A közel-keleti keresztények vértanúsága gyümölcsöt hoz

Öt olasz, egy belga nővér és egy francia pap él az Azeir dombján található, a „Miasszonyunk a béke forrása” nevet viselő ciszterci kolostorban (a trappisták a ciszterciek eredeti, szigorú szabályait követő szerzetesrend tagjai).  „Testvéreink halála Algériában mély nyomot hagyott bennünk, és újra felvetette bennünk a kérdést, hogy mi az értelme a keresztények jelenlétének iszlám földön. Ránk hagyott örökségük erősebb a halálnál. Olyan életről tesz tanúságot, amelyet egészen Istennek és a körülöttük élő embereknek adtak, keresztényeknek és muzulmánoknak egyaránt. Minket is ez a szándék vezet, és megerősíti bennünk, hogy Krisztus legyen az egyetlen forrásunk, amiből az éltető erőt merítjük” – mondta el Márta nővér, az elöljáró az Avvenirének.

A nővérek öt évig Aleppóban éltek, az ottani püspök által rendelkezésükre bocsájtott lakásban. Arabul tanultak, és kidolgozták a kolostor terveit. Majd átköltöztek az új „kis kolostorba”, amely egyelőre a kápolnának és a szerzetesi celláknak ad helyet. A jövőben vendégszobákat is kialakítanak benne a zarándokok és látogatók számára, a valódi rendházat pedig a mellette lévő földterületen szeretnék felépíteni. A projektről bővebben itt olvashatnak.

A szerzetesek itt most olajfa-termesztéssel foglalkoznak, zöldség- és gyümölcsös kertet alakítanak ki. Az építkezés mellett a tervekben a tíz hektárnyi föld egy részének megművelése is szerepel, olyan környezet szeretnének kialakítani a vendégek számára, amely segíti az imádságot és az elmélkedést. Közben folytatják a liturgikus szövegek arabra fordítását. Kemény munkát jelent megfelelő terminológiát találni a bencés lelkiség és a ciszterci hagyomány teológiai és antropológiai felfogásának kifejezésére.

„Nagyon lényeges ez a hit inkulturációjához, – fejtette ki az elöljáró – ahhoz, hogy ne maradjunk idegenek ezen a földön. Ha arabul beszélünk és imádkozunk, még inkább e nép részének érezzük magunkat, amely valóban értékeli, hogy itt akarunk élni. Látják, hogy imádkozunk, építkezünk, látnak minket, ahogy a földeken dolgozunk és éljük a mindennapi életet. Vannak, akik részt vesznek imádságainkon. Ezekben a hónapokban egyszerű barátságok szövődtek a mellettünk lévő falvak lakóival, sokan közülük nálunk dolgoznak, és van, aki meg akarja ismerni történetünket. Így megismerik Szent Benedek életét és lelkiségét, ahogyan ma is utat mutat egy teljesebb emberi élethez.”

A kis csoport élete amiatt is felkelti az azon a vidéken élők figyelmét, mert a szerzetesi közösségi élet ritkaság arrafelé, illetve elképzeléseikben a szerzetesek olyan emberek akik valamilyen területen segítséget nyújtanak, másokkal törődnek. Ők pedig nem végeznek kifelé irányuló tevékenységet: önmaguk evangéliumra való megtérésével „foglalkoznak”. Ez pedig gyakran kérdéseket vet fel az emberekben, különösen a fiatalokban, akik szomjaznak valamire, ami túlmutat a materiális dimenzión.

Marita nővér elmond egy sokatmondó esetet: amikor a nővérek még Aleppóban laktak, busszal jártak a szentmisére, és a szerzetesi ruha felkeltette egy asszony figyelmét. Miután elmondta neki fájdalmát, ráírta kérését a buszjegyre, és odaadta neki ezekkel a szavakkal: „Tudom, hogy szerzetes vagy, most templomba mész, ugye? Vidd el ezt a kérésemet a Szűzanya lábai elé. Kérlek, imádkozz, hogy meghallgassa fájdalmamat, és Isten irgalmas legyen hozzám.” Az asszonyt nem sokkal azelőtt kitagadta a férje, és azt kérte a Szűzanyától, hogy láthassa gyermekeit, akiket elvettek tőle.

„Azóta nem találkoztam vele, de mindig magamban hordom azt a könyörgő tekintetet. Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy megtapasztaljuk, hogy Isten irgalommal tekint ránk. Ennek az irgalomnak egyik jelképe éppen a Szűzanya, akit nagyon tisztelnek mind a keresztények, mind a muzulmánok (ők is Jézus anyjaként tisztelik őt). A kolostor a „Miasszonyunk a béke forrása” nevet viseli: azért választottuk ezt a nevet, mert számunkra a béke Krisztus, és Mária az az anya, aki mindenkinek felkínálja a békét.”

A nővérek nem tudják, milyen jövő vár rájuk, de az elvetett magokból már látszanak az első hajtások.

Magyar Kurír

(lt)