Halász Piusz OCist: Eucharisztia – Elmélkedések hitünk szent Titkáról

A szentmiséről elmélkedve Piusz atya kiemeli: az Úr Jézus életének középpontja az áldozat, csakúgy mint a kereszténység lelke, szentségeinek forrása is az áldozat, tehát „a lelki élet középpontja, szíve, éltető forrása is az áldozat”. A szentmisét kapcsolatba hozza a Szentháromság titkával. „Miként a Szentháromságban három külön személy egy Isten, ugyanígy a szentmisében is három külön szempont ugyanaz a szentmise.” Ez a három különböző szempont átjárja egymást, kimeríti a szentmise titkát: az emlékezés, az áldozat és a lakoma. „A szentmise egészen emlékezés, egészen lakoma és egészen áldozat.” Mindhárom más-más szempontból meríti ki a szentmise titkát, mint ahogyan az isteni személyek mindegyike azonos az isteni lényeggel. Az emlékezés megjeleníti a múltat, az idő „színe” alatt az örökkévalóságot, és „talán ennyiben” az Atya reflexe, „Aki a kezdet kezdet nélkül”. Az áldozat a Fiú meghajlása az Atya előtt, mely tragikus színezetet öltött, amikor az ember történetén „ömlött keresztül”. Végül a lakoma az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének örök vigassága, mely a küldetések által „belefolytatódik a szívünkbe”. Krisztust az Atya küldte, Krisztus pedig, miután föláldozta magát értünk, meghalt, majd feltámadt, és fölment a mennybe, elküldte a Szentlelket.

Minden szentmise titokzatos módon megjeleníti szemünk előtt az Atya irgalmát, a Fiú engedelmességét és a Szentlélek küldetését.

Piusz atya Dantét idézi, aki az Isteni színjáték Paradicsomában így énekli meg a Szentháromságot:

„S láttam mélyebben három-egybe gyűlni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi itt lent szerte szokott elegyülni.
És egy mást, mint szivárványt szivárvány
tükrözte föl, s a kettő lehelése
a harmadik, belőlük egyre szállván” (XXXIII. 29,30–40).

A szerzetes pap szerint a hívő keresztényt két veszély fenyegeti: vagy színész lesz, vagy gép. „Vagy megjátszom Krisztust, vagy üres rítust ismételgetek. Ez méltatlan magamhoz és Krisztushoz. A megtestesülés titka kell, hogy egész életszemléletünk és életalakításunk főrésze legyen. Annyit jelent, hogy Isten valóságban ember lett, és nem csak megjátszotta az emberséget. Személyes egységre lépett testével, és nem csupán lakott benne. Ha csak színész vagyok, és megjátszom Krisztust, ez rituális doketizmus, ha pedig gép módjára, lélektelenül, ez rituális karteziánizmus. Hogy valóban emlékeztetés legyen,

Krisztusnak meg kell testesülnie bennem.”

Krisztus megváltó életáldozatáról elmélkedve a kötet írója rávilágít: az ember eljutott odáig, hogy magát Istent állította törvényszéke elé, és ítélkezett fölötte. Krisztus személyében „ténylegesen halálra ítélte és megölte az Istent”. Ugyanakkor maga Isten halt meg az emberért, az isteni szeretet győzött az emberi gonoszság fölött, a szeretet erősebb, mint a rossz. Piusz atya kifejti: a szenvedő Üdvözítő magára vette az ember tartozását, és fönntartás nélkül kiszolgáltatta magát az Isten igazságosságának, teljesen átadta magát az Atyának, hogy általa Isten egy emberi testben, lélekben és szívben számolhasson le a bűnnel. „Rajta és benne az igazságszolgáltatás a földi formák végső összeomlásáig, a teremtett lét teljes összetöréséig érvényesítette ítéletét.”

A kereszt arról beszél, hogy mennyire szerette Isten az embert, de arról is, hogy egy ember mennyire szerette Istent – utal a kötet szerzője a második isteni személy emberi természetére. Halász Piusz megállapítja: a kereszt titkában két ellentétes erő csap össze. Az egyik oldalon az önakarat üli végső győzelmét, az önszeretet, egészen Isten megvetéséig. A másik oldalon a teljes önátadás diadalmaskodik, az istenszeretet, önmaga megvetéséig. A gonoszság elítéli Istent, Jézus pedig meghajol Isten akarata előtt.

A bűn keresztet ácsol Istennek, Jézus pedig magára veszi a keresztet Isten iránt való szeretetből.

„Végül az ember Isten iránt való szeretete győzött az ember istengyűlölete fölött.” Az utolsó szó a szereteté lett: „Beteljesedett! A szeretet tüze felemésztette a gyűlölet tüzét.

Piusz atya elmélkedése szerint Krisztus felfeszítésében megnyilatkozott az ember radikális lázadása, de radikális hódolata is. „Az istengyűlölet a teremtmény végső lehetőségéig hatolt, de Jézus is átadta magát Istennek, hogy benne az Atya kiterjeszthesse uralmát a teremtett lét végső lehetőségéig, egészen az élet feláldozásáig: »Engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig.«”

Halász Piusz állítja:

bármikor, s akár egyszerre száz helyen, földünk különböző pontjain mutatják is be a szentmisét, „nem történik más, mint hogy mindenütt egy függöny gördül szét, hogy jelen lévő legyen az a Krisztus, aki a mennyei Atya előtt tartja megváltó vérének kelyhét, mely hathatósabban kiált, mint Ábelé, nem bosszúért, hanem megbocsátásért”.

És ahogyan a szentmise nincs befejezve, ugyanúgy megváltásunk sincs. Ami egyszer történt a kereszten, ahhoz a szentmise nem hozzáad, hanem kiosztja kegyelmeit az időben, „a ma bemutatott szentmise a ma élőkért, s amit majd holnap mutatnak be, a holnapiakért”.

A kötetet szerkesztette, a bevezetőket és a jegyzeteket írta: Kiss l. Gábor és Szabó Ferenc SJ. Elérhető a Martinus Könyv- és Folyóirat Kiadó kínálatában.

Halász Piusz OCist: Eucharisztia – Elmélkedések hitünk szent Titkáról
Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír