Ivan Rupnik mozaikművész: Imádkozni azt jelenti, túllépni az elszigeteltségen

Mit jelent ma imádkozni, és mit jelent gyakorolni a megkülönböztetést, amelyet Ferenc pápa a következő ifjúsági szinódus témájául választott? Erről kérdezte a katolikus hírügynökség Marko Ivan Rupnikot, az Aletti Központ igazgatóját, aki arról beszélt, hogy a három nagyböjti gyakorlatból – az adakozás és a böjt mellett – miért fontos az imádság.

– Az imádság az első a három gyakorlat közül, amelyre a nagyböjt hívja a keresztény embert. Ön szerint a mai embernek van még hely az életében az imádságra, vagy fennáll a veszély, hogy az imádság használaton kívüli gyakorlattá válik?

– Ha az imádságot egy vallás által előírt gyakorlatként értelmezzük, természetes, hogy nehézkessé, fáradságossá válik, az ember olykor nem látja az értelmét. Különösen akkor, ha a vallás a nevelésre helyezi a hangsúlyt, és az imádságot feladatként, kötelességként állítja be. Ha így imádkozik, a modern ember néhány meglehetősen felszínes, pszichés hatáson kívül, mint valamiféle belső megbékélés és hasonlók, nem tapasztal mást. De számunkra, keresztények számára az imádság egyáltalán nem ilyen. A keresztények imádsága annak az életnek a kifejeződése, amelyet a keresztséggel kapunk ajándékba.

Az imádság azt jelenti, saját magunkat Krisztussal egységben, sőt, az Ő részeként érzékeljük. Imádkozni azt jelenti, életünket az Atyával való kapcsolatban megélni, Krisztuson keresztül, a Szentlélekben, aki folyamatosan alakítja gyermeki szemléletünket.

Dialogikus helyzet ez, az elszigeteltség meghaladása. A keresztségben be leszünk oltva Krisztus testébe és a Szentlélekben megkapjuk a gyermeki életet. Hitünk szerint egész emberségünk, a kereszteléstől fogva Krisztus emberségén alapul, és ez nem egy egyéni, szubjektív gyakorlaton keresztül valósul meg, koncentráció vagy önszuggesztió által, hanem egy valójában objektív valóságon keresztül, mint amilyen a szentségek valósága. Ezt követi aztán a személyes imádság, ahogyan a közösségi imádság is, a Krisztusban való emberségünk szentségi valóságából növekszik ki. A Krisztusban való életünk kifejeződése. Mielőtt benne lennénk Krisztusban, az imádság mindenekelőtt fohász és könyörgés az irgalomért.

– A legutóbbi (február 18-i – a szerk.) Angelus előtt Ferenc pápa az imádságot olyan alkalomnak nevezte, ahol megküzdünk az ördöggel. Hogyan műveljük a megkülönböztetést, nem csak a nagyböjtben?

– Mivel Isten ember lett Krisztusban, az emberrel emberi nyelven beszél. Épp ahogyan Isten szavát az emberi szó adja át, és ahogyan Krisztusban Isten egész világegyeteme, mindaz, ami az isteni személyek egysége, a Fiú emberségében adódik át. Ez azt jelenti, hogy a megkülönböztetés annak a művészete, hogy megértsük egymást Istennel, és mivel Isten a gondolatainkon és érzéseinken keresztül beszél, arról van szó, hogy rá kell jönnünk, melyek ezek a gondolatok és érzések.

A gondolataink számos forrásból jöhetnek, de ahogyan a nagy lelki mesterek mondják, meg kell nézni, milyen lélek fúj rajtuk keresztül.

Minden a szív alapvető irányultságától függ. Ha a szívünk gyermeki és az Atyára irányul, akkor az ember üdvözülésének ellensége hátulról támadva igyekszik megrontani az embert, kétségeket támaszt benne, nehezebbé teszi az utat, megfosztja értelmétől a tetteket, gondolatokat, lépéseket, kapcsolatokat, és így lassan az ember figyelmét önmagára koncentrálja. Az érzések és gondolatok annak az iránynak a szemszögéből nézve kapcsolódnak egymásnak, amely felé küldenek vagy visznek minket: az egyre valóságosabb egység felé mozdítanak el minket, vagy bezárnak önmagunkba. A lelki harc azt jelenti, vajon az egységre vagy az elszigeteltségre irányulva tudjuk-e értelmezni önmagunkat. Individualizmus vagy nyitottság. Félelem önmagunkért vagy önmagunk odaadása. Vagyis meglátni saját húsvétunk értelmét.

– Amikor Ferenc pápa imádságról beszél, gyakran buzdít arra, hogy Istent apának hívjuk. Mennyire van szükség erre az apaságra ebben a társadalomban, amelyet a Szentatya gyakran az „árvák társadalmának” nevez?

– Elmondhatjuk, hogy az utóbbi évszázadok problematikussá tették a spirituális életet, mert Istent leginkább filozófiai szempontból vizsgálták, Krisztust pedig abból kiindulva, hogy tökéletes ember, az emberiség modellje. De János evangéliumában (8,19) maga Krisztus mondja: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.” Ez azt jelenti, hogy a megismerés helye a kapcsolat, és az értelem maga az agapé, a szeretet intelligenciája.

Ha Istent nem tapasztaljuk meg úgy, mint Atyát, mint őrült szeretetet gyermeke iránt, akkor a Miatyánk imádsága is nehéz.

Az ember akkor érzi magát gyermeknek, amikor az asztalnál ülve beszélget az apjával. Akkor érzed magad gyermeknek, amikor tudod, honnan származol, és ismered a célt. Amikor a szeretet nem az elérni való cél, hanem a kiindulási pont, a létezés koordinátája és a beteljesedés öröme. Az Atya a szabad szeretet biztosítéka, a kikötő, amely vár ránk, az ontológiai, vagyis egzisztenciális biztonság. Olyan dolgok ezek, amelyekre óriási szükség van ma.

– A megkülönböztetés a következő szinódus témája is. A fiatalok számára talán még nehezebb művészet, mint a felnőttek számára: találnak mestereket, akik képesek megtanítani neki, hogyan gyakorolják?

– Nekem úgy tűnik, hogy a fiatalok az életet keresik, mi pedig hagyjuk, hogy elvakítsanak a módszerek, a lelkipásztori megközelítések, ezekkel akarjuk megragadni az érdeklődésüket, közel kerülni hozzájuk. De azt hiszem, azonnal érzékelik, hogy ez egy módszertan, a szeretet viszont nem módszertan, hanem a létezési módunk, amely megmutatja a hit tartalmát is.

A fiatalok különösen érzékenyek a megkülönböztetésre, és mivel ez azt jelenti, hogy megértsék egymást Istennel, tennünk kell érte, hogy a fiatalok találkozzanak Istennel, találkozzanak Krisztussal, felfedezzék, hogy létezik a Szentlélek, amely egy olyan különleges élet ajándéka, ami szélként mozgat minden vitorlát, vagyis az egész emberiséget.

Nem hiszem, hogy meg lehetne ismerni Istent másképp, mint az irgalmasságban, ”az amnesztia” (vagyis a bűnbocsánat – a szerk.) szentségében, egy erős ölelésben, amely felmelegíti a szívet és ezzel új látóhatárokat nyit meg.

Forrás és fotó: Agensir.it

Magyar Kurír
(tzs)