Ferenc pápa a lengyel püspökökkel beszélgetett

2016. augusztus 5., péntek | 11:03

Lengyelországi útjának első napján, július 27-én este Ferenc pápa a lengyel püspökökkel zártkörű beszélgetést folytatott a krakkói székesegyház kápolnájában. A beszélgetés leiratát, mely egy héttel később megjelent a Szentszék honlapján és hivatalos újságjában is, teljes terjedelmében közreadjuk.


KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa:
– Mielőtt megkezdenénk a beszélgetést, a kérdésekkel, amelyeket előkészítettetek, szeretném elvégezni az irgalmasság egyik cselekedetét, mindnyájatokkal együtt, és javasolni egy másikat. Tudom, hogy ezekben a napokban az ifjúsági világnap miatt sokan közületek tele voltak munkával, és nem tudtak elmenni a drága Zygmunt Zimowski érsek gyászszertartására. A szeretet kifejezése a halottak eltemetése, és szeretném, ha most mindnyájan közösen elmondanánk egy imát Zygmunt Zimowski érsekért, és hogy ez a testvéri szeretet valódi kinyilvánítása legyen, eltemetni egy halott testvérünket. Mi Atyánk… Üdvöz légy, Mária… Dicsőség… Adj, Uram, örök nyugodalmat…

Aztán az irgalmasság másik cselekedete, amelyet szeretnék javasolni. Tudom, hogy aggódás él bennetek ezért: a mi drága Macharski bíborosunk nagyon beteg… Legalább menjünk a közelébe, mert úgy hiszem, nem mehetünk be hozzá, nincs eszméleténél, de legalább menjünk a klinika, a kórház közelébe, érintsük meg a falat, és mondjuk: „Testvérem, közel vagyok hozzád!” A betegek meglátogatása szintén az irgalmasság egyik cselekedete. Én is elmegyek majd. Köszönöm!

Most pedig, valamelyiketek előkészítette a kérdéseket, legalábbis eljuttattátok [hozzám]. Hallgatlak benneteket.

Marek Jędraszewski (Łódź érseke):
– Szentatya, úgy tűnik, a katolikus egyház hívei és általánosságban Nyugat-Európa összes keresztényei egyre inkább kisebbségbe kerülnek egy ateista-liberális mai kultúra közegén belül. Lengyelországban mély szembenállásnak, hatalmas harcnak vagyunk tanúi az istenhit, valamint egy „mintha Isten nem is létezne” gondolkodás és életstílus között. Ön szerint, Szentatya, milyen lelkipásztori tevékenységekbe kellene fognia a katolikus egyháznak országunkban, hogy a lengyel nép hű maradjon immár több mint ezeréves keresztény hagyományához? Köszönöm.

Ferenc pápa:
– Ön melyik városnak a püspöke?

Marek Jędraszewski:
– Łódźé, ahonnan elindult Szent Faustina nővér útja, ott hallotta meg ugyanis Krisztus hangját, amely arra hívta, hogy menjen Varsóba és legyen szerzetes, éppen Łódźban. Élettörténete az én városomban kezdődött.

Ferenc pápa:
– Akkor Ön kiváltságos ember!
Igen, a modern világ krisztustalanodása, szekularizálódása erős. Nagyon erős. De van, aki azt mondja: „Igen, erős, de vannak a vallásosságnak jelei, mintha ébredőben lenne az emberek vallási érzéke.” Ez viszont veszélyt is jelenthet. Úgy gondolom, ebben az oly szekularizált világban egy másik veszély is leselkedik ránk, mégpedig a gnosztikus spiritualizálódás: ez a szekularizáció megteremti a lehetőséget a gnosztikus jellegű lelkiélethez. Emlékezzünk csak arra, hogy ez volt az egyház első eretneksége: János apostol ostorozza a gnosztikusokat – és mennyire, micsoda erővel! –, akiknél szubjektív, Krisztus nélküli spiritualitás uralkodik. A súlyosabb probléma, az én szememben, ennél a szekularizációnál a krisztustalanítás: félretenni Krisztust, félretenni a Fiút. Én imádkozom, én érzek… és semmi több. Ez gnoszticizmus. Van egy másik divatos eretnekség is manapság, de arról most nem beszélnék, mert az Ön kérdése ebbe az irányba mutat. Van egyfajta pelagianizmus is, de ezt most tegyük félre, majd beszélünk róla más alkalommal. Megtalálni Istent Krisztus nélkül: egy Krisztus nélküli Isten, egy egyház nélküli nép. Miért nem jó ez? Mert az egyház az anya, aki életet ad neked, Krisztus pedig a bátyád, az Atya Fia, aki az Atyára utal, ő az, aki kinyilatkoztatja neked az Atya nevét. Egy árva egyház: a mai gnoszticizmus, mivel éppen krisztustalanodás, Krisztus-nélküliség, egy árva egyházhoz, vagy pontosabban fogalmazva, árva keresztényekhez, árva néphez vezet. Nekünk pedig fel kell hívnunk erre népünk figyelmét.

Mit tanácsolnék én? Ami eszembe jut – de úgy vélem, ez az evangéliumi gyakorlat, épp ez az Úr tanítása –: a közelség. Nekünk, az Úr szolgáinak – püspököknek, papoknak, megszentelt személyeknek, meggyőződéses világi hívőknek – ma közel kell lennünk Isten népéhez. Közelség nélkül csak szó van, test nélkül. Gondoljunk – szeretek erre gondolni – az evangélium két tartóoszlopára. Mi az evangélium két tartóoszlopa? A boldogmondások, aztán Máté huszonötödik fejezete, a „jegyzék”, amely alapján valamennyien megítéltetünk majd (vö. Mt 25,31–46). Konkrétság. Közelség. Érintés. Aztán az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. [Mondhatja valaki:] „De Ön csak azért említi ezeket, mert az irgalmasság mostani évében divatos erről beszélni…” Nem, ez az evangélium! Az evangélium az irgalmasság cselekedeteit gyakorolni. Ott van az az eretnek vagy hitetlen szamaritánus, akinek szíve megindul, és azt teszi, amit tennie kell, és a pénzét is kockára teszi! Megérinteni. Ott van Jézus, aki mindig az emberek között vagy az Atyával volt. Vagy imádságban, egyedül az Atyával, vagy az emberek között, ott, a tanítványokkal. Közelség. Megérintés. Ez Jézus élete… Amikor ő megrendült, Naim városának kapujánál (vö. LK 7,11–17), szánalomra gyulladt, odament a koporsóhoz, és azt mondta: „Ne sírj…” Közelség. A közelség Krisztus szenvedő testének megérintése.

És az egyház, az egyház dicsősége a vértanúk, nyilvánvalóan, de az a sok férfi és nő is, akik mindent elhagytak, és életüket kórházakban, iskolákban, gyermekek, betegek között töltötték. Emlékszem egy nővérkére, Közép-Afrikából, nyolcvanhárom-nyolcvannégy éves lehetett, soványka, jóságos, egy kislánnyal… Eljött üdvözölni engem: „Én nem idevaló vagyok, hanem a folyó, a Congo túloldaláról, ide jövök bevásárolni, mert itt jobban megéri.” Megmondta, hány éves: nyolcvanhárom-nyolcvannégy. „Huszonhárom éve vagyok itt: bábaként dolgozom, két-háromezer gyermeket segítettem világra…” „És egyedül jön ide?” – „Igen, igen, fogom a kenut, és kész…” Nyolcvanhárom évesen! Egy óra alatt megtette kenuval az utat. Ez a nő – és sok, hozzá hasonló – elhagyta országát – olasz, bresciai –, elhagyták országukat, hogy megérintsék Krisztus testét. Ha elmegyünk ezekbe a missziós országokba, az Amazonas-medencébe, Latin-Amerikába, a temetőkben ott találjuk sok-sok fiatalon elhunyt szerzetes férfi és nő sírját, mert annak a földnek a betegségei ellen nem volt gyógyszerük, így fiatalon haltak meg. Az irgalmasság cselekedetei: érinteni, tanítani, vigasztalni, „időt vesztegetni”. Időt vesztegetni: annyira tetszett nekem ez: egyszer egy úr elment gyónni, de olyan helyzetben volt, hogy nem kaphatott feloldozást. Kissé félve ment, mert néhányszor már elküldték: „Nem, nem… menj el!” Ez a pap viszont meghallgatta, elmagyarázta neki a helyzetet, és azt mondta: „De te csak imádkozz! Isten szeret téged! Megáldalak, de majd gyere vissza, megígéred, hogy visszajössz?” Ez a pap „vesztegette az idejét”, hogy ezt az embert a szentségekhez vonzza. Ezt hívják közelségnek.

Mivel püspököknek beszélek a közelségről, azt hiszem, beszélnem kell a legfontosabb közelségről: a papokhoz való közelségről. A püspöknek mindig papjai rendelkezésére kell állnia. Amikor Argentínában éltem, hallottam a papoktól… nagyon, de nagyon sokszor, amikor lelkigyakorlatot vezettem – nagyon szerettem lelkigyakorlatot vezetni –, azt mondtam: „Beszélj erről a püspökkel…” „Sajnos, nem lehet, hívtam, a titkárnője azonban azt mondta, hogy irtózatosan elfoglalt, de három hónapon belül majd fogadja önt.” De az a pap árvának érzi magát, apa nélkül, közelség nélkül, és elkezdi kedvét veszíteni. A püspöknek, aki látja a híváslistán este, amikor hazaér, hogy egy pap kereste, vagy még aznap este vagy másnap azonnal fel kell hívnia. „Igen, elfoglalt vagyok, de sürgős?” – „Nem, nem, de egyeztessünk időpontot…” Hogy a pap érezze, hogy van apja. Ha megtagadjuk papjainktól az atyaságot, nem várhatjuk el tőlük, hogy atyák legyenek. És így Isten atyasága egyre jobban elhalványul. A Fiú működése: megérinteni az emberi nyomorúságokat: lelkieket és testieket. A közelség. Az Atya működése: atyának lenni, püspök-atyának!

Aztán ott vannak a fiatalok, hiszen ezekben a napokban beszélnünk kell a fiatalokról. A fiatalok „unalmasak”! Mert mindig ugyanazokat a dolgokat mondják, vagyis „én ezt így látom…”, vagy „az egyháznak azt kellene…”, ezért türelem kell a fiatalokhoz. Gyerekként ismertem néhány papot: olyan idők voltak, amikor gyakrabban jártak az emberek gyónni, ezek a papok órákon át hallgatták a gyónásokat, vagy fogadták az embereket a plébániai irodában, hogy meghallgassák ugyanazokat a dolgokat… de türelemmel. Azután elvinni a fiatalokat táborokba, a hegyekbe… Gondoljatok csak Szent II. János Pálra, mit csinált az egyetemistákkal!? Igen, órákat tartott nekik, de aztán ment velük a hegyekbe! Közelség. Ott hallgatta őket. Együtt volt a fiatalokkal…

És van egy utolsó, amit szeretnék hangsúlyozni, mert úgy érzem, kéri tőlem az Úr: a nagyszülők. Ti, akik végigszenvedtétek a kommunizmust, az ateizmust, tudjátok, hogy a nagyszülők, nagymamák voltak, akik megőrizték és továbbadták a hitet. A nagyszülők őrzik egy nép emlékezetét, övék a hit emlékezete, az egyház emlékezete.

Ne dobjátok ki az öregeket! A kidobás mai kultúrájában, mely krisztustalanná vált, kidobják azt, ami nem hasznos, ami nem működik. Nem! A nagyszülők a nép emlékezete, a hit emlékezete. És összekötni a fiatalokat a nagyszülőkkel: ez is közelség. Közel lenni és közelséget teremteni. Így válaszolnék erre a kérdésre. Nincsenek receptek, de el kell indulnunk a terepre. Ha arra várunk, hogy csörögjön a telefon, vagy hogy kopogtassanak… Nem! Ki kell lépnünk, el kell indulnunk keresni, mint a pásztor, aki az elveszettek után indul. Nem tudom, egyszerűen ez jut eszembe.

Sławoj Leszek Głódź (Gdańsk érseke):
– Kedves Ferenc pápa, főleg azért vagyunk hálásak, amiért Ferenc pápa elmélyítette az irgalmasságról szóló tanítást, amelyet Szent II. János Pál éppen itt, Krakkóban kezdett el. Mindnyájan tudjuk, hogy igazságtalanság uralta világban élünk: a gazdagok még gazdagabbak lesznek, a szegények nyomorba süllyednek, terrorizmus van, liberális etika és erkölcs van, Isten nélkül… Kérdésem a következő: hogyan alkalmazzuk az irgalmasság tanítását, és főképp, kire? A Szentatya elindított egy orvosságot, amelynek a neve: „misericordina” [vö. misericordia = irgalmasság; a misericordina feliratú dobozban rózsafüzér van – a ford.], amelyet magammal is hoztam; köszönet a kezdeményezésért!

Ferenc pápa:
– De most jön a „misericordina plus”: ez erősebb lesz!

Sławoj Leszek Głódź:
– Igen, és köszönet ezért a „plus”-ért. Nekünk is megvan a „plus” programunk a nagycsaládok számára, amelyet a kormány is támogat. Ez a „plus” ma divatos. Főleg kinek való és hogyan működik? Irgalmasságról szóló tanításunknak elsősorban kinek kellene szólnia? Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Köszönöm! Ez az irgalmassággal kapcsolatos kezdeményezés nem olyasvalami, ami nekem jutott eszembe. Ez egy folyamat. Ha boldog VI. Pált nézzük, időnként utalt az irgalmasságra. Aztán Szent II. János Pál az irgalmasság óriása volt, kiadta a Dives in misericordia kezdetű enciklikát, szentté avatta Szent Faustinát, aztán húsvét második vasárnapját az irgalmasság vasárnapjává tette: annak a napnak az előestéjén halt meg. Ez tehát egy évek óta tartó folyamat az egyházban.

Látszik, hogy az Úr kérte ennek az irgalmas magatartásnak a felébresztését az egyházban a hívők között. Ő az irgalmas, aki mindent megbocsát. Nagyon megérint engem egy középkori oszlopfő, amely a Vézelay-i Szent Mária Magdolna-bazilikában található, Franciaországban, ahol a Szent Jakab-út elindul. Azon az oszlopfőn egyfelől ott van a felakasztott Júdás, nyitott szemekkel, lógó nyelvvel, másfelől pedig a jó pásztor, aki őt magával viszi. Ha jól, figyelmesen megnézzük a jó pásztor arcát, a szája szomorú, ugyanakkor mosolyog. Az irgalmasság misztérium, titok. Isten misztériuma.

Készítettek velem egy interjút, amelyből aztán egy könyv született, ezzel a címmel: Isten neve irgalmasság [magyarul: Helikon kiadó, 2016 – a ford.], de ez egy újságírói kifejezés, azt hiszem, [inkább] azt lehetne mondani: Isten az irgalmas Atya. Jézus az evangéliumban legalábbis így mutatja be. Büntet, hogy megtérítsen. Aztán ott vannak az irgalmasságról szóló példabeszédek, és az a mód, ahogyan ő meg akart menteni minket… Amikor eljött az idők teljessége, úgy küldte el a Fiát, hogy asszonytól szülessen: testtel, a testtel ment meg minket; nem félelmet akart kelteni, hanem a testtel. Az egyháznak ebben a folyamatában mi sok kegyelmet kapunk.

Ön betegnek látja ezt a világot: beteg az igazságtalanságtól, a szeretet hiányától, a korrupciótól. Ez igaz, ez igaz. Ma a repülőn, amikor beszéltem erről a több mint nyolcvanéves papról, akit megöltek Franciaországban [azt mondtam]: jó ideje mondom, hogy a világ háborúban áll, a darabokban zajló harmadik világháborút éljük. Gondoljunk Nigériára… Ideológiák, igen, de melyik az a mai ideológia, amely épp a középpontban van és a korrupciónak, a háborúknak az anyja? A pénz bálványozása. A férfi és a nő többé nincsenek a teremtés csúcsán, a pénzistent tették oda, és mindent adnak-vesznek pénzért. A középpontban a pénz áll. Kizsákmányolják az embereket. És a mai emberkereskedelem? Mindig ez ment: a kegyetlenség! Beszéltem erről az érzésemről az egyik kormányfőnek, és ő azt mondta nekem: „Mindig volt kegyetlenség! A probléma az, hogy mi most a tévéből nézzük, közel került az életünkhöz.” De mindig az a kegyetlenség! Ölni, a pénzért. Kizsákmányolni az embereket, kizsákmányolni a teremtett világot. Egy nemrég megválasztott afrikai kormányfő, amikor kihallgatásra jött, azt mondta nekem: „Az első kormányzati intézkedésem az ország újraerdősítése volt, kiirtották ugyanis az erdőket, letaroltak mindent.” Nem törődünk a természettel! És ez több szegényt, nagyobb korrupciót jelent. Mit gondolunk arról, hogy a világ vagyonának 80%-a – idestova, nézzétek meg a statisztikákat, ha nem 80, akkor 82 vagy 78 – az emberek 20%-ának kezében van. [Mondhatná nekem valaki:] „Atyám ne beszéljen így! Hát Ön kommunista?!” Nem, nem! Ezek statisztikai adatok! És ki fizeti meg ezt? Az emberek, Isten népe: a kihasznált lányok, a munkanélküli fiatalok. Olaszországban a huszonöt évesnél fiatalabbaknak több mint 40%-a munkanélküli, Spanyolországban 50%, Horvátországban 47%. Miért? Mert folyékony gazdaság van, amely elősegíti a korrupciót. Botránkozva mesélte nekem egy nagy katolikus, hogy elment egy vállalkozó barátjához [aki így szólt]: „Megmutatom neked, hogyan keresek húszezer dollárt anélkül, hogy kimozdulnék itthonról.” És a számítógépén Kaliforniából vásárolt, nem tudom, mit, és eladta Kínának: húsz percen belül megkereste azt a húszezer dollárt. Minden folyékony! És a fiataloknak nincs munkakultúrája, mert nincs munkája! A föld halott, mert esztelenül kizsákmányolták. És így haladunk tovább. A világ felmelegszik, miért? Mert pénzt kell keresnünk! A nyereség! „A pénzimádat bűnébe estünk!” Ezt egy nagykövet mondta nekem, aki a megbízólevelét jött bemutatni. Bálványimádás!

Az Isteni Irgalmasság a tanúságtétel, sok ember tanúságtétele: sok férfié és nőé, világiaké, fiataloké, akik különböző kezdeményezésekben vesznek részt: Olaszországban például a szövetkezeti mozgalom működik. Igen, vannak néhányan, akik rendkívül agyafúrtak, de mindig vannak olyanok is, akik jót tesznek, jó dolgokat visznek végbe. Aztán ott vannak az intézmények a betegek gondozására: erős szervezetek. Arra az útra lépni, olyan dolgokat tenni, hogy az emberi méltóság növekedjen.

De igaz, amit Ön mond. Vallási analfabetizmusnak vagyunk tanúi, a világ egyes kegyhelyein az emberek teljesen össze is keverik a dolgokat: elmennek imádkozni, de vannak üzletek, ahol kegytárgyakat, rózsafüzéreket lehet venni… de vannak emberek, akik babonás dolgokat árusítanak, mert az emberek a babonában keresik az üdvösséget. vallási analfabetizmusban élnek, relativizmusban, amely összekeveri egyiket a másikkal. És ezért szükség van a katekézisre. életkatekézisre. Olyan katekézisre, amely nemcsak ismereteket ad, hanem kísérést is életutunkon. A kísérés az egyik legfontosabb magatartás! Kísérni a hit növekedését. Ez nagy munka, és a fiatalok ezt várják! A fiatalok várnak… [Mondhatná valaki:] „De ha én elkezdek beszélni, unatkoznak!” Adj nekik valami elvégzendő munkát! Mondd nekik, hogy a szünidőben menjenek el két hétre segíteni egyszerű házakat építeni a szegényeknek, vagy valami hasonló dolgot csinálni. Hogy elkezdjék érezni, hogy fontosak! És ott az ember elvetette Isten magját. Lassan. De pusztán szavakkal a dolog nem működik! A mai vallási analfabetizmussal három nyelvezet, három nyelv segítségével kell szembenéznünk: az elme nyelvével, a szív nyelvével és a kéz nyelvével. És egymással összhangban mind a hárommal.

Nem tudom… Túl sokat beszélek! Ezek az én gondolataim, amelyeket mondok nektek. Ti, a magatok okosságával, tudni fogjátok, mit tegyetek. De mindig kifelé haladó egyházban gondolkodjatok! Egyszer bátorkodtam azt mondani: van a Jelenések könyvében az a mondat: „Az ajtóban állok, és kopogtatok” (Jel 3,20); ő kopogtat az ajtón, de kérdezem, hányszor előfordul, hogy ő belülről kopogtat, hogy kinyissuk neki az ajtót, hogy velünk együtt ki tudjon menni, elvinni az evangéliumot. Ne zárkózzunk be, induljunk kifelé! Kimenni, kimenni! Köszönöm!

Leszek Leszkiewicz (Tarnów segédpüspöke):
– Szentatya, lelkipásztori munkánk túlnyomórészt a plébániai közösség hagyományos modelljén és a szentségi életen alapszik. Olyan modell ez, mely továbbra is gyümölcsöző. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a mindennapi élet feltételei és körülményei nálunk is gyorsan változnak, és az egyháztól új pasztorális módozatokat kívánnak. Pásztorok és hívők kissé azokhoz a tanítványokhoz hasonlítunk, akik hallgatnak, sok munkát adnak egymásnak, de nem mindig tudják kamatoztatni az egyházi közösségek belső és küldő missziós dinamizmusát. Szentatya, Ön az Evangelii gaudiumban misszionárius tanítványokról beszél, akik lelkesedéssel viszik az örömhírt a mai világba. Mit tanácsol nekünk? Mire bátorít minket, hogy világunkban az egyház közösségét gyümölcsözően, termékenyen, örömmel és missziós dinamizmussal tudjuk építeni?

Ferenc pápa:
– Köszönöm! Szeretnék hangsúlyozni valamit: a plébánia mindig érvényes! A plébániának meg kell maradnia: olyan struktúra, amelyet nem dobhatunk ki az ablakon. A plébánia Isten népének a háza, amelyben él. A probléma az, hogy a plébánia miként működik?! Vannak plébániák plébániai irodista hölgyekkel, akik a „sátán tanítványainak” tűnnek, akik megrémisztik az embereket! Vannak zárt ajtós plébániák. De vannak nyitott ajtósak is, olyan plébániák, ahol, amikor jön valaki érdeklődni, azt mondják neki: „Igen, igen… foglaljon csak helyet. Milyen ügyben segíthetünk?” És türelmesen meghallgatják… mert a törődés Isten népével fáradságos, bizony fáradságos! Egy kiváló egyetemi professzor, jezsuita, akit ismertem Buenos Airesben, amikor nyugdíjba ment, kérte a tartományfőnököt, hadd menjen plébánosként az egyik szegénynegyedbe, hogy azt is megtapasztalhassa. Hetente egyszer eljött a fakultásra – ő ahhoz a közösséghez tartozott –, és egy nap így szólt hozzám: „Mondd meg a te egyháztan-professzorodnak, hogy a traktátusában hiányzik két tétel.” – „Melyek?” „Az első: Isten szent népe lényegénél fogva fárasztó. A második pedig: Isten szent népe ontológiailag azt teszi, amit jónak lát, és ez fáraszt!” Manapság plébánosnak lenni fáradságos: működtetni egy plébániát fárasztó, ebben a mai, sok nehézséggel küzdő világban. És az Úr arra hívott minket, hogy fáradozzunk egy kicsit, dolgozzunk, és nem arra, hogy pihenjünk. A plébánia fárasztó, amikor jól működtetik. A plébániák megújítása az egyik dolog, amelyet a püspököknek mindig figyelemmel kell kísérniük: hogyan működik ez a plébánia? Mit teszel? Hogy folyik a katekézis? Hogyan tanítod? Nyitott a plébánia? Rengeteg dologra figyelni kell… Most egy Buenos Aires-i plébániára gondolok: amikor jegyesek jöttek, mondták: „Szeretnénk itt megházasodni…” „Rendben, válaszolta a titkárnő, ezek az árak.” Ilyet nem szabad! Plébániát így nem lehet működtetni! Hogyan fogadják az embereket? Hogyan hallgatják meg őket? Van mindig valaki a gyóntatószékben? A templomokban – nem azokban, amelyek kis kerületekben vannak, hanem a központban, a nagy utakon lévő nagyobb templomokban – ha van egy gyóntatószék égő lámpával, akkor mindig vannak emberek, akik bemennek. Mindig! Befogadó plébánia! Nekünk, püspököknek ezt kell kérdeznünk a papoktól: „Hogyan működik a plébániád? És te kimész? Látogatod a bebörtönzötteket, a betegeket, a kisöregeket? És a gyerekekkel mit csinálsz? Szervezel nekik játékot, és hogyan működteted az oratóriumot? Ez az egyik legnagyobb plébániai intézmény, legalábbis Olaszországban. Oratórium: ott a gyerekek játszanak, egy kicsit beszél hozzájuk az ember, tart egy is katekézist. Fáradtan, örömmel és a jó magot befogadva mennek haza. A plébánia fontos! Van, aki azt mondja, a plébániának leáldozott, mert eljött a mozgalmak órája. Ez nem igaz! A mozgalmak segítenek, de a mozgalmak nem lehetnek a plébánia alternatívái: segíteniük kell a plébánián, előrevinni a plébániát, ahogyan létezik a Mária-kongregáció, az Actio Catholica és sok más valóság. Keressük az újdonságot, és változtassuk meg a plébániaszerkezetet? Amit mondok nektek, eretnekségnek tetszhet előttetek, de én így élem meg: azt hiszem, analóg valóság lehet a püspöki struktúrával, eltérő, de analóg. A plébániát nem bántjuk: meg kell maradnia, mint a kreativitás helye, vonatkozási pont, az anyaság helye, és mindezek a dolgok.

Ott kell kibontakoztatni az újító képességet; és amikor egy plébánia így fejlődik, megvalósul az, amit én – a misszionárius tanítványok kapcsán – „kifelé tartó plébániának” hívok. Gondolok például egy plébániára – egy szép példa, amelyet aztán sok más plébánia is átvett – egy olyan faluban, ahol nem volt szokás megkeresztelni a kisgyermekeket, mert nem volt rá az embereknek pénze; de a búcsú ünnepére három-négy hónappal korábban már elkezdenek készülni, meglátogatják a házakat, és így látják, kik azok a gyermekek, akik nincsenek megkeresztelve. Felkészítik a családokat, és a búcsú ünnepének egyik programja harminc-negyven gyermek megkeresztelése, akik egyébként megkereszteletlenül maradtak volna. Kitalálni ehhez hasonlókat. Az emberek nem házasodnak templomban. Egy papi összejövetelre gondolok, ahol az egyik pap felállt, és azt mondta: „Végiggondoltad, miért?” És rengeteg okot felsorolt, amelyeket ismerünk: a mai kultúra és így tovább. De van elég sok ember, aki azért nem házasodik meg, mert manapság a házasságkötés jelentős pénzbe kerül! Mindenért fizetni kell, az ünnep… Ez társadalmi tény. És ez a plébános, aki igencsak leleményes volt, kihirdette: „Akik szeretnének megházasodni, én várom őket!” Mert Argentínában két házasságkötés van: mindig el kell menni polgári házasságkötésre, és ott az ember polgárilag házasságot köt, aztán pedig aki akar, elmegy a saját vallása templomába, hogy ott is megházasodjon. Van, aki – sokan! –, nem jönnek házasságot kötni, mert nincs pénzük nagy ünnepségre… De a papok, akik egy kicsit is találékonyak, azt mondják: „Nem, nem! Én várlak titeket!” Azon a napon, polgárilag 11-12-13-14 órakor van a házasságkötés, én nem sziesztázom! A polgári szertartás után eljönnek a templomba, megházasodnak, és mennek békében.
Kigondolni, keresni, kimenni, felkeresni az embereket, osztozni az emberek nehézségeiben. De egy hivatalplébánia manapság nem működik! Mert az emberek nem fegyelmezettek. A ti népetek fegyelmezett, és ez Isten kegyelme! De általában nem fegyelmezett. Az én földemre gondolok: az emberek, ha te nem keresed őket, ha te nem közeledsz hozzájuk, nem jönnek. Ezt jelenti misszionárius tanítványnak, kifelé tartó plébániának lenni. Kimenni, keresni, ahogyan Isten tette, aki elküldte Fiát, hogy megkeressen minket. Nem tudom, ez leegyszerűsítő válasz-e, de nekem nincs más válaszom. Nem vagyok egy felvilágosult lelkipásztorkodás-szakértő, azt mondom, ami tapasztalatomból fakad.

Krzysztof Zadarko (Koszalin-Kołobrzeg segédpüspöke):
– Szentatya, az egyik legaggasztóbb probléma, amellyel a mai Európának szembe kell néznie, a menekültek kérdése. Hogyan tudjuk segíteni őket, minthogy ilyen nagy számban jönnek? Mit tehetünk, hogy felülemelkedjünk az inváziójuktól vagy agressziójuktól való félelmünkön, amely megbénítja az egész társadalmat?

Ferenc pápa:
– Köszönöm! A menekültek problémája… A menekültek nem mindig voltak olyanok, mint most. Bevándorlókról és menekültekről beszélünk, együtt tekintjük őket. Az én édesapám bevándorló. És elmeséltem az elnöknek [Lengyelországénak], hogy a gyárban, ahol édesapám dolgozott, sok lengyel bevándorló volt, a háború után; én kisgyermek voltam, sokukat ismertem. Az én földem bevándorlók földje, mindegyik… És ott nem voltak problémák; más idők voltak, valóban.

Ma miért van ekkora migráció? Nem arról beszélek, amikor valaki saját hazájából külföldre emigrál: ennek a munkahiány az oka. Világos, hogy kívül keresnek munkát. Ez helyi probléma, kicsit benneteket is érint…

Most azokról beszélek, akik hozzánk jönnek: háborúktól, éhségtől menekülnek. A probléma ott van. És a probléma miért ott van? Mert azon a földön kizsákmányolják az embereket, kizsákmányolják a földet, kizsákmányolás folyik, hogy több pénzt keressenek. Világméretű problémákkal foglalkozó közgazdászokkal beszéltem, akik látják ezt a problémát, azt mondják: be kell ruháznunk azokban az országokban; ha beruházunk, lesz munkájuk, és nem kell kivándorolniuk. Csakhogy ott háború folyik! Törzsek közti háború, ideológiai háborúk vagy mesterségesen keltett háborúk, ebből élő fegyverkereskedők által kirobbantott háborúk: adnak fegyvereket neked, aki ő ellenük vagy, és adnak őnekik, akik ellened vannak. És így élnek ők! Valóban a korrupció áll a kivándorlás gyökerénél.

Hogyan cselekedjünk? Úgy vélem, mindegyik országnak magának kell látnia, hogyan és mikor: nem mindegyik ország egyforma; nem mindegyik országnak vannak ugyanolyan lehetőségei. Igen, de megvan a lehetőségük, hogy nagylelkűek legyenek! Nagylelkűek mint keresztények. Nem tudunk beruházni ott, de azok számára, akik jönnek… Hányat és hogyan? Nem lehet általánosan érvényes választ adni, mert a befogadás függ minden ország helyzetétől, és a kultúrától is. De biztosan sokat lehet tenni. Ott van például az imádság: hetente egyszer szentségimádáskor imádság azokért, akik zörgetnek Európa kapuján, és nem tudnak bejutni. Némelyeknek sikerül, másoknak nem… Aztán előfordul, hogy valaki bejut, és olyan útra lép, amely félelmet ébreszt. Vannak országok, amelyek jól tudták integrálni a bevándorlókat, évek óta! Jól tudták integrálni őket. Más országokban sajnos gettók jöttek létre. Egy egész reformot kell végrehajtani világszinten, ezen a téren, a befogadás munkájában. Ez ugyanakkor relatív szempont: abszolút a befogadásra nyitott szív. Ez az abszolút! Az imádsággal, a közbenjárással megtenni a tőlem telhetőt. Viszonylagos az, ahogyan meg tudom tenni: nem mindenki tudja ugyanolyan módon tenni. De ez világméretű probléma! A teremtett világ kizsákmányolása és az emberek kizsákmányolása. Olyan időszakban élünk, amikor az embernek mint Isten képmásának a megsemmisítése folyik.

És itt szeretném ezzel a szemponttal lezárni, mert e mögött ott vannak az ideológiák. Európában, Amerikában, Latin-Amerikában, Afrikában, néhány ázsiai országban valóságos ideológiai gyarmatosítás folyik. Ezek közül az egyik – világosan néven nevezem – a gender! Ma a kisgyermekeknek – a kisgyermekeknek! – az iskolában ezt tanítják: a nemét mindenki maga választhatja meg. Miért tanítják ezt? Mert a könyvek azoké az embereké és intézményeké, akik pénzt adnak neked. Ezek az ideológiai gyarmatosítások, amelyeket nagyon befolyásos országok is pénzelnek. És ez szörnyű! Amikor Benedek pápával beszéltem, aki jól van, és világos a gondolkodása, azt mondta nekem: „Szentatya, ez a teremtő Isten elleni bűn kora!” Nagyon okos! Isten megteremtette a férfit és az asszonyt; Isten megteremtette a világot ilyennek, ilyennek, és ilyennek…, mi pedig az ellenkezőjét csináljuk. Isten „műveletlen” állapotot adott nekünk, hogy mi abból műveltséget, kultúrát hozzunk létre; de aztán ezzel a kultúrával mi olyan dolgokat művelünk, ami visszavisz minket a „műveletlen” állapotba! El kell gondolkodnunk azon, amit Benedek pápa mondott: „Ez a teremtő Isten elleni bűn kora!” Ez majd segít minket.

De te, Krzysztof, mondhatod nekem: „Mi köze ennek a migránsokhoz?” Egy kicsit a kontextus ez, tudod? A migránsokkal kapcsolatban azt mondom: a probléma ott van, az ő földjükön. De hogyan fogadjuk őket? Mindenkinek magának kell megvizsgálnia, hogyan. De mindannyiunknak nyitott lehet a szívünk, elhatározhatjuk, hogy a plébánián egy óra imádságot, egy óra szentségimádást a bevándorlókért végzünk. Az imádság hegyeket mozgat!

Ez volt hát a négy kérdés. Nem tudom… Bocsássatok meg, ha túl sokat beszéltem, de az olasz vér elárul engem… Köszönöm szépen a fogadtatást, és reméljük, hogy ezek a napok eltöltenek minket örömmel: örömmel, nagy örömmel!

Most pedig kérjük Máriát, ő a mi anyánk, aki fogja a kezünket: Salve Regina…
És ne feledkezzünk el a nagyszülőkről, akik a nép emlékezete!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

 

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
-nem-rovidultem-meg-folszenteltsegemben-beszelgetes-biro-laszlo-puspokkel-hivatasrol-betegsegrol
„Nem rövidültem meg fölszenteltségemben” – Beszélgetés Bíró László püspökkel hivatásról, betegségről

Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense, május 21-én ünnepli püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból felkerestük őt a Zsigmondy Vilmos Harkányi Gyógyfürdőkórházban.

2019. május 21., kedd
megindito-kepek-es-tanusagtetel-fogvatartottak-adtak-elo-szent-adorjan-legendajat
Megindító képek és tanúságtétel – Fogvatartottak adták elő Szent Adorján legendáját

Családok ülnek kis körökben a balassagyarmati volt vármegyeháza dísztermében; lelkesen beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek, már-már idillinek tetsző a pillanat. Csakhogy ez egy rendkívüli találkozás a városi börtön fogvatartottjai és családtagjaik között.

2019. május 20., hétfő