Húsvét Ajakon: A hagyomány összetartja a közösséget

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen a helyi plébános, valamint a Tamási Áron Katolikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, Óvoda vezetői vallottak arról, milyen beleszületni az élő hagyományba.  

Húsvétra készülve Gáspár Mátyás plébánossal, Ragány Adrienn polgármesterrel, Rozinka Mihály iskolaigazgatóval és helyettesével, Ragány Zsuzsannával, valamint Takács Károlyné óvodavezetővel találkoztunk az ajaki plébánián.

A helyi hagyomány mindenki számára megtapasztalható külsőségeiből indulunk ki, de egyre inkább kiderül, hogy ez a szokásrend a bensőséges elköteleződés kifejeződése.

Ajak lakói zárt közösséget alkotnak, a betelepülőket itt még ma is „bekerültek” néven emlegetik. Az évi tizenhét esküvőből tizenegyen ajaki ajakival köt házasságot. Az emberek jól ismerik egymást, tudják, ki lakik a szomszédjukban, és azzal is tisztában vannak, hogy számíthatnak egymásra.

A beköltözőtől is elvárják, hogy a szomszédnak valóban szomszédja legyen.

Az ünnepek meghatározóak az itt élők életében. „Nincs olyan egyházi ünnep, amit különösen szeretünk, mert mindig a soron következőt szeretjük, abba éljük bele magunkat” – mondja az óvodavezető. Persze azért akadnak kiemelt ünnepek, mint például a húsvét és az úrnapja, aminek megvan a helyi szokásrendje.

Hamvazószerdától sokan feketében járnak misére. Külsőség, de sajátos hangulatot, lelkületet ad a nagyböjtnek.

Minden pénteken más-más közösség a keresztút gazdája. A nagyheti szertartások az újonnan bevezetett szerdai keresztúttal kezdődnek, mely mára az egész település népét megszólítja. A férfiak viszik a keresztet, a bérmálkozásra készülő gyerekek a stációk képeit, a ministránsok a fáklyákat. Olvasót imádkozva járják végig az utat, így mennek ki előbb a régi, majd az új temetőbe. A keresztút a hívek kezdeményezése és szervezése – mondja Gáspár Mátyás plébános.

Nagycsütörtöktől az itt élők nem kapcsolják be a tévét, a rádiót, pénteken senkinek nem szabad dolgozni, se mosni, se takarítani.

Nagypénteken reggel a piacon lévő keresztnél találkoznak az asszonyok, és együtt indulnak a temetőbe. A szertartás mindig három órakor kezdődik. Mindenki feketében van, hiszen Jézus meghalt, gyászolnak. A templom este tízig nyitva áll, folyamatosan érkeznek a családok. Letérdelnek, imádkoznak, mint amikor valamelyik családtagjukat veszítik el. Nagyszombaton a férfiak feladata, hogy rendbe tegyék az utcafrontot és az udvart. A nők már hajnaltól készülődnek, megfőzik a sonkát, elkészítik a sárgatúrót, megsütik a kalácsot, amit itt pászkának mondanak. A kisgyereknek külön kis kerek pászka készül. Régen úgy sütötték a kalácsot, hogy a szomszédok beosztották, kié mikor kerül a kemencébe. Olyan nem fordulhatott elő, hogy valakinek ne legyen pászkája.

Amikor minden elkészült, az asszonyok kosárba rakják a sonkát, a páros kolbászt, a sárgatúrót, a főtt tojást, a tormát a zöldjével együtt – ez utóbbi az új élet szimbóluma, a remény hajtása. A megrakott kosarat a pászkakendővel takarják le, így viszik szenteltetni. „Szépen el kell rendezni mindent, a kosárnak úgy kell kinéznie, mint ami majd’ megszólal. Még ma is mindenki kíváncsian nézi a másikét. A templomban várjuk Mátyás atyát, aztán leemeljük a kendőt a kosárról. Először mindenki a magáéra néz, hogy nem mozdult-e el valami, aztán nézi a szomszédét, az előtte lévőét. Régen csak nagymisén szenteltek pászkát, aztán szaladvást vitték haza a férfiak, mert úgy tartották, aki elsőnek ér haza, az elsőnek fog bekapálni, és az ő termése biztosan jó lesz” – mesél a helyi húsvéti szokásokról Takács Károlyné óvodavezető, a népi hagyományok nagy tisztelője.

A húsvét a távol élő ajakiakat is hazahívja. Nagyszombaton ketten gyóntatunk, olyan sokan jönnek. Lélekemelő, hogy ilyenkor az egyetemista is hazajön gyónni. Hazahozza a bűneit”

– mondja Mátyás atya.

Nagy ünnep Ajakon az úrnapja is. Előtte egész héten gyűjtik a virágokat, takarítják az utcákat. Évtizedes hagyománya van annak is, hogy melyik család építi és díszíti a négy sátrat. „Ezt megtiszteltetésnek veszik, nem mondanak le róla” – magyarázza a plébános. Amerre a körmenet halad, minden ablakban virág és mécses van. Egy-egy sátor körül az építő család és rokonsága áll.

A sátorból mindenki elvesz egy szál virágot, s mire visszaérünk a templomhoz, az emberek kezében színes csokor van. Ezt haza kell vinni, otthon megszárítani, és egész évben megőrizni, majd elásni vagy elégetni, a hamut szétszórni, hogy a Jóisten áldja meg az ajaki földet, és jó termést adjon.

A körmenet után nehezen mennek haza az emberek, úgy érzik, ott a helyük” – mutatja be Takács Károlyné az ünnephez kötődő szokást.

Az a középkorosztály, amelynek tagjai most intézményvezetőkként meghatározzák a település életét, már gyerekként megismerték az összetartozás érzését. Ragány Zsuzsanna a szülői példát említi: „Gyerekkorunkban rengeteget játszottunk együtt, de amellett tettük a dolgunkat. Ma is emlékszem, mennyire figyeltek ránk a felnőttek, amilyen szerető légkör vett körül bennünket, segítő kezek egyengették az utunkat az óvodában és az iskolában is. Talán ezért lettem pedagógus. A mai napig nem bántam meg. A főiskola után rögtön visszajöttem, örülök, hogy itt vagyok. Csak megköszönni tudom, amit itt kaptam, s ezután is itt és így szeretnék élni. Nagyon szeretem Ajakot és az itt élő embereket.”

Takács Károlyné a búcsújárásokra is visszaemlékszik: „Máriapócsra jártunk búcsúra. Pénteken már egész nap sült a kalács, anyu csirkét vágott. Szombat reggel átgyalogoltunk Anarcsra, onnan kisvonat vitt Baktáig, aztán újra gyalog mentünk. Útközben csak imádkozni lehetett. Pócson mise, virrasztás; nekünk, gyerekeknek is ott kellett lennünk. Este lefektettek a szalmára, s ötkor, amikor harangoztak, felkeltek a szülők, nagyszülők. Hatkor minket is kihúztak a szalmából, és indultunk a templomba. Mentünk volna mi, gyerekek a vásárba, de csak akkor lehetett, amikor mindennek vége volt. Vasárnap délután kaphattunk egy mézes olvasót, kokasos nyalókát vagy csavart cukrot. Egyet. Amit a felnőttek átadtak nekünk a vallási hagyományban, azt a szívünkből kitörölni nem lehet.”

Rozinka Mihály iskolaigazgató számára is meghatározó volt az itt töltött gyerekkora. „Azok az élmények egyre többször eszembe jutnak. Testületi ülés után mindig együtt maradunk még beszélgetni, olyankor előjön a múlt. Az életünk része volt a vasárnapi templomba járás. Ma is ezt próbáljuk átadni. Abban reménykedem, ha el is távolodik a gyerek az Egyháztól, amint szüksége van rá, visszatalál Istenhez. Én is így voltam.”

Ragány Adrienn polgármester a tanulmányai befejezése után nem tudott rögtön visszatérni a településre. Budapesten kapott munkát, ott élt tíz évig. „Össze tudom hasonlítani a két életminőséget. Ajakon nőttem fel, ez a közösség adta nekem az otthont. A pesti barátaim nem értették. »Nincs ott semmi, miért vágysz haza?« – ezt szokták kérdezni. De a szívem hazahúzott.”

A hagyományápolásban és a hitélet kibontakoztatásában összekapcsolódik az óvoda, az iskola és a plébánia.

A rendezvényeken együtt vannak a családok, a vasárnapi iskolai misére a gyerekkel elmegy a szülő is. A nagymama imádkozni tanítja az unokáját, a gyerek hazaviszi a családjába, amit a nagyszülőtől tanult, így beépülnek az imádságok a mindennapokba.

A hagyományok életben tartásáért azonban meg kell küzdeni. Gáspár Mátyás plébános ezt nagyon szem előtt tartja. Sokszor nevetnek a külsőségeken, de tudják, hogy a hagyományként őrzött formaságok képesek megerősíteni az embert a belső dolgokban. Ezért állítottak szobrot Szent II. János Pálnak az iskola udvarán, ezért kértek ereklyét az iskolában kialakított kápolnába, ezért helyeztek el emléktáblát az ajaki származású papok tiszteletére. A plébános azt is megemlíti, nem könnyű eldöntenie, vajon szabad-e beleavatkozni az évtizedeken át öröklődött hagyományokba, amelyek időnként bizony egyházkormányzati kérdéseket is érintenek. Ilyen például a testületi tagság, ami Ajakon örökléssel adatik tovább, magyarázza.  

Az óvodavezető is arról számol be, hogy a szokások megtartása csak küzdelmek árán lehetséges. Azt mondja, korábban megharagudtak rá, ha valakit nem kért fel máriás lánynak, most meg harcolnia kell a tagokért. „Nehéz feladat, sok időt igényel, és a fizikai terhelés is komoly. Az utóbbi húsz évben mindig ott voltunk augusztus 20-án Budapesten, de Gyöngyösön, Szentkúton, Vaskúton is. Évente tizenöt helyre megyünk áprilistól november végéig. Emellett persze Ajakon is jelen vagyunk úrnapján és minden búcsún, a görögkatolikuson is. A fiúkkal még nagyobb bajban vagyunk. Ha négyet össze tudunk szedni, az már jónak számít. De nem adjuk fel.”

Az idősek jelentik az imahátteret. A fiatalok számára közösségek szerveződnek, az iskolai élet rengeteg programot kínál nekik, s ez segít, hogy az értékeit őrző település képes legyen felvenni a versenyt a könnyebb élet csábításaival.

A hagyomány Ajakon ma is értékközösséget teremt, amely élni tanítja a következő nemzedéket és elősegíti a láng továbbadását.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Hasulyóné Rutkai Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.