Ferenc pápa az „Úton” című könyvben: Soha nem szerettem utazni!

2017. január 11. szerda 16:30

Andrea Tornielli Vatikán-szakértő, a La Stampa olasz napilap újságírója, a Vatican Insider weboldal egyik szerkesztője könyvet írt Ferenc pápa utazásairól, mely január 10-én jelent meg a Piemme Kiadó gondozásában.


Ferenc pápa első meglepő „kiszállását” – Lampedusa szigetére – további utak követték: Brazíliába, a Szentföldre, Ázsiába, Latin-Amerikába, Kubába, Leszbosz szigetére, a menekülttáborba, majd a tiranai villámlátogatás, aztán Szarajevó, Lund… Elragadó tájak, gyönyörű városok, sokszínű helyi közösségek lehettek tanúi annak, amint a pápa határozottan felemeli szavát a kábítószer- és fegyverkereskedelem, a korrupció, a gazdaság bizonyos ágazataiban ma is létező rabszolgaság ellen, vagy a Délről Északra tartó migrációs hullám humanitárius tragédiája kapcsán. A béke zarándok pápája ő, aki másfelől „kellemetlen” próféta, és aki arra hívja a helyi egyházakat, hogy legyenek közel a társadalom leginkább peremre szorult rétegeihez.

Az Úton című könyv valójában útinapló háttértörténetekkel, kiadatlan eseményekről… mindazt elmeséli, amit a szerző Ferenc pápával együtt és vele kapcsolatban megélt, megválasztásától kezdve egészen napjainkig. A kötet bevezetőként azzal az interjúval kezdődik, melyet Andrea Tornielli a szentatyával készített utazásairól.


– Szentatya, szeret utazni?

– Őszintén szólva, nem! Soha nem szerettem nagyon utazni. Amikor Buenos Aires püspöke voltam, onnét csak akkor jöttem Rómába, ha szükséges volt, de ha nem kellett, akkor nem jöttem. Nekem mindig teher volt távol lenni az egyházmegyémtől, mert nekünk, püspököknek az egyházmegye a „jegyesünk”. Emellett én meglehetősen a szokások embere vagyok, éppen ezért számomra a szünidő inkább azt jelenti, hogy több időm van imádkozni és olvasni, de a pihenéshez nem volt szükségem levegő- vagy környezetváltozásra.

– Pápasága kezdetén számolt-e azzal, hogy ilyen sokat kell utaznia?

– Nem, egyáltalán nem! Ahogy mondtam, én nem nagyon szeretek utazni. Soha nem képzeltem volna, hogy ennyit utazom…!

– Hogyan kezdődött? Mi változtatta meg a meggyőződését?

– A legelső utam Lampedusára vezetett. Ez egy olasz út volt. Nem terveztem, nem is volt hivatalos meghívás. Azt éreztem, hogy el kell menni, mert mélyen megrendítettek a tengerbe fulladt menekültekről érkező hírek. Gyerekek, nők, fiatalemberek…! Szívszorító tragédia! Láttam képeket a túlélők megmentéséről és kaptam beszámolókat Lampedusa lakóinak tanúságtételéről, ahogy befogadják őket. Ezért szervezték meg a munkatársaim ezt a villámlátogatást. Fontos volt oda elmenni. Aztán a Rio de Janeiro-i út következett az ifjúsági világtalálkozóra. Ez egy előre tervbe vett találkozó volt, a pápa mindig elmegy az ifjúsági világtalálkozóra. Nem is volt kérdés, hogy megyek-e, és számomra ez volt az első visszatérés a latin-amerikai földrészre.

– Az ifjúsági világtalálkozóról a pápa nem hiányozhatott. És a többi út…?

– Rio után jött egy meghívó, aztán egy másik. Egyszerűen igent mondtam. Most érzem, hogy utaznom kell, menni, hogy meglátogassam az egyházakat, bátorítsam a reménység ottani magvait.

– A nemzetközi utak fizikai szempontból mennyire megterhelőek?

– Nehezek, de hogy is mondjam, egyelőre „megúszom”. Talán pszichésen jobban megterhelnek, mint fizikailag. Több időre lenne szükségem, hogy olvassak a felkészüléshez! Egy utazás elkötelezettség, de nem csak ott, a meglátogatott országban eltöltött napok során. Kell hozzá előkészület is, amire rendszerint a szokásos tevékenységek idején kerül sor. Amikor hazatérek a Vatikánba, szokás szerint az utazást követő első nap meglehetősen fáradt vagyok, és szükségem van arra, hogy összeszedjem magam. De magammal hozok arcokat, tanúságtételeket, képeket és tapasztalatokat… Ez elképzelhetetlen gazdagság, ami mindig azt mondatja velem, hogy megérte a fáradságot!

– Változtatott valamit a pápai utak szokásos napirendjén?

– Nem sokat. De megpróbáltam például egészében kiküszöbölni a reprezentációs ebédeket. Természetes, hogy a meglátogatott ország vezetői vagy akár a püspöktestvérek szeretnék megünnepelni az érkező vendéget. Semmi kifogásom nincs együtt lenni az asztalnál másokkal. Emlékezzünk csak arra, hogy az evangélium tele van elbeszélésekkel és tanúságtételekkel, melyek éppen ezt a helyzetet írják le. Jézus első csodája is egy menyegzői lakomán történik… De ha az út programja, mint ahogy szinte mindig így történik, már tele van találkozókkal, akkor inkább szeretek egyszerűen és rövid idő alatt étkezni.

– Mit érez az emberek lelkesedését megtapasztalva, akik órákon át várják, hogy meglássák, amint elhalad az úton?

– Az első érzés annak az érzése, aki tudja, hogy vannak a „hozsannák”, de amint az evangéliumban olvassuk, érkezhetnek „Feszítsd meg!” kiáltások is. Egy másik érzést abból a történetből veszek, amit valahol olvastam. Albino Luciani bíboros (a későbbi I. János Pál pápa) egyik mondatáról van szó, azon taps kapcsán, mellyel egyszer ministránsok csoportja fogadta őt. Nagyjából ezt mondta nekik: „El tudjátok képzelni, hogy az a csacsi, amin Jézus ült jeruzsálemi győzedelmes bevonulása során, gondolhatott arra, hogy a taps neki szólna? Íme, a pápának tudatában kell lennie, hogy ő csak »hordozza« Jézust, tanúskodik Jézusról és a közelségéről, közvetlenségéről és gyengédségéről minden teremtmény, különösen is a szenvedők iránt. Éppen ezért kértem, hogy az »Éljen a pápa!« kiáltás helyett azt kiáltsátok, hogy »Éljen Jézus!«.

Aztán nagyon szép megfogalmazások vannak az atyaság kapcsán Boldog VI. Pál Jean Guittonnal folytatott beszélgetésében. Montini pápa nagyon bízott a francia filozófusban: „Azt hiszem, hogy a pápa összes méltósága közül a leginkább irigylésre méltó az ő atyasága. Az atyaság egy olyan érzés, mely átjárja a lelket és a szívet, mely elkíséri őt a nap minden órájában, ami nem kevesbedhet, hanem csak gyarapodik, mert növekszik a gyermekei száma. Olyan érzés ez, mely nem fáraszt és nem fárad, ami megpihentet minden fáradtságból. Soha egyetlen pillanatra sem éreztem magam fáradtnak, amikor áldásra emeltem a kezemet. Nem, soha nem fáradok bele az áldásba vagy a megbocsátásba.” VI. Pál ezt rögtön akkor mondta, amint hazatért Indiából. Azt hiszem, ezek a szavak megmagyarázzák, miért is döntöttek a jelenkor pápái úgy, hogy utaznak.

– Melyek voltak utazásai legfelejthetetlenebb pillanatai?

– A fiatalok lelkesedése Rio de Janeiróban, ami a pápamobilon rám áradt. Aztán, még mindig Rióban, az a fiúcska, akinek sikerült odalopódzkodnia, feljött a lépcsőn, és átölelt. Emlékszem azokra az emberekre, akik Madhu kegyhelyére érkeztek Srí Lanka északi részén, hogy velem találkozzanak. A keresztényeken túl voltak muszlimok és hinduk is azon a helyen, ahová a zarándokok úgy érkeznek, mint egyetlen család tagjai. Aztán a fogadtatás a Fülöp-szigeteken! Magam előtt látom most is azoknak az apáknak a gesztusát, akik felemelték gyermekeiket, hogy áldjam meg őket, mintha azt akarnák mondani: „Ez az én kincsem, a jövőm, a szeretetem, érte megéri dolgozni és áldozatokat elviselni.” Nagyon sok volt a fogyatékkal élő gyermek, és a szülők nem rejtették el a gyerekeiket, hanem felém nyújtották őket, áldást kérve, gesztusaikkal jelezvén: „Ez az én gyermekem, ilyen ő, de a gyermekem.” Ezek a gesztusok szívből születtek.

Aztán emlékszem még arra a sokaságra, mely Taclobanban fogadott, még mindig a Fülöp-szigeteken! Nagyon esett azon a napon. Miséznem kellett a Haiyan tájfun több ezer áldozata emlékére, és a rossz idő miatt majdnem le kellett mondani az utat. De nem tehettem meg, hogy ne menjek el. Nagyon mélyen megrendítettek a tájfunról érkezett hírek, mely 2013 novemberében sújtotta azt a térséget. Zuhogott, és én egy esőkabátot vettem fel a miseruhára, és úgy miséztem, ahogy lehetett, miközben a szél korbácsolta a kicsi emelvényt. Mise után az egyik szertartásmester megvallotta nekem, hogy nagyon csodálkozott a ministránsok magatartásán, mert az eső ellenére egyre csak mosolyogtak. De mosoly volt a fiatalok, az apák és az anyák arcán is! Igazi öröm, a fájdalom ellenére, hogy sokan elvesztették a házukat és szeretteiket.

– Az utazás után mi történik? Hogyan emlékezik azokra, akikkel találkozott?

– Hordozom őket a szívemben, imádkozom értük, fohászkodom értük, fájdalmas és nehéz helyzetük miatt, amivel kapcsolatba kerültem. Azért imádkozom, hogy csökkenjen közöttük az egyenlőtlenség, amit tapasztaltam.

– Oly sok út a világban, de közöttük szinte egyik sem vezetett az Európai Unió országaiba. Miért?

– Az Európai Unió egyetlen országa, melyet meglátogattam, Görögország volt, alig ötórás látogatást tettem Leszbosz szigetén, hogy találkozzam a menekültekkel, együtt Bartholomaiosz konstantinápolyi és Jeromos athéni testvéreimmel... Aztán elmentem az Európai Parlamentbe, a strasbourgi Európa Tanácsba, de ez inkább egy intézmény meglátogatása volt, nem pedig egy országé. Mindenesetre felkerestem más országokat, melyek szintén európaiak, jóllehet nem tagjai az Uniónak: Albániát és Bosznia-Hercegovinát. Előnyben akartam részesíteni ezeket az országokat, amelyeknek egy kis segítséget nyújthattam. Ezek olyan országok, melyek sok problémával küzdöttek és küzdenek. De ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék Európára, arra bátorítom, hogy ismét tudja újrafelfedezni és gyakorlatba átültetni a leghitelesebb gyökereit és értékeit. Meggyőződésem, hogy nem a bürokrácia vagy a magas pénzügyi körök eszközei mentenek meg bennünket a jelenlegi válságtól és a kivándorlás problémájától, amely Európa országai számára a legnagyobb szükséghelyzet a II. világháború vége óta.

– A pápai utak újdonságai között, úgy gondolom, van egy másfajta protokoll a korábbi biztonsági intézkedésekhez képest. Így van ez?

– Hálás vagyok a vatikáni csendőröknek és a Svájci Gárdának, hogy alkalmazkodtak az én stílusomhoz. Nekem nem megy, hogy páncélozott autókban utazom, vagy zárt, golyóálló üvegű pápamobilokban. Teljesen megértem a biztonsági követelményeket, és hálás vagyok mindazoknak, akik az utazásaim során nagy odaadással és nagy fáradsággal mellettem állnak és vigyáznak rám. Ám a püspök egy pásztor, egy atya, és ezért nem lehet túl sok korlát közte és az emberek között. Emiatt mondtam kezdettől fogva, hogy csak akkor utazom, ha kapcsolatot tudok teremteni az emberekkel. Nyugtalanság volt az első utam során, de akárhányszor végigjártam a copacabanai tengerpartot a nyitott pápamobillal, meg-megálltam, hogy átöleljem a fiatalokat. Nem is volt semmiféle baleset az egész Rio de Janeiró-i út során azokban a napokban. Bízni kell és ráhagyatkozni. De tudatában vagyok a lehetséges kockázatoknak. Azt kell mondanom, talán felelőtlenül, hogy nem féltem magamat. Ezzel szemben aggodalom tölt el a velem utazó emberek testi épsége miatt, főként pedig azok iránt, akikkel a különféle országokban találkozom. A konkrét kockázatok, fenyegetések nyugtalanítanak, melyek azokat érintik, akik részt vesznek a szertartásokon és a találkozókon. Mindig megvan a veszélye egy meggondolatlan cselekedetnek némely őrült részéről. De mindig ott van az Úr!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
a-kozkinccse-valt-ernst-kodex-utohang-szent-marton-evehez
Utóhang Szent Márton évéhez – Közkinccsé vált az Ernst-kódex

Április 25-én mutatták be az Országos Széchényi Könyvtárban az Ernst-kódex első teljes hasonmás kiadását. A 12. századi kötet többek között Szent Mártonról szóló műveket tartalmaz, illetve Szent István ismert kisebb és nagyobb legendáját.

2017. április 27. csütörtök
a-szent-laszlo-ev-kiemelt-programjai-egyhazmegyeinkben
A Szent László-év kiemelt programjai egyházmegyéinkben

Szent László trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából emlékévet hirdetett a magyar kormány, amelyhez egyházmegyéink is csatlakoztak. Az alábbiakban a Szent László-év kiemelt egyházmegyei programjait közöljük.

2017. április 27. csütörtök