Frankó Kata drámapedagógus hitről, nevelésről, meséről

—

Óvónő vagy, iskolásoknak színjátszást tanítasz, meséket írsz, kórusban énekelsz..., nem sok ez?

– Nem, dehogy. Így kerek az életem. Amíg csak a színjátszókkal dolgoztam, úgy éreztem, kevés, van még egy csomó energiám, amit le lehetne kötni.

 Volt olyan időszak az életedben, amikor más akartál lenni, mint ami most vagy?

– Igen, amikor gyerekként bekerültem az Arrabona Diákszínpadra, akkor színész akartam lenni, mint akkor a legtöbben. Örülök, hogy másként alakult. Így is jártam két évig a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, drámapedagógiát tanultam, és ma úgy érzem, hogy az alkotásnak ez az oldala jobban érdekel.

Nem játszani, hanem játszatni?

– Igen, de ebben is a legfontosabb a csoportépítés. Az, hogy legyen közösségi élménye a gyereknek. Nem a színészképzés a cél, hanem az egyéniség fejlesztése a csoporton belül. Persze mindig van olyan, aki azért megpróbálja a színészkedést...

Miért kell külön foglalkozás arra, hogy közösségi élményhez jussanak a gyerekek?

—– Mert az iskola ezt többnyire nem képes felvállalni, nagyok az osztálylétszámok, gyorsan haladnak, a gyerekek fáradtan jönnek színjátszóra. Sokat játszunk és beszélgetünk.

Sikerélményeid vannak?

– Igen, összetartó társaságot látok magam körül. Minden nyáron együtt táborozunk, a színjátszósaim ismerik, szeretik és keresik egymást. A csoportban például a fiúk vigyáznak a lányokra, hazakísérik őket csapatosan próba után, és ha egy szórakozóhelyen összefutnak, figyelnek a másikra. Együtt táborozunk minden nyáron, a régiek már direkt így rendezik a szabadságukat, hogy ott tudjanak lenni.

A meseírást is az Arrabonában kezdted?

– Nem, kicsit később, főiskolás koromban. A mesét csak el kell kezdeni, tudod, mert a mese írja önmagát... Mindent el lehet mondani mesével. Ez egy egyetemes nyelv, mindenki megérti. Nekünk, magyaroknak nagyon erős a mesei alapunk. Valahonnan nagyon régről és nagyon mélyről jön ez a vonzódásunk a mesei világhoz. A helyes értékrend mesével átadható. A mesékben nagyon erősen jelen van a hit: ősi igazságok fogalmazódnak meg bennük, és olyan mélyről jövő tartalmak, amiket enélkül sohasem hozhatnánk felszínre.

Gondolsz arra írás közben, aki majd elolvassa?

– Igen. Próbálok úgy írni, hogy a felnőtt és a gyerek is megtalálja benne a maga szintjén az értelmet. Most például a zoknisfiók meséit írom. Itt a központi kérdés az, hogy kinek van párja. Ugyanis ha nincs párod, akkor kikerülsz a fiókból, és eldobnak vagy rongyoszsákba tesznek. Elmesélem ovisoknak is, és egy lyukas zokniról szóló mese végén megkérdeztem, hogy akkor most mi legyen vele? Csináljunk belőle zoknibábot? Vagy foltozzuk meg? Azt mondták, hogy meg kell foltozni. Mert ők még hisznek abban, hogy ha megfoltozzuk, még sokáig jó lesz. A felnőtt már inkább kidobja.

—Igen, ez látszik a kapcsolatainkon, az egész életünkön, a szeméthez való viszonyainkon, és a hűség és kitartás devalválódásán...

– Szerencsére azért az ember kötődik dolgokhoz, és különösen a gyerekek... Azért is szeretem az óvodát, mert az óvodás gyerek még olyan ősi tudással rendelkezik, amiből nagyon sokat lehet tanulni. Bámulatos az az ősbizalom, amivel ők még tudnak közeledni az emberek felé. Sajnos később ezt a felnőttek elpusztítják.

A család is olykor sokat tesz azért, hogy a gyerekek elveszítsék...

– Én különösen érzem ezt, mert speciális csoportban vagyok, ahol az autisták, siketek, beszédzavaros gyerekek vannak. Sajnos az a kisgyerek, aki a megszokott módon nem tud kommunikálni, teljesen el tud veszni ebben a zűrzavaros világban.

Szoktál nekik énekelni?

– Nagyon sokat. Egész nap.

Énekelsz még a Szent Imre Kórusban?

—– Sajnos most, hogy távol költöztem a templomtól, ritkán tudnék elmenni próbákra. Késő este vannak a próbák, és a miséken való helytállás azért komoly előkészítő munkát igényel. Invitáltak, hogy ugorjak csak be néhány fontosabb ünnepen, és szeretnék is menni, de színjátszóként megtapasztaltam azt, hogy mennyire fontos az egész próbafolyamatban részt venni ahhoz, hogy igazán jó legyen a végeredmény. Tiszteletlenség is lenne a többi kórustaggal szemben...

Gyerekkorod óta jársz templomba?

– Igen, ezt hoztam otthonról. Jártam hittanra, ifjúsági közösségbe, bérmálkoztam.

Most is fontos ez neked?

– Természetesen. Mint rendező például hálát adok azért, hogy én a misékről jövök, ahol egy nagyon rendezett, tiszta világ tárul fel, zseniális koreográfiával, csak a lényeget elmondva, csodálatos dramaturgiával felépítve, mert akkor szólalsz meg, amikor kell, és akkor állsz fel, amikor kell, és akkor ülsz le, amikor elfáradtál, és pontosan annyit kapsz, amennyit képes vagy befogadni. Én ebből a közegből ilyen szempontból is sokat profitálok, hiszen olyan darabokat szeretek készíteni, aminek van eleje, közepe, vége, arányosan felépített és megkoreografált. Bármennyire is profánul hangzik ez.

Ezenkívül a gyerekre is fejlesztően hat az, hogy egy óráig nyugodtan, összeszedetten kell viselkednie, figyel, részese egy közösségi, szakrális élménynek: ez nagy tudás egy gyermeknek. Ez a közösségi élmény, az önfegyelem nagyon hiányzik a mai gyerekekből. Volt egy súlyosan autista kisgyerekünk az óvodában, akit rendszeresen vittek a szülők templomba, és talán azért is lett annyira kezelhető és szerethető... A rend is, a rendszeresség nagyon hiányzik a gyerekek életéből.

—

Létrehoztál egy internetes mesefórumot www.mendegel.hu címen.
—
– Igen, mert a gyerekek olyan sok buta mesét néznek, és mindennap szembesülünk ezzel, amikor játszanak az oviban. Robotok meg bogarak jönnek ki a fejedből, meg ütközés, törés-zúzás... Szóval azt találtuk ki a kolléganőmmel, hogy távoktatásos módon működő, órarend szerinti rendszerben mesélünk, mondókázunk, játszunk és beszélgetünk a meséről. Én a háttérmesélésben is hiszek, ha nem is nézi az arcom közben, játszik, jön-megy, akkor is jobb, mint a durva amerikai mesék.

Megjelent egy mesekönyved is.

– Igen, a Marci Manó meséi. Egy színjátszósom rajzolt hozzá, Gombos Fruzsina. Tizenkét mese, és a végén drámajáték-, barkács- és feldolgozásötletek vannak a kollégák számára.

—Említetted, hogy a mesékben sok szó esik a hitről.

—– A hit nagyon fontos számomra. Hálás vagyok azért, hogy a hit adományát megkaptam. Nem volt egyszerű dolguk a szüleimnek, mert anyukám és apukám is katona volt. Ennek ellenére minden vasárnap jártunk templomba. A mindennapi életem része a hit.

Magyar Kurír