint száz évet töltöttek börtönben a rákosi időben.

Hogyan nőtt ki ebből a találkozásból az évtizedek óta végzett elkötelezett szolgálat?

A találkozás túl jól sikerült. Jézus figyelmeztetése – „börtönben voltam, és meglátogattál” – ott tartott. Ha már egyszer bevitt a kíváncsiság, akkor megpróbálok tenni valamit azokért, akiknek nagy szükségük van a segítségre. Nagyon hamar megfogalmazódott számomra, hogy a börtönszolgálat azoknak az embereknek a támogatása, akik megtévedtek, akik nem találkoztak Isten irgalmasságával, de az emberek emberségével sem. Nagy részük olyan körülmények közül jön, ahol nevelést is alig kaptak. Kell nekik a segítség, hogy újra olyan emberek legyenek, akiknek helye van a társadalomban. Kezdetben kérdés volt számomra, hogyan végezzem a szolgálatot, és maga a börtön sem volt felkészülve a fogadásunkra.  Hivatalosan 2000-ben alakult meg a Börtönlelkészi Szolgálat a Tábori Lelkészséggel együtt. A mi szolgálatunk továbbra is önkéntes.

Milyennek ismerte meg a benti világot?

A börtönben farkastörvények vannak. Nemcsak az őrszemélyzet és a fogvatartottak között, hanem a zárkán belül, egymás között is. Nagyon komoly történetek hangzanak el. A pszichológusok kimondják, egy hosszabb bezárás eltorzítja a személyiséget, megváltoztatja az embert. Szükség van arra, hogy valamilyen tartást, emberséges hozzáállást kapjanak.

A segítő szándékú ember hogyan közeledhet?

A személyes beszélgetés a legfontosabb, így tudjuk megtalálni az emberben az álarc, a viselkedés mögött az emberséget, a fájdalmat. Megfogadtam, senkitől sem kérdezem, miért van benn. Nekem az nem számít. Feltételezek egy érdeklődést azokban, akik eljönnek személyes beszélgetésre. Nagyon megsebzett emberek ők. Soha nem kaptak elég szeretetet, emberséget, támogatást az életében. Azok különösen megérintődnek, akik nagy szegénységből érkeztek ide, és eljutnak odáig, hogy rendezzék az életüket Istennel. Vannak mély beszélgetések, megbánások, és el tud indulni a lelki gyógyulás. Ahogy megnyílik a szív, ahogy létrejön a találkozás Isten irgalmával, kezd megváltozni az élet. Jól tudom, hogy minden, ami a börtön bezártságában történik, csak akkor mondható biztosnak, ha kinn is megmarad. A zárt világban minden egészen más.

Milyen találkozási alkalmakat kap a börtönben?

Központi alkalmak a szentmisék, és az ezzel összekapcsolt egyéni beszélgetések, gyónások. Erre maguk jelentkeznek a fogvatartottak. A hétvégi szentmise alkalmával két órát vagyunk benn a börtönben. Ezekre akár százötven ember is eljön. Szívesen teszik, mert addig sincsenek a zárkában, találkoznak a többiekkel, de sokan vannak, akik Isten szaváért jönnek, keresik életük megújulásának lehetőségét. Ügyesen kell szólni, hogy aki nem Isten igéje miatt jön, azt is megszólítsuk. Fontos alkalom a szentségekre való felkészülés, a heti katekézis.

Azt mondják, a börtönben grammokban mérhető a siker.

Nem lehet mennyiségben mérni ezt a munkát, ha akár egy ember is megváltozik, az már komoly eredmény. Azt vallom, ha valaki megfelelő segítséget kap, akkor tud gyógyulni. Siker az is, ha egy-egy ember megtalálja a családjával a kapcsolatot. Az is nagy ajándék, amikor a börtönőrökkel szót váltva azt tapasztalom, hogy utána emberségesebben bánnak a rájuk bízottakkal. Az is eredmény, ha a hallott, megélt tanítás által emberebb emberré válnak az adott körülmények között. A beszélgetésekben ugyanakkor azt is hangsúlyozom, hogy van lehetőség új életet kezdeni. Letetted a bűneidet, megváltoztathatod az életedet – próbálom bíztatni őket.

Ismerve a foglalkoztatottságot Magyarországon, a hátrányosság körülményeit, számomra kérdés, van-e valóban lehetőség újra kezdeni?

Valóban nagyon nehéz a helyzet. A szolgálatom során volt is egy időszak, amikor teljesen elveszítettem a reményt. Hiába bíztattam őket, hogy új életet kezdhetnek, sokszor falba ütköztünk. Nem kaptunk megfelelő segítséget és nem tudtam így igazán segíteni. Szabadulásuk után sokan visszaestek, mert nem tudnak kitartani, és újra a bűn útjára tértek. Hazamennek és keresik a boldogulást, de nem megy, mert nincs munka. Nagyon átérzem ennek a súlyát, kínját. Öröm azonban azokkal az emberekkel beszélgetni, akik ennek ellenére próbálnak továbbmenni. A munkahely mindenki számára probléma, de azoknak, akik a börtönből jönnek, különösen. A börtönviselt ember megbélyegzett. Hosszabb büntetés után az is gyakori, hogy a család nem várja, nem fogadja vissza. Ezáltal sokan elveszítik lakhatásukat is.

Hogyan kellene hatékonyan segíteni?

Alapvető, hogy adjunk nekik esélyt, az lendítő erőt, bátorítást, támaszt, kapcsolatokat. A feladat többirányú. Egyrészt támogassuk meg azokat a családokat, ahol nincsen meg a szociális biztonság. A börtön zárt világa után átmenet nélkül belépni a szabad világba igen nehéz. Jónak tartanék egy átmeneti időszakot, amikor valaki még benn van a börtönben, de már nem abban a szigorú rendben, és külső munkahelyen dolgozhatna. Látni kell azt is, hogy a fogvatartottak sérült emberek. Meg kell tanulniuk megbocsátani saját maguknak, környezetüknek, és tudniuk kell megbocsátást kérni. Gyakran emberi tartás hiányában, segítség nélkül könnyen visszaesnek régi életükbe. Folyamatos támogatásra van szükségük. A pártfogók beszámoltatják őket, rendszeresen találkoznak velük, de nem csak számonkérésre van szükségük, hanem arra is, hogy emberileg valaki melléjük álljon, legyen akivel a gondokat, problémákat meg tudják beszélni. Az utógondozásnak valódi segítő szolgálattá kellene válnia. Aki eljutott Isten szeretetére, elindult, és vállalja a hit útját, annak kell a támogatás, hogy tudjon azon az úton maradni, amit bent megtanult. Fontosak lennének helyi befogadó közösségek, plébániák, akik bizalommal tekintenének arra, aki a börtönből jött, és a hit útján akar járni.

De az ember gyakran ítélkezik.

A szabadultakra úgy kellene tekinteni, mint akik elindultak a változás útján, akik már nem nem börtöntöltelékek, hanem már megtért emberek. Erre a megtérésre mindannyiunknak szüksége van. Az első szentmisék egyikén a börtönben azt prédikáltam: én bűnösebb ember vagyok mint ti. Nekem jó szüleim voltak, jó nevelést kaptam, és csak ott tartok... Ti ebből semmit nem kaptatok. Sokkal jobban rá kellene hagyatkoznunk Isten irgalmára, és ebben segíteni az embereknek. Azt tanultam Jézustól, azt tanultam a papi szolgálatomban, hogy a pap Isten irgalmasságának közvetítője legyek. Úgy kell ránéznem a másik emberre aki a szentségre törekszik, mint egy szentre. Szembesíteni azzal, hogy mit tett és hogyan tette, de azzal is, hogy van lehetősége a megváltozásra. Azok, akik ezt megtapasztalják tőlünk, képesek sok mindent megtenni, igyekeznek megváltozni. Persze voltak, akik engem is megloptak, csalódást okoztak, kihasználtak, mégis ezt az utat kell járnom.

Magyar Kurír/Trauttwein Éva

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!