Egyházunk új szentjei

Salomon Leclercq

Salomon Leclercq (1745–1792) vértanú, világi nevén Nicolas a franciaországi Boulogne-sur-Merben született 1745. november 14-én. A szerzetesi életre szóló hívást meghallva belépett a Keresztény Iskolatestvérek kongregációba, ahol 1772-ben tett örökfogadalmat. A francia forradalom viharos és véres évei alatt az iskolatestvéreket elűzték rendházukból, Salomon egyedül maradt, hogy őrizze a házat. 1792. augusztus 15-én letartóztatták, bebörtönözték és nem sokkal később barbár módon megölték a kármelita kolostor udvarán, amely rettenetes vérengzések helyszíne lett azokban az években: százhatvanhat papot és szerzetest tartottak itt fogva, mert megtagadták, hogy hűségesküt tegyenek a polgári alkotmányra. 1792. szeptember 2-án ítélethozatal nélkül lemészárolták őket és testüket a kútba vetették. XI. Pius 1926-ban avatta boldoggá a vértanúkat.

* * *

José Luis Sánchez del Río

José Luis Sánchez del Río világi vértanú 1913-ban született a mexikói Michoacan államban. Az 1926-os véres keresztényüldözés áldozataként halt meg alig tizennégy évesen, ajkán Krisztus és Mária nevével: „Viva Cristo Rei!”, vagyis Éljen Krisztus Király! és „Éljen a Guadalupei Szűzanya!”

Az ún. Cristero-háború 1926-ban robbant ki Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított antiklerikális kormány a totális hatalomra törekedvén az egész ország területén megtiltotta misék vagy bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, kiváltképp azután, hogy számos papot kegyetlenül lemészároltak. José Luis Sánchez del Ríót szintén brutális kínzások után gyilkolták meg, amiért nem volt hajlandó megtagadni hitét. Az ifjú vértanút XVI. Benedek pápa avatta boldoggá 2005-ben.

* * *

Manuel González García

Manuel González García spanyol püspök 1877. február 25-én született Sevillában. 1901-ben szentelték pappá. Kis falvakban folytatta papi szolgálatát, majd a huelvai Szent Péter-plébánia főpapja lett. 1910-ben megalapította a „Három Mária és Szent János tanítványai művét”, mely elsősorban Spanyolországban és Amerikában terjedt el. 1915-ben Malaga segédpüspökévé nevezték ki Andalúziába, ahol öt évvel később megyéspüspök lett. Megalapította a Názáreti Missziós Eucharisztikus Nővérek kongregációját. 1931-ben megkezdődtek a spanyol polgárháború első összecsapásai. Május 31-én néhány forradalmi csoport fölégette Malagában szinte az összes lakóházat, fölgyújtották a püspöki palotát is. A püspök bátran viselkedett, átadta magát a felkelőknek, akik aztánn szabadon engedték. 1935-ben kinevezték Palencia püspökévé. Termékeny író volt, számos művet publikált, főként az eucharisztikus lelkiség és a kateketika témakörében. 1940. január 4-én halt meg Madridban. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2001-ben.

* * *

Lodovico Pavoni

Lodovico Pavoni olasz pap 1784. szeptember 11-én született Bresciában. 1807-ben szentelték pappá. Azonnal kitűnt rendkívüli odaadásával a szegény vagy elhagyatott fiatalok iránt, akik számára intézetet alapított, mely később a Szeplőtelen Szűz Mária Fiai kongregációvá alakult. A siketnémák számára külön szekciót hozott létre az intézményen belül. Aktív kiadói és nyomdai tevékenységet is folytatott. 1849-ben a bresciai tíznapos népfelkelés kitörésének másnapján Lodovico atya az esőben igyekezett fiatal védenceit biztonságba helyezni a fosztogatások és az erőszak elől, amikor tüdőgyulladást kapott. Egy hét múlva, április 1-jén meghalt. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2002-ben.

* * *

Alfonso Maria Fusco

Alfonso Maria Fusco olasz egyházmegyés pap 1839. március 23-án született Angriban, Salerno közelében. Szorgos tanulmányok után 1863-ban szentelték pappá. Az angri társtemplom kanonokjaként nagy odaadással gyóntatott és hirdette Isten szavát. A szegény gyermekek oktatására otthonában iskolát nyitott. A szolidaritás és a szeretet mély indíttatásából 1866-ban kolerában szenvedőket ápolt, kockára téve saját életét. Néhány fiatal nő együttműködésével 1878-ban létrehozta a Keresztelő Szent Jánosról nevezett női szerzetesrendet, amely árva és rászoruló leánygyermekek nevelésével foglalkozott. Váratlanul hunyt el Angriban 1910. február 6-án. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2001-ben.

* * *

José Gabriel del Rosario Brochero

José Gabriel del Rosario Brochero 1840-ben született az argentínai Córdoba mellett, a Sierras Chicas hegyláncolat tövében lévő Santa Rosa de Rio Primeróban. Huszonhat éves korában szentelték pappá. Kitűnt a betegek és haldoklók ápolásában, különösen az 1867-es pusztító kolerajárvány idején. Hozzájárult szülőföldje gazdasági és társadalmi fejlődéséhez templomok, kápolnák, iskolák, utak építésével. A nép „gaucho atyának” nevezte, mivel öszvérháton bejárta egész egyházmegyéjét és mindenhová elvitte Isten szavát. Élete utolsó szakaszában leprás lett; elvesztette látását és hallását is. Utolsó szavai ezek voltak: „Most már teljesen készen állok az útra”. 1914-ben halt meg. Ferenc pápa avatta boldoggá 2013-ban.

Angelo Amato bíboros a Vatikán Rádiónak adott interjúban elmondta: José Gabriel Brochero boldoggá avatása rendkívül fontos esemény volt Argentína számára, mivel az egész nemzet jótevőjeként és a társadalmi és vallási fejlődés előmozdítójaként ismeri és becsüli őt. A boldoggá avatásra vonatkozó apostoli levélben Ferenc pápa a következőképpen jellemezte „Brochero atyát”: „egyházmegyés pap, Krisztus szíve szerinti lelkipásztor, az evangélium hűséges szolgája, Krisztus szegények iránti szeretetének tanúja”. Ezek az alapvető vonásai ennek a keresztény hősnek, aki két kézzel hintette el a jó magvait hazája földjében. Életszentségét mindenki elismerte még földi élete során. Olyan pap volt, aki maradéktalanul hívei megszentelését szolgálta életével, különös tekintettel a szükséget szenvedőkre. Bár a córdobai egyetemen filozófiai tanári képesítést szerzett, nyelvezete egyszerű volt, a helyi kifejezéseket használta, hogy mindenki jól megértse mondanivalóját. Szentbeszédei meghatották, megtérítették még a legmegrögzöttebb bűnösök szívét is.

Brochero atyát mélyen áthatotta Loyolai Szent Ignác spiritualitása. Krisztus zászlaja alatt Isten Országának hírnöke volt. Evangelizálását a Lelkigyakorlatok stílusa jellemezte: fürdő a lélek, iskola az erények és halál a bűnök számára. Boldog Brochero atya életszentsége, a szegények közötti apostolkodása mindenekelőtt azt tanítja, hogy az életszentség minden megkeresztelt feladata. Brochero atya paptestvérei figyelmébe a következő három elkötelezettséget ajánlja: tartsanak ki a szent tanítás szolgálatában, nagylelkűen hirdetve Isten szavát; soha ne fáradjanak bele az irgalmasságba, az imába, a szertartások bemutatásába, a szentségimádásba és a megbocsátásba; örömmel gyakorolják a papi hivatást: az örömben virágzik ki a szolgáló szeretet és az életszentség – fejtette ki Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa.

* * *

Szentháromságról nevezett Erzsébet

Szentháromságról nevezett Erzsébet Élisabeth Catez néven született Franciaországban, a Bourges melletti Avor katonai táborban 1880. július 18-án. Apja katonatiszt volt. A kislány erős, heves természetű volt, ugyanakkor vonzotta minden, ami magasztos, jó és szép, és nyitott volt Jézus felé. Később Őérte akarta – szeretetből – legyőzni „szörnyű természet”-ét. Tizenhárom évesen zongorajátékával első díjat nyert, törekvése mégis másra irányult: Jézust akarta „őrülten” szeretni, és Neki szentelni az életét. Serdülőkorában ezért szüzességi magánfogadalmat tett. Részt vett a plébániai közösség életében, a gyermekek hitoktatásában, betegeket látogatott, és minden tevékenysége szívében az imádság állt. És mindeközben egyre erősebben érezte magában a kármelita hivatást, hogy szüntelenül imádkozzék és hogy közel kerülhessen Isten emberségének misztériumához.

Miután sikerült édesanyja ellenkezését leküzdenie, huszonegy éves korában, 1901-ben belépett a dijoni Kármelbe, ahol két év múlva örökfogadalmat tett és fölvette a Szentháromságról nevezett Erzsébet nevet. A mindennapi dolgok közepette és a közösségi életben szeretetért szeretet akart adni viszonzásul. Leveleiben megosztotta barátaival, főként hétköznapi, „laikus” emberekkel legcsodálatosabb felismeréseit, azt, hogy minden (meg)hívás, minden szeretet, minden a Jelenlét által belakott, minden az Istennel – az Atyával, Fiúval, Szentlélekkel – való egyesülésre, communióra hív. 1904-ben írta híressé vált „Istenem, imádott Szentháromság...” kezdetű imáját, melyben egészen átadta önmagát.

Kevéssel ezután az akkor még gyógyíthatatlan Addison-kórt diagnosztizálták nála. A betegséget az Úr akarataként elfogadta. Testi szenvedéseihez lelkiek is társultak, ürességet érzett és azt, hogy Isten magára hagyta őt. Ezeket az érzéseket azonban a hitben és a szeretetben leküzdötte, rendkívüli odaadással szemlélve a Szentháromság beköltözését lelkébe hosszú, kilenc hónapnyi agónia után ismerte meg, mit is jelent ez a teljes önátadás. És a nagy szenvedések közepette is kifejezte örömét azért, hogy képes szeretni és felajánlani magát. 1906. november 9-én halt meg, mindössze huszonhat évesen. Utolsó szavai ezek voltak: „Megyek a fénybe, a szeretetbe, az életbe...” II. János Pál pápa avatta boldoggá 1984-ben.

Forrás: Vatikáni Rádió; Sarutlan Kármelita Nővérek Közössége

Magyar Kurír