Kimozdulni a halott istenkapcsolatból – Elmélkedés a San Damianó-i keresztről

Nem sokkal azután, hogy a Magyar Kurír arra kért, fogalmazzam meg a ferences kereszt-tapasztalat néhány pontját e nagypéntekre, szentírásomból egy a borítólapok közé veszett szentkép esett ki, amit évfolyamunk Paskai László bíborostól kapott az érettségi alkalmával, és amelyen ott áll Szent Efrém imája:

Lándzsával megnyitott oldalad figyelmeztet engem: Nézd, hogyan szeretett Ő téged.”

A 4. századi szent szavai a kereszt titkával eljegyzettek „általános” tapasztalatát szólaltatják meg, amelyben az új, Szent Ferenchez kapcsolódó hangszín 1206 őszén San Damiano templomában az lett, hogy a keresztre feszített Krisztus képe, amire még nem volt példa, festett ajkaival beszélni kezdett; és nevén szólítva magához intette őt (Celanoi Tamás).

Innentől kezdve a szent életrajzírói rendalapítónkat lélekben már stigmatizáltnak ábrázolják, akinek testébe, mint puha viaszba, belepecsételte és kifejezte az Úr önmagát 1224 szeptemberében a látható stigmák által. Válasz volt ez Assisi Szegényének alvernai fohászára: „Uram, Jézus Krisztus! Két kegyelmet kérek tőled, mielőtt meghalok: Az egyik, hogy érezhessem lelkemben és testemben – amennyire lehetséges – azt a fájdalmat, amit Te, édes Jézus, keserves kínszenvedésed alkalmával elviseltél. A másik az, hogy érezhessem szívemben – amennyire lehetséges – azt a túláradó szeretetet, amely Téged, Isten Fiát arra indított, hogy értünk, bűnösökért oly szörnyű szenvedéseket önként és szívesen magadra vállalj.”

Szent Ferenc San Damianóban (Giotto)

Az omladozó San Damianó-i templomban Szent Ferenc azt kérdezi: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezzel szóba áll Istennel, dialógus kezdődik Közte és közte, amely a kereszt és a keresztségi kegyelem által emberségének magára találása lesz az isteni természet relációjában. Nem véletlen, hogy ezt és ebben a sorrendben kérdezi majd később is Assisi Szegénye: „Ki vagy te, Uram, és ki vagyok én?” Benne, Krisztusban és csak benne akarja és tudja látni önmagát. Ferenc ugyanis nem esik abba a hibába, mint ma sok keresztény ember, hogy megáll a pszichológia istenkép fogalmánál, és annak ráncait próbálja felvarrni, sebeivel bíbelődni egy életen át, hanem

kiteszi magát Isten akarata teljesítésének, amivel az istenkép helyére odalép az isteni Arc vonzása.

Ezzel a vonzással kapcsolja magához a szolgát az Úr, ebben a viszonyrendszerben találja meg az Atyát és önmagát a gyermek, itt lel rá a világban való helyére és hivatására az ember, és múlja felül benne a természet rendjét a kegyelem törvénye. Maga a San Damianó-i kereszt is ezt énekli meg képi eszközeivel: az ember, aki megtalálja helyét Krisztus titkában és passiójában, belép a feltámadás valóságába. Krisztusban, a feltámadás zsengéjében ugyanis mi már az Atya előtt állunk, ezért a Ferencet megszólító élő Krisztus-ábrázolást kagylóminta, a feltámadás képe szegélyezi; a Megfeszített felett táncoló, azaz feltámadott Alakja látható; angyalok és emberek beszélőviszonyban vannak egymással: beléphetünk, részesei vagyunk az Atya és a Fiú dialógusának. A San Damianó-i feszület végső soron azt üzeni:

úgy mozdulhatunk ki a halott istenkapcsolat, a csupán istenkép sarokba szorító kényszeréből, ha kitesszük magunkat Isten akaratának,

ha kérdezgetjük és létünkkel szüntelenül így fordulunk hozzá: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” A ferenci és ferences élettapasztalat szerint, az így hozzá fordulónál az Úr lehet, hogy késlekedik, de nem mulasztja el a válaszadást.

Szent Ferenc stigmatizációja (Giotto)

Szent Ferencben tehát már San Damianótól elkezdenek „kirajzolódni” a szent sebek „kontúrjai”. Az Úr – írott és eucharisztikus Igéjén, az Egyház szolgálatán, a szegények és az egész teremtett világ valóságán keresztül – fokozatosan formálja benne a Megfeszített, Önmaga képmását, amire Szent Ferenc Szent Bonaventúra szerint gyöngéd együttérzéssel válaszol, s ez az egymásra találás a stigmatizációban lesz nyilvánvalóvá, amikor a szolga a Megfeszített ikonjává alakul át: leereszkedett a hegyről, magán hordozva a Keresztrefeszített képmását, nem kézzel mintázott kő- vagy fatáblákon, hanem testének tagjain az élő Isten ujjával megrajzolva. Ezért Bonaventúra mindenkinek ajánlja: vágyakozz az Istenhez való hasonulásra a megfeszített Krisztus kifejezett követésével. De

a hívő léleknek nemcsak néznie kell őt, hanem az oldalsebek kapuján át teljesen be kell hatolnia Krisztus szívéig.

Ugyanakkor e találkozás lényege nem a világ elhagyása, hanem a világ megnyílása Istenre, annak kinyilvánulása bennünk, hogy Isten mindig, eleve átfogja a világot. Az embernek nem kell kilendülnie a világból – miként a misztériumvallásokban vagy keleten drog és más imatechnikák, ajzószerek által –, a keresztény feladata annak észrevétele, amikor Isten lendül bele ebbe a világba, befogadása, amikor leereszkedik hozzánk. Isten ugyanis a Fiúban mindent odaadott nekünk a kereszten, de túllendült még e világ határain is, hisz’ pokolra szállt – ezért képes az ember a Megfeszített követésével önmagát odaadni Isten számára életében és halálában egyaránt. Ebben a mozgásban tapasztalható meg: „azért sebezték meg szívedet, hogy látható sebeden keresztül láthatóvá váljék számunkra a szeretet láthatatlan sebe…, hogy Megváltónk torzultságából mégis a mi szépségünk dicsérete árad… Ezért lehetséges, hogy külsőleg, testünkben mi is eltorzulunk a torz formájú Krisztussal együtt, hogy belsőleg átalakuljunk a szép formájú Krisztussal” (Szent Bonaventúra). Itt születik meg a compassio lelkülete tehát, mert

Krisztus szenvedésének mélysége a másik szenvedésének mélységéhez való odalépést szólaltatja meg bennünk a ferenci gyöngéd együttérzés által.

Assisi Szent Ferenc stigmatizációja olyan nagy és hihetetlen csoda volt, hogy szentté avatásáig nem is merték a szent sebhelyekkel ábrázolni őt, csak kanonizációja hitelesítette az Egyház egésze előtt, hogy – a János-evangélium képével élve – 800 évvel ezelőtt Jézus ismét lehajolt, s szeretetének jeleként a porba írt, a porból alkotott ember testébe írta önmagát. A sebhelyek ábrázolásának igénye viszont megújította a művészetek világában az egészalakos emberábrázolást, az Istenarc vonzása így jelenült meg a képi világban.

Miközben ma Krisztus sebhelyét nézzük és érintjük a kereszthódolatnál, sírja mellett időzünk az éjszakában, tegyünk lépéseket felé, azaz tegyük ki magunkat az Ő kérdéseinek és kéréseinek,

engedjünk a Megfeszített vonzásának, és nyíljunk meg a gyöngéd együttérzéssel iránta.

A Megfeszített Krisztussal együtt lépjünk be az Atya országába, mert megnyitott oldala a szentsír valódi bejárata, amely az odaérkezőnek Kaput nyit a feltámadásra.

Fotó: Franciscanseculars.com; Wikipédia

Magyar Kurír