Ferenc pápa: Nem lehet megőrizni az Egyház tanítását annak továbbfejlesztése nélkül!

2017. október 16. hétfő 18:59

Október 11-én a Szentatya jelentős beszédet intézett az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa által szervezett találkozó résztvevőihez a vatikáni szinódusi teremben. Hangsúlyozta az egyház hagyományának dinamikus, élő jellegét, és kiemelte a tanfejlődést a halálbüntetés kérdésében.

Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Bíboros urak, kedves testvérek a püspökségben és papságban, nagykövet urak, tisztelt professzorok, testvérek és nővérek!

Szeretettel köszöntelek titeket, és megköszönöm Fisichella érsek hozzám intézett szívélyes szavait.

A huszonötödik évfordulója a Fidei depositum kezdetű apostoli konstitúciónak, amellyel Szent II. János Pál közzétette a Katolikus Egyház katekizmusát, harminc évvel a II. ökumenikus vatikáni zsinat megnyitása után, jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk az azóta megtett utat. Szent XXIII. János elsősorban nem azért kívánta és akarta a zsinatot, hogy az tévedéseket ítéljen el, hanem annak lehetővé tételére, hogy az Egyház végre bemutathassa – megújult megfogalmazásban – Jézus Krisztusba vetett hitének szépségét. „Szükséges – jelentette ki a pápa megnyitóbeszédében –, hogy az Egyház ne távolodjon el az atyáktól kapott igazságok szent örökségétől, ugyanakkor a jelenre is tekintsen, az új életkörülményekre és életmódokra, amelyek új utakat nyitottak a katolikus apostolkodás előtt” (1962. október 11.). „A mi kötelességünk – folytatta a pápa – nemcsak az, hogy őrizzük ezt az értékes kincset, mintha csak a régmúlttal foglalkoznánk, hanem hogy serény akarattal és félelem nélkül végezzük azt a munkát, amelyet korunk megkíván, folytatva azt az utat, amelyen mintegy húsz évszázada jár az Egyház” (ugyanott).

Az Egyháznak tehát természeténél fogva „őrzés” és „folytatás” a feladata, hogy a Jézus által hirdetett evangéliumban rejtőző igazság elérhesse teljességét az idők végezetéig. Ez a kegyelem adatott Isten népének, de ez ugyanúgy feladat és küldetés is, amelyért felelősséggel tartozunk, hogy új és teljesebb módon hirdessük a változatlan evangéliumot kortársainknak. Ezért a keresztény reményből fakadó örömmel és az „irgalmasság gyógyszerével” (ugyanott) felszerelkezve lépünk oda korunk embereihez, férfiakhoz és nőkhöz, hogy ők is felfedezhessék a Jézus Krisztus személyében rejtőző mérhetetlen gazdagságot.

Amikor bemutatta a Katolikus Egyház katekizmusát, Szent II. János Pál ezt írta róla: „Figyelemmel kell lennie a tanítás azon kifejtéseire, amelyeket a Szentlélek az idők folyamán az Egyháznak ajánlott. Segítséget is kell nyújtania azáltal, hogy a hit fényével megvilágítja az új élethelyzeteket és problémákat, amelyek a múltban még nem merültek fel” (Fidei depositum apostoli konstitúció, 3). Következésképpen ez a katekizmus fontos eszköz, de nemcsak azért, mert a hívőknek oly módon mutatja be a mindig érvényes tanítást, hogy növekedjenek a hit megértésében, hanem azért is, és főképpen azért, mert közelebb vinni szándékozik kortársainkat – a maguk új és különféle kérdéseivel – az Egyházhoz, mely arra törekszik, hogy a hitet az emberi létezésre adott jelentős válaszként mutassa be kimondottan a mostani történelmi időszakban. Nem elég tehát új nyelvezetet találni a mindig érvényes hit kifejtésére, hanem sürgősen szükség van arra is, hogy az emberiség előtt álló kihívásokkal és az emberiség előtt nyíló kilátásokkal szembesülve az Egyház felszínre tudja hozni Krisztus evangéliumának azokat az újdonságait, amelyek, bár ott rejtőznek Isten szavában, még nem láttak napvilágot. Ez azoknak a „régi és új dolgoknak” a kincse, amelyről Jézus beszélt, amikor arra hívta tanítványait, hogy úgy tanítsák az általa hozott újat, hogy közben nem hagyják el a régit (vö. Mt 13,52).

Evangéliumának egyik legszebb oldalát kínálja János evangélista, amikor megfogalmazza Jézus úgynevezett „főpapi imáját”. Mielőtt szembenézne a szenvedéssel és a halállal, Jézus az Atyához fordul, kinyilvánítja engedelmességét: elvégezte a rá bízott küldetést. Szavai szeretethimnuszt zengnek, de azt a kérést is tartalmazzák, hogy az Atya őrizze és védje meg tanítványait (vö. Jn 17,12–15). De Jézus azokért is imádkozik, akik a jövőben hinni fognak benne tanítványai igehirdetésének köszönhetően, azt kéri, hogy ők is legyenek egységbe gyűjtve és az egységben megőrizve (vö. Jn 17,20–23). Ez a mondat pedig: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3), Jézus küldetésének végcélját fogalmazza meg.

Isten megismerése, jó tudjuk, elsősorban nem az emberi értelem elméleti szintű gyakorlása, hanem a minden személy szívében ott égő olthatatlan vágyakozás. Ez a megismerés a szeretetből származik, mert találkoztunk Isten Fiával utunkon (vö. Lumen fidei enciklika, 28). A Názáreti Jézus velünk jár, hogy szavával és jeleivel bevezessen minket az Atya szeretetének mélységébe. Ez a megismerés nap mint nap erősödik a hit azon bizonyosságából, hogy szeretettek és ezért egy teljes mértékben értelmes terv részesesei vagyunk. Aki szeret, egyre jobban meg akarja ismerni a személyt, akit szeret, hogy felfedezze a benne rejlő és mindennap új valóságként feltáruló gazdagságot.

Ezen okból kifolyólag katekizmusunk a szeretetnek mint a megismerésnek, a bizalomnak és a misztériumra való ráhagyatkozásnak a tapasztalatából kiindulva értelmezendő. A Katolikus Egyház katekizmusa, amikor bemutatja felépítésének szervező szempontjait, idézi a Római katekizmus egyik szövegét, azt magáévá teszi, és azt ajánlja értelmezési és alkalmazási szempontként: „Ez ugyanis az a kiválóbb út, amelyet (…) az apostol mutatott, amikor az egész tanításnak és minden utasításnak az értelmezését a soha el nem múlik szeretethez kötötte. Ugyanis akár a hit, akár a remény, akár a cselekvés tárgyául adunk elő valamit, mindig úgy kell a mi Urunk szeretetének érvényesülnie benne, hogy bárki fölfoghassa: a tökéletes keresztény erény bármely cselekedete nem máshonnan ered, mint a szeretetből, és nincs más célja, mint a szeretet” (Katolikus Egyház katekizmusa, 25).

Eme gondolkodási horizonton szeretnék egy olyan témára utalni, amelynek az említett célkitűzéseknek megfelelőbb és hozzájuk hűbb tárgyalást kellene kapnia a Katolikus Egyház katekizmusában. A halálbüntetésre gondolok. Ezt a kérdéskört nem lehet arra szűkíteni, hogy pusztán emlékeztetünk a történelem során megfogalmazott tanításra anélkül, hogy rá ne mutatnánk nemcsak az utolsó pápák működése során bekövetkezett tanfejlődésre, hanem a keresztény nép megváltozott tudatosságára, mely elutasítja a megengedő magatartást egy olyan büntetéssel kapcsolatban, amely súlyosan sérti az emberi méltóságot. Határozottan ki kell jelenteni, hogy a halálbüntetés embertelen intézkedés, amely – bármilyen formában hajtják is végre – személyes méltóságában megalázza az embert. Önmagában ellentétes az evangéliummal, mert szándékosan egy emberi élet kioltása mellett döntenek, amely mindig szent a Teremtő szemében, és amelynek egyedül Isten az igaz bírája és kezese. Soha egyetlen ember, „még a gyilkos sem veszíti el személyi méltóságát” (Levél a Halálbüntetés Elleni Nemzetközi Bizottság elnökének, 2015. március 20.), mert Isten olyan Atya, aki mindig várja gyermeke visszatérését, aki ráébredve, hogy hibázott, bocsánatot kér, és új életet kezd. Tehát senkinek sem lehet elvenni az életét, de nemcsak azt, hanem az erkölcsi és egzisztenciális szabadulás lehetőségét sem, hogy a közösség javára visszatérjen.

A korábbi századokban, amikor a védelmi eszközök szegényesek voltak, és a társadalom érettsége még nem érte el kellő pozitív szintjét, úgy tűnt, hogy a halálbüntetéshez folyamodás a megtartandó igazságosság alkalmazásának logikus következménye. Sajnos a Pápai Államban is folyamodtak ehhez a végletes és embertelen eszközhöz, elhanyagolva az irgalmasság igazságossággal szembeni elsőségét. Vállaljuk a felelősséget a múltért, és elismerjük, hogy azokat az intézkedéseket sokkal inkább egy jogászkodó, mint keresztény gondolkodásmód diktálta. A hatalom és az anyagi javak megőrzésére való törekvés vezetett a törvény értékének túlbecsüléséhez, megakadályozva az evangélium mélyebb megértését. Ha pedig ma semlegesek maradnánk a személyi méltóság melletti kiállás új követelményeivel szemben, az még bűnösebbé tenne minket.

Ebben egyáltalán nem állunk ellentétben a múltban megfogalmazott tanítással, mert az emberi élet méltóságának védelme a fogantatás első pillanatától a természetes halálig az Egyház tanításában mindig megtalálta koherens és tekintéllyel képviselt hangját. Mindazonáltal a tanítás harmonikus fejlődése megkívánja, hogy elutasítsuk azoknak az érveknek a védelmében kialakított álláspontokat, amelyek immár határozottan ellentétesnek tűnnek a keresztény igazságok új megértésével. De már Lerinumi Szent Vince ezt írta: „Valaki talán majd azt mondja: Hát Krisztus Egyházában a vallásnak nincs semmilyen fejlődése? De még mennyire hogy van, mégpedig a legnagyobb. Ugyan ki lenne ellenszenvesebb az embereknek és gyűlöletesebb Istennek, mint az, aki ezt megakadályozni merészelné?” (Commonitorium, 23.1: PL 50). Ezért hangsúlyozni kell, hogy bármennyire súlyos volt is az elkövetett bűncselekmény, a halálbüntetés megengedhetetlen, mert vét a személy sérthetetlensége és méltósága ellen.

„Az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz” (II. vatikáni zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 8). A zsinati atyák nem találhattak volna szerencsésebb, tömör megfogalmazást arra, hogy kifejezzék az Egyház természetét és küldetését. Nemcsak a „tanításban”, hanem az „életben” és az „istentiszteletben” kapják meg a hívők annak képességét, hogy Isten népe legyenek. Az isteni kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai konstitúció igék egymásutánjával fejezi ki az alakulás dinamikáját, a folyamatjelleget: „Ez a hagyomány fejlődik, […] növekszik, […], állandóan az igazság teljessége felé tart, míg be nem teljesednek Isten szavai” (ugyanott).

A hagyomány élő valóság, és csak egy részleges megközelítés gondolhatja azt, hogy a „hitletétemény” valami statikus dolog. Isten szavát nem lehet naftalinban őrizni, mintha csak egy régi, molyoktól megvédendő takaró lenne! Nem! Isten szava dinamikus, mindig élő valóság, amely fejlődik és növekszik, mert egy olyan beteljesedés felé tart, amelyet az emberek nem tudnak megállítani. A fejlődésnek ez a törvénye – Lerinumi Szent Vince híres megfogalmazásában: „annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate”, „az évek múltával erősödjön, idővel terjedjen, a korral pedig a magasba emelkedjen” (Commonitorium, 23.9: PL 50) – a kinyilatkoztatott igazság sajátos jellegéhez tartozik, az Egyház által átadott léténél fogva, és semmiképpen sem jelent változtatást a tanításban.

Nem lehet megőrizni a tanítást annak továbbfejlesztése nélkül, és nem lehet egy merev, változatlan értelmezéshez kötni a Szentlélek tevékenységének megalázása nélkül. „Isten, aki régen számos alkalommal és sokféle módon szólt az atyákhoz” (Zsid 1,1), „szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával” (Dei Verbum, 8). Az a feladatunk, hogy ezt a hangot „vallásos odafigyeléssel” (ugyanott, 1) meghalljuk, befogadjuk, hogy egyházi létünk a kezdetek lelkesedésével fejlődhessen olyan új horizontok felé, amelyeket elérnünk az Úr szándékozik.

Köszönetet mondok e találkozásért és munkátokért, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Szívből adom rátok áldásomat. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
keletrol-jon-lux-nyugatrol-luxus-kiss-rigo-laszlo-magyar-puspokok-ad-limina-latogatasarol
Keletről jön a lux, nyugatról a luxus – Kiss-Rigó László a magyar püspökök ad limina látogatásáról

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vesznek részt Rómában. A küldöttség tagjaként Rómában tartózkodó Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök a Vatikáni Rádió magyar adásában beszélt eddigi tapasztalatairól, élményeiről.

14:28
ferenc-papa-misen-belepunk-golgota-esemenyeibe-es-nem-szinieloadasra-megyunk
Ferenc pápa: A misén belépünk a Golgota eseményeibe, és nem színielőadásra megyünk!

A Szentatya november 22-én folytatta katekéziseit a szentmiséről. A mise emlékezet jellegéről elmélkedett, a szentmise ugyanis Krisztus húsvéti misztériumának emlékezete.

2017. november 22. szerda