Cantalamessa atya első adventi prédikációja: A halál befogható az élet szolgálatára

Cantalamessa atya október 25-i bíborosi kinevezése után 86 éves kora ellenére rendületlenül továbbfolytatja prédikáló szolgálatát: immár negyven éve a Pápai Ház szónoka. Az idei adventi elmélkedések vezérfonala a 90. zsoltár verse: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!”

Úgy vagyunk, mint az ősszel lehulló levelek”

– idézte a szónok Giuseppe Ungaretti Nobel-díjas olasz költő hétszavas versét, majd arról beszélt, hogy a művészhez hasonlóan, aki maga is átélte a nagy háborúban a lövészárok-nyomorúságot, ma, a világjárvány közepette az egész emberiség megtapasztalja az élet esendőségét.

Az ugyancsak járvány sújtotta hatodik századvég pápája, Nagy Szent Gergely tanította egyik homíliájában:

Az Úr időnként szavakkal oktat minket, máskor ellenben tényekkel.”

A koronavírus szörnyű tényétől megjelölt évben azon fáradozunk, hogy összegyűjtsük a járvány tanítását, és hogy ebből személyes és lelki következtetést vonjon le mindenki. Örök igazságokra hivatkozunk, elsőként halandó mivoltunkra, hogy itt, a földön „nincs maradandó hazánk”, másodjára, hogy a hívő ember élete nem ér véget a halállal, hiszen örök élet vár ránk, végül pedig nem vagyunk egyedül a földgolyó kis bárkájában, mert „az Ige testté lett, és közöttünk lakott”. Az első egy tapasztalati igazság, a másik pedig a hit és a remény tárgya.

Memento mori (Emlékezzél, halandó vagy) mottóval kezdte Cantalamessa atya beszéde első fejezetét. A trappista szerzetesek ezt a mondást választották rendjük jelszavául, és ráírják a kapubejáratukra. A halálról kétféle módon lehet beszélni a Pápai Ház szónoka szerint: igehirdetői és bölcsességi értelemben. Az első a halált legyőző Krisztust hirdeti, azt, hogy a halál többé már nem mindent megtörő fal, hanem híd az örök élet felé. A bölcsességi vagy egzisztenciális megközelítés ellenben a halálról az emberi tapasztalat jegyében szól, és a kapucinus barát is ebben az értelemben folytatja elmélkedését, mint ahogy az idézett zsoltárvers is ekképpen szól:

Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (Zsolt 90,12)

Az Ószövetség ilyen látásmódja Krisztus evangéliumában tovább folytatódik, amikor így int: „Virrasszatok, mert nem tudjátok sem az órát, sem a napot!” (Mt 25,13), vagy egyebütt: „Esztelen, még az éjjel számon kérik életedet!” (Lk 12,20).

Az egyházi hagyomány magáévá tette ezt a felfogást, különösen is a pusztai atyák. Egyikük, aki gyapjút font, hagyta, hogy időről időre a földre essen az orsója, mindezt azért, hogy maga elé állítsa a halált, mielőtt fölemelné az orsót. A Krisztus követéséből ezt idézte Cantalamessa atya: „Reggel vedd számba, hogy nem jutsz az estéig. Estefelé pedig ne merjed a reggelt magad elé tűzni!” A 16. század sok szentje egy koponya előtt elmélkedett. Ez a bölcsességi megfontolás jelen van minden kultúrában, és igaz, elvilágiasodott formában, de jelen van a modern gondolkodásban is. Ennek képviselői közül kettőt idézett fel a kapucinus atya.

A francia Jean-Paul Sartre filozófus megfordította a lényeg és a létezés közötti klasszikus kapcsolatot: előbb van a létezés és utána a lényeg, vagyis nem egy elvont értékrendből kell kiindulni, hanem a saját egzisztenciális tapasztalatból és a saját szabadságból. Mint amikor folyómedret ásunk, úgy kell mindenkinek felfedeznie és megvalósítania saját sorsát, hiszen az élet a saját döntéseinkből áll össze. Ez a felfogás azonban egyáltalán nem számol a halállal, és hogyan is tervezhetné meg az életét, ha még azt sem tudja, vajon megéli-e a holnapot – állapította meg a szónok.

A német egzisztencialista filozófus, Martin Heidegger épp az ellenkezőjét állítja: az ember alapvetően halálra szánt lény, akinek az életét éppen a halál határozza meg: „Élni annyi, mint meghalni!” Az élet óhatatlanul halad a bizonyos halál felé, ami nemcsak vég, hanem cél is: születünk, hogy meghaljunk. De milyen szilárd magra számíthat létezése megalapozásában? – teszi fel a kérdést a német filozófus. Válasza: a semmire számíthat. Marad a belenyugvás abba, hogy az élet tervezése olyan ugrás, mely a semmiből indul, és a semmibe tér vissza. Nem is más ez – összegez a szónok – mint az „Amor Fati”, a sztoikusok „a Sors szeretete” elvének modernizált kiadása.

A két példa után egy klasszikushoz, Szent Ágostonhoz tért vissza a szónok, aki a maga korában mintegy előre megsejtette ezt a modern életérzést, csak éppen egészen más konklúziót vont le belőle.

A halál egzisztenciális megtapasztalására a válasz nem a nihilizmus, hanem a hit az örök életben.

Amikor az ember megszületik – írja a hippói püspök –, sokféle elképzelés lát napvilágot vele kapcsolatban: talán szép lesz, talán csúnya; talán gazdag, talán szegény; talán sokáig él, talán nem… De senki nem kérdi meg: „Vajon meghal-e vagy sem?”. Merthogy ez az egyetlen dolog, tudniillik a halál a biztos az életben. Amikor valaki gyógyíthatatlan betegségben szenved, azt mondjuk: „Szegény ember, meg kell halnia. Halálra van ítélve. Nincs menekvés!” Nemde ugyanezt kellene mondani egy újszülöttnek is? „Szegényke, meg kell halnia. Halálra van ítélve. Nincs menekvés!” Mi különbség van az időben egy kicsit hosszabb és az egy kicsit rövidebb között? Dante Alighieri költő ezt az ágostoni meglátást egyetlen verssorba tömörítette: „élők, kik a halál felé járnak” (Purg XXXIII 61).

A technológia és a technika előrehaladásával azt kockáztatjuk, hogy oda jutunk, amitől Jézus éppen egyik példabeszédében óv minket: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól!” (Lk 12,19). A világjárvány most ugyanis arra emlékeztet, hogy mennyire kevéssé függünk a terveinktől. A halál bölcsességi értelmezésének Krisztus után ugyanaz a szerepe, mint a törvénynek a kegyelem eljöttével, hiszen megőrzi a szeretetet és a kegyelmet. Pál szerint a törvényt a bűnösöknek szabták, de mi is még bűnösök vagyunk – intett a kapucinus bíboros –, megkísért a látható világ, hogy hozzá igazodjunk. Nincs alkalmasabb pont a világ, önmagunk és az események szemlélésére, mint éppen a halál, mikor minden a helyére kerül. A világ ugyanis nagyon sokszor zavarosnak és esetlegesnek tűnik, terv és összefüggés nélkül. Olyan, mint egy formátlan képen az esetlegesen felhordott elemek és színek. Gyakran látjuk győzedelmeskedni a gonoszságot és bűnhődni az ártatlanságot. De nehogy az emberek elhiggyék, hogy van valami állandó és szilárd a világban – jegyezte meg egykor Bossuet –, ezért néha látjuk csak ennek az ellenkezőjét, nevezetesen az ártatlanságot a trónon és a gonoszságot az akasztófán! Ám mégis van egy pont, ahonnét az egészet szemlélve megértjük annak a jelentését. Ez a segédpont a vég, vagyis a halál, amit a végítélet követ. Innét tekintve minden valós jelleget ölt. A halál az emberek között fennálló minden különbség és jogtalanság vége. A halál, mint egy vízmérő, kiegyenlít mindent, megszünteti a privilégiumokat.

Mennyi háború és kegyetlenség lenne elkerülhető, ha az erőszakos elnyomók arra gondolnának, hogy nekik is meg kell halni!

– fogalmazott a Pápai Ház szónoka.

Az élet, ha a halál szempontjából tekintjük, rendkívüli segítséget ad a jót megélni. Nagy gondban és nehézségben hasznos innét elindulni, a halálos ágytól.

Hogyan cselekedtél volna? Milyen fontosságot tulajdonítanál ezeknek a dolgoknak? Mit tettél volna akkor: győzedelmeskedtél vagy megalázkodtál volna? Viszályod van valakivel? Tekints rá a halálos ágyadról…

– ajánlotta a kérdéseket Cantalmessa atya. – A halál gondolata megakadályoz abban, hogy a dolgokhoz tapadjunk, megfeledkezve az odafönt való maradandó hazáról. Az ember – a zsoltár tanítása szerint – amikor meghal, nem visz magával semmit. Régen a királyokat az ékszereikkel együtt temették el, ami a sírrablókat ösztönözte aktivitásra. Találtak olyan sírfeliratot, mely így hangzott: „Itt csak én vagyok!” Mennyire igaz volt az az írás, még ha a sír ékszereket is rejtett! „Az ember, amikor meghal, nem visz magával semmit” – ismételte meg a szónok a 49. zsoltár sorát (Zsolt 49,18).

Ezt követően harmadik nagy témaként a kapucinus páter a virrasztás témáját érintette. Egyházunk nem fél Halál nővérünk iskolájába küldeni minket, hogy tanuljunk tőle. Hamvazószerda egyik latin antifónája arra int, hogy kijavítsuk a tudatlanságunkból elkövetett rosszat: ne történjék meg velünk, hogy amikor hirtelen ránk tör a halál és gyónni szeretnénk, többé már nem találunk rá alkalmat.

Egy nap, egy óra, egy jó gyónás, és mindjárt másként mutatkoznának a dolgok! Mára már csak a halál gondolata maradt utolsó fegyverként, mely képes felrázni a bővelkedő társadalom zsibbadtságát, mellyel ugyanaz történik, mint az Egyiptomból szabadult választott néppel: „Evett jóllakásig, telt lett, és eltaszította Istenét, aki teremtette” (MTörv 32,15). Az Úristen ma is fel akarja rázni a népét, mint egykor Izajás prófétáján keresztül: „Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri” (Iz 40,7).

Az élet és halál értelmezése döntő kérdés volt Európa evangelizálásakor, ami kitűnik a 7–8. század fordulóján élt angolszász szerzetes, Szent Béda egyik történetéből, mely a kereszténység szigetországba érkezéséről szól. A király egyik öreg tanácsadója így bölcselkedett: „Óh, király, képzeld csak el, kemény télben tróntermed kandallója előtt ülsz, amikor beröpül egy kicsi madár, éppen csak megmelegszik, aztán már tovább is repül. Ilyen a mi életünk is! Nem veszünk tudomást arról, ami előtte van, sem arról, ami utána jön. Ha ez az új tanítás képes nekünk erről valamit mondani, akkor meg kell hallgatnunk.” Így történt, hogy éppen a halál nyitotta meg az angolszász világ kapuját az élet evangéliuma előtt.

Áldott légy, Uram, a testi halál nővéremért! címmel beszélt a szónok utolsó témaként a halálfélelemtől való megszabadulásról. „Jézus meg akarta szabadítani azokat, akik a halál félelméből egész életükön át szolgasorban sínylődtek” (Zsid 2,15). Ismernie kellett ezt a félelmet, hogy megszabadítson minket tőle. Ő azért jött, hogy az örök haláltól való félelemre tanítson minket, akik csak az ideigvaló halál félelmét ismertük. Örök halál! „Második halál” – ahogy a Jelenések könyve hívja. Csak ez érdemli meg a halál nevét, mert nem átmenet, hanem egy szörnyűséges végállomás. Éppen ezért kell prédikálni a keresztényeknek erről a halálról, hogy megóvjuk őket a végső csapástól. Assisi Szent Ferencnél senki nem ismerte jobban az új, keresztény, húsvéti halálnak az arcát. Az ő halála valóban húsvéti átvonulás, „transitus” volt, ahogy a ferences liturgia ünnepli. Amikor közel érezte magát a véghez, a Poverello így kiáltott: „Isten hozott, Halál nővérem!” Naphimnuszában a halálról szóló édes szavai mellett erőteljes kifejezéseket is használ: 

„Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.”

„A halál fullánkja a bűn” – tanítja Pál apostol, vegyük el tehát a bűnt, mert éppen ez ad a halálnak félelmetes erőt.

Ha valaki halálos bűnben él, számára a halálnak még van fullánkja.

Jézus mondja: „Féljetek inkább attól, aki miután megölte a testeteket, a gyehenna tüzére vethet, megölheti a lelketeket is.”

Adventi első prédikációja végén Cantalamessa atya a halál ellenszeréről, az Eucharisztiáról szólt. Megalapításával Jézus mintegy elővételezte a halálát. Mi is ugyanezt tehetjük, amint „felvértezzük” magunkat vele, hiszen az Eucharisztiában Urunk halálához kapcsoljuk a miénket, és azt napról napra felajánljuk az Atyának.: „A te bőkezűségedből kaptuk az életünket, felajánljuk neked, hogy legyen az élő, szent és előtted kedves áldozat” – zárta beszédét Raniero Cantalamessa OFMCap, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír