Egyetlen szeretetből fakad a cölibátus és a házasság

Az alexandriai püspök megállapítja, hogy a cölibátusra és a házasságra való elhivatottságot gyakran egymás ellentéteként írják le. A cölibátus esetében a házastársi szeretetről való lemondást a szívbéli szeretetről való lemondásként értelmezik, a házastársak esetében pedig a szeretet tisztaságának megfogyatkozásáról beszélnek. Pedig Szent Pál az efezusiaknak írt levelében feloldja ezt az ellentmondást. Amikor férj és feleség kölcsönös szeretetéről beszél, és arról, hogy az ember elhagyja apját, anyját, hozzáteszi: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). A házastársi szeretetet a maga teljességében fontosnak tartja, ugyanakkor Krisztusnak az egyház iránti szeretetével hozza kapcsolatba.

Versaldi megemlíti, hogy vannak visszatérő provokatív kérdések a témában: Hogyan lehet a nőtlen Krisztus a házastársak példaképe? Hogyan taníthatják a nőtlen papok a házastársi élet szabályait, holott meg sem élik? Krisztus egyház iránti szeretete egyszerre szűzies és házastársi szeretet , mert – XVI. Benedek pápát idézve – szeretetét „nevezhetjük az erosznak, mely ugyanakkor teljesen agapé” (Deus caritas est, 9). Ingyenes és elsőként nyújtott szeretet („Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk”, Róm 5,8), áldozatos szeretet („Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán”, 1Pét 1,18-19). Ezek a szavak látszólag nem utalnak a házastársi szeretetre, amely ugyan önmagunk odaajándékozása, de benne van a kölcsönösség, a viszonzottság is.

A püspök azonban megmagyarázza, milyen fontos, hogy a házastársak is képesek legyenek arra, hogy elsőként és ingyenesen szeressenek, és így legalább az egyikük tudjon akkor is szeretni, amikor a másik nem szeret. Fontos, hogy képesek legyenek a feltétlen és irgalmas szeretetre, hogy legalább egyikük képes legyen a megbocsátásra, amikor társa legyőzi gyengeségét és megbánja bűneit. Fontos, hogy képesek legyenek az áldozatos szeretetre, hogy legalább egyikük el tudja viselni a várakozás szenvedését anélkül, hogy beletörődne a vereségbe. És mindebben a példakép éppen Krisztus, aki jegyeseként szerette egyházát: „feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen (Ef 5,25-27).

A szerző megállapítja: igaza van tehát Benedek pápának, amikor kijelenti, hogy „végső soron a szeretet egyetlen valóság, de különféle dimenziói vannak” (Deus caritas est, 8). A teljes szeretet magába foglalja a szenvedélyt (erosz) és önmagunk odaajándékozását (agapé), ily módon képes boldoggá tenni az embert, bármi is a hivatása. A szűzies szeretet és a házastársi szeretet tehát egyetlen forrásból táplálkozik és egyetlen példaképe van, Krisztus.

A mennyek országáért vállalt cölibátus karizmája segíthet a házastársaknak, hogy ne tekintsék mindenhatónak az emberi szeretetet, a házastársi élet gyengeségében hordozni tudják az önátadás súlyát. Aki pedig már itt a földön Isten szeretetének szenteli magát, megtanulhatja a házastársaktól a szeretet konkrétságát: a szeretet nem csak Isten felé fordul, akit nem lát, hanem meg kell nyilvánulnia  a felebarát iránt is, akit lát. Ily módon nem esik annak az illúziónak a csapdájába, hogy ha Istent szereti, nem szerethet senkit ugyanazzal a szeretettel, amellyel Krisztus szeretett minket.

Ha kölcsönösen meglátjuk egymás hivatásának szépségét, gazdagodunk és az egész egyház gazdagodik küldetésében, hogy tanúságot tegyen a világ előtt Isten szeretetéről.

Magyar Kurír

(tzs)