Kármeliták párbeszédei – Georges Bernanos: A Kármel napja

2017. augusztus 13. vasárnap 19:39

A kötet Georges Bernanos francia regényíró egyetlen drámáját tartalmazza, amelyet 1948-ban, élete utolsó hónapjaiban, már súlyos betegen írt, Gertrud von Le Fort „Utolsó a vérpadon” című novellája és R. P. Bruckberger, valamint Philippe Agostini forgatókönyve nyomán.

Bernanos egy megtörtént eseményt dolgozott fel, a compiègne-i kármelita kolostor tizenhat apácájának mártírhalálát a jakobinus diktatúra (1793–1794) idején. Francis Poulenc zeneszerző operát is írt az eredeti szöveg alapján.

A dráma főhőse az arisztokrata családból származó, nyugtalan és félelmeivel küszködő Blanche de La Forte, aki nem elégszik meg a valóság hétköznapi értelmezésével, hanem transzcendens kiteljesedésre vágyik, s azt reméli, hogy Istennek tervei vannak vele. Ezért a férjhez menetel helyett a kolostori életet választja, kármelita szerzetesnő lesz. Az Úr jelentéktelen követe szeretne lenni, de emellett hősi életre vágyik. A francia forradalom végső szakaszában, az intézményes terror tombolása idején az élet értéke egyenlő volt a nullával, s különösen vonatkozott ez az egyházi személyekre, papokra, szerzetesekre, a kolostorok lakóira, de az egyszerű hívekre is. Az új rend képviselői az egyház teljes megsemmisítésére törekedtek. „A forradalmárok az arisztokratáktól csak félnek, de az egyházat gyűlölik” – mondja a darab üldözött, ám hitét mindvégig hűségesen megtartó plébánosa. Szavait megerősíti a forradalmi biztos kijelentése: „Mire is lenne jó, hogy elfoglaltuk a Bastille-t, ha a Nemzet megtűrné magában azt a többi kis bastille-t, mint ez is itt ni, mely ezerszer förtelmesebb a másiknál (…) a babona és a hazugság oltárán áldoznak nap mint nap ártatlan lelkeket. Igen, ez a ház egy bastille, és mi le fogjuk rombolni ezt a rejtekhelyet.”

Ebben a végletekig kiélezett helyzetben különös jelentősége van a nagypénteki szertartásnak, amelyben Krisztus megtestesülése és önkéntes kereszthalála annak mindenkori időszerűségét jelképezi, a szeretetből történt megváltás mellett az élet kitaszítottjaival való szolidaritást. Az említett plébános arról beszél, hogy az Úr „mindig itt élt és itt is él köztünk, szegény ember képében. Bármikor eljöhet az a pillanat, amikor úgy dönt, belőlünk szegény embert csinál, azért, hogy a szegény emberek befogadjanak és tiszteljenek bennünket szegény ember módjára. Mert csakis így találhatjuk meg újra azt, amit ő maga annyiszor tapasztalt Galilea országútjait járva: a nyomorultak vendégszeretetét, azt az egyszerű fogadtatást, amiben az érkezőt segítik.” Krisztus minden irgalom forrása. „Egyetlen élő teremtmény sem lép át a halál birodalmába olyan magányosan és olyan fegyvertelenül, mint Ő.”

A modern irodalomban ritka az egyházi személyek olyannyira hiteles bemutatása, mint amellyel ebben a drámában találkozhatunk. Bernanostól távol áll mindenféle dehonesztálás, ugyanakkor nem is idealizálja szereplőit. Az apácák mindennap megküzdenek gyengeségeikkel, s ezekkel együtt is szüntelenül a tökéletességre törekednek, szem előtt tartva az idős perjelnő szavait: „Egy középszerű apáca sorsa szánalmasabb, mint egy gonosztevőé.” A perjelnő sokáig óvatos, a terrorral szemben a csöndes, észrevétlen kolostori létet tartja a túlélést biztosító egyetlen észszerű magatartásnak. Az apácák a távollétében teszik le a vértanúsági fogadalmat. Amikor azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a forradalmi terror lesújt rájuk, a perjelnő magára veszi a fogadalom beteljesítésének felelősségét, az érdemet pedig a nővérekre hagyja. A vészhelyzet kihozza belőle a legjobbat: „Még soha nem éreztem ily erősen, hogy anyjuk vagyok, mint ezekben a percekben, s testük és lelkük egyaránt nagy érték számomra. Ha hibát követek el, Isten majd megbocsát.” A gondviselés akaratából a perjelnővel ellentétes sorsot jár be Mária anya, aki leteszi a vértanúsági fogadalmat, ám nővértársai halálra ítélésekor nincs jelen. Gyötri a lelkiismeret, úgy érzi, nem hagyhatja, hogy a többiek nélküle haljanak meg, de a plébános az Úr számunkra kifürkészhetetlen akaratára és kegyelmére hivatkozik: „Mit számít az ön akarata ebben az esetben? Isten azt választja ki, vagy őrzi meg, aki neki tetszik (…) Istennek tette le ezt a fogadalmat, s neki tartozik vele, nem pedig társainak. Ha Istennek úgy tetszik, hogy felmentse önt a fogadalma alól, azzal csak azt veszi vissza, ami amúgy is az övé.”

A kármelita apácák nem akarnak mindenáron mártírok lenni. Lelki szenvedéseikről, vívódásaikról Jézus Getszemáni-kertbeli gyötrődései juthatnak eszünkbe (Mt 26,36–41), de amikor választaniuk kell hitük megtartása vagy az istentelen rendszernek való behódolás között, vállalják a mártírhalált, s életüket áldozzák Krisztusért, az örök üdvösség reményében. A drámában mindvégig jelen lévő feszültség a kolostor lakói és Blanche, illetve a Krisztust követni akaró arisztokrata lány vágyai és cselekedetei között csak az utolsó képben oldódik fel: ekkor megtörténik a katarzisos fordulat, és az addig gyávasága, gyenge jelleme miatt mások által mélyen megvetett Blanche önként követi a kivégzésükre lassan, méltóságteljesen lépkedő, éneklő – Salve Regina (Köszöntünk, Királynő), Veni Creator Spiritus (Jöjj, Teremtő Lélek) – rendtársnőit a vérpadon. Beigazolódnak korábban magáról mondott szavai: „Ez a ház az egyetlen hely a világon, ahol remélhetem, hogy mint egy beteg szégyenletes keléseit, Istennek ajánlhatom ezt a gyalázatot. Mert, végső soron, lehet, hogy Isten azt akarta, hogy én gyáva legyek, míg másokat jónak vagy butának teremtett…”

Bernanos színművében a szereplők sorsán keresztül a mindennapokban is örökké megújuló dráma, Krisztus passiója elevenedik meg előttünk. A kereszt hordozását senki sem kerülheti el, mindenki felelős az őt körülvevő közösségért. A történelem valamennyi korszakára áll, hogy imádkozhatunk és meghalhatunk egymásért. „Amikor meghalunk, nem mindenki magáért hal meg, hanem egymásért halunk meg, vagy talán egymás helyett, ki tudja?” – tűnődik az egyik nővér, Constance. Az életben minden összefügg mindennel, az egyes ember sorsa nem független a többiekétől. Így a Kármel leányainak vértanúhalála önként vállalt, Krisztus-helyettesítő áldozat az emberiség megváltására.

Georges Bernanos: A Kármel napja, Kairosz Kiadó, 2003.

Fotó: Kairosz.hu; Imdb.com; Senscritique.com

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. július 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
a-gondviseles-az-uristen-iranyitotta-sorsomat-koszontjuk-85-eves-jelenits-istvant
A Gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat – Köszöntjük a 85 éves Jelenits Istvánt

Jelenits István piarista szerzetes, pap, teológus, irodalomtörténész, középiskolai és egyetemi tanár, a mai katolikus közélet kimagasló képviselője. Ma ünnepli nyolcvanötödik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

2017. december 16. szombat
lezarult-brenner-janos-emlekev
Lezárult a Brenner János-emlékév – A boldoggá avatásra készül a Szombathelyi Egyházmegye

Vesperessál és ünnepi szentmisével ért véget december 15–16-án a Brenner János-emlékév a Szombathelyi Egyházmegyében. Az ünnep azonban folytatódik: jövőre május 1-jén Szombathelyen boldoggá avatják a hatvan évvel ezelőtt vértanú halált halt lelkipásztort.

2017. december 16. szombat