Jézus orvosunk, gyógyítónk – Erdő Péter mutatott be misét Salkaházi Sára emléknapjának előestéjén

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Két éve, a boldoggá avatás tizedik évfordulóján is itt voltam. Nagy élmény volt, mert akkor tudtam meg, hogy Salkaházi Sára a környéken élt, egy közeli utcából hurcolták el 1944 decemberében, és emiatt, meg a felolvasott naplójegyzetei miatt egészen közelinek és hétköznapian emberinek éreztem a karakterét. Rendhagyónak a szentek és boldogok sorában. Átélhetővé vált számomra, hogy itt volt, köztünk élt, és egy gonosz korban hősként viselkedett, noha alulértékelte, Isten legkisebb szolgájának tartotta magát.

Amikor most a Klinikáknál kilépek a metróból, némi aggodalommal indulok az Örökimádás-templom felé. Éppen a két évvel korábbi élményem intenzitása miatt. Mit adhat hozzá ez az új alkalom a múltkorihoz? Kételyemre két órával később erős választ kapok. De erről majd a maga helyén...

A másik, ami az Üllői út nyüzsgésében foglalkoztat, a kinti mindennapjaink és a templomi áhítat viszonya. Látom, ahogyan a járókelők rohannak a dolguk után, és azon gondolkodom, kik és milyen indításból térnek be ma a templomba, szemben a hatalmas emberáradat többségével, amelyben mindenki biztosan tudja, hogy ma ennél fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, és jó eséllyel fogalma sincs róla, mire emlékezünk.

Előttem három szerzetesnővér halad, mellettük jobbról-balról fiatal nők lépkednek ütemesen: egy ideig nem világos, együtt vannak-e, és mi most mind egyfelé tartunk, vagy csak néhány pillanatra, véletlenül keveredtünk egymás mellé. De aztán a templomhoz érve a fiatalok továbbhaladnak. Később pedig bent azt hallom az egyik szociális testvértől: ma imádkozzunk azokért is, akik nem tartják fontosnak az imát, és akikért soha senki nem imádkozik.

Tíz perccel a kezdés előtt már majdnem tele van minden pad; többen nézegetik, vajon valahova le lehetne-e ülni mégis, ötletként a sekrestye is felmerül. Kinek sikerül helyet találnia, kinek nem, és marad a „hősies helytállás”. Már a mise kezdete után egy-két perccel mindent átjár a tömjénillat, és ez hosszú időn át így is marad. Mint nemsokára kiderül, ennek nagy jelentősége van ma este.

Az olvasmányban a fenséges királyi székén ülő Urat megpillantó Izajás próféta is a templomot betöltő füstről és egy ajkát izzó parázzsal megérintő szeráfról írt. A pillanatról, amikor bűnei bocsánatot nyertek. Majd az Úr „Kit küldjek el?” kérdésére így felelt: „Engem küldj, Uram!” Az evangéliumban Jézus arról beszél: „egy kis idő”, és a tanítványok már nem látják ők, majd ismét egy kis idő, és újra látni fogják. Szomorúságuk pedig örömre fordul.

* * *

Erdő Péter bíboros prédikációját teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvérek!

Boldog Salkaházi Sára szűz és vértanú emléknapjának előestéje van. A mai szentmise liturgiája már a mennybemenetel és a pünkösd ünnepének jegyében áll. János evangéliumának 16. fejezetében Jézus először az üldözéseket jövendöli meg. Olyan szavakkal teszi ezt, amelyek Sára testvér életében is különleges, titokzatos hangsúlyt és értelmet kapnak. „Eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem” (Jn 16,2–3). De közvetlenül ez után a jövendölés után a Szentlélek kiárasztásának ígérete következik. Azé a Léleké, akit Jézus küld el nekünk eltávozása után (Jn 16,7). Ezt követi János evangéliumában a most felolvasott szakasz, amely a viszontlátás reményéről szól.

Két rövid időről beszél Jézus: „rövid idő, és már nem láttok engem, ismét rövid idő, és viszontláttok engem” (Jn 16,16). Az első rövid idő Jézus földi életének közeli végére, a közeledő kereszthalálra vonatkozik. A második rövid idő ezt követi, és a feltámadt Jézus megjelenésére utal apostolai előtt. Rövid volt tehát az idő Jézus kereszthaláláig, és az Egyház rádöbbent arra, hogy rövid volt az az idő is, amelyben a föltámadt Krisztus ismételten megjelent tanítványainak. A viszontlátás öröme a feltámadt Krisztussal való találkozásra vonatkozik. De annak az időnek is hamar vége szakadt. Áldozócsütörtök, a mennybemenetel ünnepe jelzi a Feltámadott megjelenéseinek a végét. Ami utána következik, az hosszú idő. Az a világtörténelem hátralevő része. De ebben az időben Krisztus nem hagy minket magunkra, mert elküldte számunkra a Szentlelket.

Kedves Testvérek! Manapság gyakran beszélünk arról, hogy a Szentlélek korában élünk. Fontos dolog ez, de jól kell értenünk. A krisztusi hittől való eltévelyedéseknek, az apostoli igehirdetéstől eltávolodó emberi okoskodásoknak a kezdet kezdetétől két nagy iránya lehetséges. Az egyik a túlzottan földhözragadt gondolkodás, amely nem tudta elhinni Krisztus istenségét, amely azóta is megpróbálja pusztán a földi élet tapasztalatai szerint magyarázni akár a Szentírás kijelentéseit is. Ez a racionalista irány újra és újra megmutatja, hogy milyen gyenge és szűk korlátok között mozgó az emberi értelem, ha csupán magára hagyatkozik. Az apostoli tanítástól való másik eltérési lehetőség a túlzott spiritualizmus, amely egyes változataiban a mélyebb, titokzatos tudásra törekvő gnózis alakját öltötte. Ma is kísértés lehet, hogy a Szentlélekre hivatkozva felülírjuk Krisztust. Hogy a biztos és az Újszövetségben meg a hagyományban világosan továbbadott krisztusi tanításra azt mondjuk, hogy ma már nem aktuális, hanem a Szentlélek valami mást, valami újat fog súgni nekünk, hogy ez lenne az igazi haladás. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy a Szentlélek Krisztus Lelke. Hogy ő nem magától beszél, hanem azt mondja el, amit hall (vö. Jn 16,13). Róla mondja Jézus: „az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,14). A Szentlélek tehát nem mást, nem újat mond, hanem abban segít, hogy Krisztus tanítását jobban megértsük és alkalmazzuk életünk változó körülményei között. Ilyen értelemben kíséri a Szentlélek az Egyházat is, amely Krisztus teste. Olyannyira Krisztus teste, hogy az idén pünkösdhétfőtől már Szűz Máriát is külön emléknapon tiszteljük mint az Egyház édesanyját. Hiszen ha Krisztus édesanyja, akkor anyja testének, az Egyháznak is.

A történeti Krisztus és a Szentlélek kapcsolatáról János apostol leveleiben súlyos mondatokat találunk. Már akkor szükség volt a korai gnosztikus irányzatok helyreigazítására. Ezt írja: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e! Mert sok hamis próféta ment ki a világba. Az Istentől származó Lelket erről ismeritek fel: minden lélek, aki megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van” (1Ján 4,1–2). Jézus Krisztus történeti valósága meghatározó a számunkra. Ha az első nemzedék egyháza a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett megörökíteni tanításának, szavainak emlékét, ha a kezdet kezdetétől gondos figyelemmel próbálták felidézni az utolsó vacsora szavait, ha személyesen neki tulajdonították a Miatyánkot, az Úr imádságát, ha alapvető tanításait több újszövetségi szöveg is lényegileg egybehangzó módon őrzi, akkor nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy mi jobban értjük már Isten és a világ dolgait, és mindezt majd mással, valami jobbal helyettesítjük. Hanem a Szentlélek és az Egyház közössége segítségével magyaráznunk, megértenünk, tanulmányoznunk kell az üzenetet, és közben féltő szeretettel őrizni a történeti valóság konkrét emlékeit.

Az Egyház élő közösség. Sohasem állhat meg, haladnia kell. De a haladás célja az Egyház egész útjának a célja: maga Jézus Krisztus. Ha felé tartunk, ha hozzá közeledünk minden erőnkből, akkor biztosan jó úton járunk. Ezt értette meg Boldog Salkaházi Sára, aki Jézus iránti személyes szeretetben és önfelajánlásban élte tökéletességre törekvő életét. És minden tehetségét felhasználta, hogy kifejezze Jézus iránti szeretetét. Az irodalmi értékek megítélése legyen a szakemberek dolga. De Sára testvér Krisztus-legendái, melyeket Ének és sóhaj címmel olvashatunk, a Mester iránti teljes szívből fakadó szeretet halhatatlan tanúbizonyságai. Selma Lagerlöf legendái is szépek, de Sára testvér írásaiban ott van a szerző egész élete. Egy élet, amely mosoly, ének, dal volt. Egy halál, amely sóhaj volt, önátadás Istennek, aki elfogadta életfelajánlását, aki megengedte, hogy embermentő munkájáért hurcolják el, és így az első keresztény vértanúk követője legyen.

Erre az énekre és erre a sóhajra, erre a derűre és erre a Krisztus iránti feltétlen odaadásra a mai Magyarországon is múlhatatlanul szükség van. Mert a puszta emberi észszerűség nem mutatja meg az örök értelem és az örök jóság fényeit, a puszta lelkiség és bölcsesség keresése pedig aligha vezet el a bátor segítő szeretetre.

Kérjük Boldog Salkaházi Sára közbenjárását, hogy személyes szeretettel ragaszkodjunk Krisztushoz, és megtaláljuk a választ életünk és társadalmunk mai nagy kérdéseire. Ámen.

* * *

Mise után filmet nézünk, amelynek a Cigarettafüsttől a jó illatú áldozatig a címe; Sára testvér életéről szól ugyan, de egészen friss, mai ügyként mutatja be. Spanyol hangulatú, élénk gitármuzsika hangjaira mai szociális testvérek játsszák el ugyanis, Salkaházi Sára hogyan talált a hivatására, ébredt benne „jegyesi szerelem Jézus iránt”. A kedvesen, szívvel eljátszott jelenetek nyomán világossá válik, hogy a szegényekhez, betegekhez, szenvedőkhöz való odafordulásából hogyan nőtt ki csaknem magától értetődően az üldözött zsidók melletti kiállás és a vértanúság.

A tanúságtételek, amelyeket a film után hallgatunk meg, azért nagyon sajátosak, mert mintha ismét arra törekednének velük a testvérek, hogy megértsük: minden, amiről itt szó esik, jelen idejű, ránk is vonatkozik. Egyikük hangsúlyozza is: ez az este Sára testvér jelenlétében zajlik. Hétköznapi és szent egészen különleges módon ér össze ma itt. Mintha valami ilyesmit akarnának üzenni vele: „Ne hidd, hogy ez csupán a múltra való emlékezés: Sára, aki egy volt közülünk, ugyanúgy tele kétségekkel, mint bármelyikünk, közbenjárhat azok érdekében, akiket megpróbál az élet.”

Például a gyermekekre vágyók érdekében. Pár perccel később egy dédnagymama és egy anyuka tanúságtételét olvassák fel a testvérek, mindketten korábban hosszú éveken át reménytelennek tűnő gyermekáldásért mondanak hálát, amelyért sokat fohászkodtak, mások imáit is kérve – ki az unokája, ki önmaga számára. Egy hölgy pedig maga mesél arról, hogy hosszú munkanélküliség után hogyan került egyenesbe az élete, talált vissza tanári hivatásához, élt meg újrakezdést hatvanéves kora körül. Nagyon tetszik a hangvétele, a természetessége, és az is, ahogyan Sára testvérről beszél. Mert egyszerre emlegeti az odaadottságát és a gyengeségét, küszködéseit. Mintha ő is azt akarná a lelkünkbe vésni, hogy a szentek nem „spirituális akrobaták” voltak, hanem éppen olyan tökéletlenek, mint mi.

A szentségimádás a Tömjén szálljon fel neked című dallal kezdődik. A következő másfél óra során mintha ez a tömjénfüst válna mind intenzívebb illatúvá. Valami fokról fokra megváltozik, nehéz elmagyarázni. Egyre erősebbé válik az áhítat légköre, bizonyára a közbenjáró testvérek imái miatt is. A templom most egészen más helynek tűnik, más működésmódnak enged teret, mint megszoktuk. Minden sarkában hangosan fohászkodó, másokért könyörgő imapárok, kéréseiket cédulákra körmölő, majd az oltár elé vivő, gyóntatószéket ostromló emberek. Reménykedő, csendes, méltóságteljes várakozással telik az este. Közben Sára testvér naplójából vett részleteket hallgatunk „az egyetlen, igazi, hűséges barátról, társról”, Jézusról. A rászorulókért, a szegényekért, a betegekért imádkozunk, és kiemelten azokért, akiknek összetört az életük, akik a szívük mélyén nagy fájdalmat hordoznak. Hirtelen megértem-megérzem és észreveszem, hogy itt és most, köztünk, a templomban is jelen vannak ezek a szenvedők. Hogy ez az este az ő lelki terheikről is szól. Az orvos, a gyógyító Jézus segítségére vágyókról. A várakozókról. Mindannyiunk várakozásáról.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír