Igen a végsőkig – Chiara Lubichra emlékezünk halálának tizedik évfordulóján

2018. március 14. szerda 12:20

Tíz évvel ezelőtt, 2008. március 14-én hunyt el Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója. Az alábbi interjúrészlettel emlékezünk rá, mely néhány évvel ezelőtt Giulia Eli Folonarival, Chiara Lubich egykori titkárnőjével, életének tanújával készült.

– 2004 szeptemberében Chiara minden látszólagos ok nélkül egyszer csak felhagyott minden nyilvános tevékenységgel. Mi történt ekkor?

– Emlékszem, hogy csak annyit mondott: „Nem érzem jól magam.” Az autóban ültünk, és hirtelen úgy érezte, minden ereje elhagyja. Attól kezdve nem utazott, nem vállalt nyilvános szereplést. 2006 novemberében tüdőgyulladást kapott, a római Gemelli-klinikára kellett szállítani. Nagy nehézségek után felépült, és még egy évig úgy-ahogy vezette a mozgalmat. Aztán fokozatosan gyengült, és egyre fokozódtak a légzési nehézségei, ami a rendkívül mozgalmas élete által meggyötört testét különösen is próbára tette.

– Hogyan élte meg az utolsó évek betegségét?

– Mint Isten kifejezett akaratát. Chiara hozzászokott, hogy minden körülményben felfedezze és szeresse Isten akaratát. Ezt a betegséget is ilyen benső hozzáállással fogadta el. Számára az orvos szava Isten akaratát fejezte ki: ezért nagyon engedelmes volt, minden kúrát aggályosan betartott, hogy jobban legyen, és megfeleljen Isten róla alkotott tervének. Kevesebb feladatot vállalt. „Az orvos azt mondta, ne fárasszam ki magam” – mondta. Az is igaz azonban, hogy a mozgalom volt az élete. Ezért időnként szerveztünk számára néhány kis létszámú találkozót. Utána mindig kifejezte örömét: úgy érezte, viszonozzák a szeretetét.

– Chiara maga fogalmazott úgy, hogy ebben az időszakban úgy éltél mellette, mint egy anya. Hogy értette ezt?

– Mint minden fokolárban, nálunk is arra törekszünk, hogy mindennap Jézus új parancsolata szerint éljünk: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Az évek során ez a szeretet egyre finomodott közöttünk, újabb és újabb árnyalattal gazdagodott: néha a testvéri, máskor a gyermeki vagy éppen az anyai szeretet jellemzőivel. Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus akarja, a szeretet minden árnyalatát megéljük: ilyen az életünk.

– Az utolsó napokban milyennek láttad őt?

– Mindig is igényes volt, de tele szeretettel. Az utolsó években mégis, ha lehet még teljesebb szeretet jellemezte. Lenyűgöző volt, mekkora türelemmel fordult felénk, mert biztosan érezte, hogy nem követjük őt a lelki magaslatokban. Feladatának érezte, hogy előrevigyen minket, és hogy segítsen nekünk felfedezni, hogyan élhetjük jobban a közösségi lelkiséget. Még az utolsó kórházi kezelése előtti napokban is megjegyezte: „Eli, kicsit máshol vagy, nem?” Erre lelkiismeret-vizsgálatot tartottam.

– Ekkor is érdeklődött még a külvilág hírei iránt?

– Az utolsó hónapokban már nem nézte a híradót és nem kérdezett a hírekről. Csak a mozgalom tevékenységéről informálódott még. Korábban, ha valami katasztrófa történt a világban, mindig kért engem, hogy küldjek az ottaniaknak táviratot, írjam meg, hogy imádkozunk értük, és adjanak hírt magukról. A végén már nem kért ilyenekre. Nem tudom, hogy a kimerültség volt-e az oka, vagy az, hogy már az „isteni” valóságban élt.

– Eli, neked személyesen mi adott támaszt a betegségének kritikus időszakában?

– Az a tény, hogy Chiara mindig, minden körülmények között, a legfájdalmasabb helyzetekben is képes volt rácsodálkozni Isten akaratára. Ez volt életének tanúsága. Az utolsó, legnehezebb éveké is.

– Melyik volt neked a legnehezebb pillanat?

– Nekem kellett bejelentenem Chiarának, hogy Jézussal való találkozása közeledik. Láttuk, hogy rohamosan romlanak a leletei. Mivel ő maga azt tanította nekünk, hogy a haldoklóknak meg kell mondani, ha közeleg az óra, ezért így szóltam hozzá: „Chiara, úgy tűnik, közeledsz a mennyországhoz, ahol a szeretet-Isten vár rád, akit 1949-ben szemléltél, ahol új ég, tánc és zene van, és öröm örömöt követ.” Most már nem tudom olyan jól elmondani, de abban a pillanatban olyan erős volt az egység közöttünk, hogy szinte maguktól jöttek belőlem ezek a szavak, úgy éreztem, szinte én magam is megyek a mennyországba Chiarával. Olyan szép volt a látvány, ami vár minket, hogy szinte már azt se tudtam, hogy nekem kell-e meghalnom, vagy Chiarának. Ő mosolyogva és nagy figyelemmel hallgatott. Valóban isteni pillanat volt.

– Milyen benyomást tett rád, amikor Chiara kifejezte vágyát, hogy vigyétek haza a kórházból?

– Ő maga írta évekkel korábban, hogy a haldokló arra vágyik, hogy visszatérjen otthonába. Ezt azonban nem annyira a földi otthonra, mint inkább a mennyei hazára értette. Amikor ezt mondta, bevallom, gombócot éreztem a torkomban. Valente professzor úr, aki mindent megpróbált és szeretett volna a végsőkig mindent megtenni a helyzet megoldásáért, végül hagyta magát meggyőzni, és hozzájárult a hazaszállításhoz. Március 12-én éjfélkor érkeztünk mentőautóval Rocca di Papába, Macagno doktor úr, a professzor úr asszisztense elkísért minket.

– Kinek az ötlete volt, hogy megnyissátok az ajtókat, és így mindenki elköszönhessen Chiarától?

– Doni és Anna Paula, amikor látták, milyen sokan szeretnének búcsút venni tőle, így gondolkodtak: „Chiara mindenkié: nem mondhatunk nemet azoknak, akik szeretnének elbúcsúzni tőle.” És így közös megegyezéssel döntöttünk. Egész délután folyamán érkeztek az emberek, több százan üdvözölték őt utoljára. Este fél 10 felé, amikor Chiara már nagyon fáradtnak látszott, úgy döntöttünk, bezárjuk az ajtót. Tíz óra körül azonban befutott Szicíliából Giuseppe Maria Zanghí fokolarino pap, aki így szólt hozzá: „Chiara, nemsokára kebelére vesz az Atya, és többé nem hagyod el soha.” Ő egy új és erős igennel erősítette ezt meg. Ez volt az utolsó szava.

(A cikk részlet Giulia Eli Folonari A kottát a mennyben írták – Ötven év Chiara Lubich mellett című interjúkötetéből. Új Város Alapítvány, Budapest, 2018. Az interjút Oreste Paliotti és Michele Zanzucchi készítette.)

Fordította: Paksy Eszter/Új Város Alapítvány

Fotó: Új Város Alapítvány

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
a-parkapcsolat-es-az-elkotelezodes-volt-palosszentkuti-punkosdi-ifjusagi-talalkozo-temaja
A párkapcsolat és az elköteleződés volt a pálosszentkúti pünkösdi ifjúsági találkozó témája

Petőfiszállás-Pálosszentkúton tartották május 18-19-én a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye pünkösdi ifjúsági találkozóját, több mint száz fiatal, valamint egyházmegyés papok részvételével. Az Ivanics Zoltán ifjúsági referens vezetésével zajló rendezvény témája a párkapcsolat és az elköteleződés volt.

2018. május 23. szerda
allami-kituntetesben-reszesult-dominik-duka-biboros-pragai-ersek
Állami kitüntetésben részesült Dominik Duka bíboros, prágai érsek

Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vett át Dominik Duka bíboros, prágai érsek, Csehország prímása Áder János köztársasági elnöktől május 23-án, szerdán a Parlamentben.

2018. május 23. szerda