A MAKÚSZ és az UCIP médiakonferenciája Leányfalun

Leányfalu: A világ minden részéből érkező újságírók, szerkesztők, kiadók, médiaszakemberek egyhetes tanácskozásukon találkoztak a magyar közélet és sajtó néhány képviselőjével és katolikus egyházi vezetőkkel is. A tanácskozás március 20-án este szentmisével ért véget a Szent István-bazilikában.

Március 19-én, pénteken neves előadók fejtették ki gondolataikat a magyar társadalom és egyház, valamint a katolikus sajtó helyzetéről, jövőbeli kilátásairól. Tomka Miklós szociológus, az OLI Vallásszociológiai Intézetének vezetője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora A magyar társadalom sebzettségéről, Koltay András médiajogász, szintén a Pázmány tanára Magyarországi sajtóviszonyok a diktatúra után, Sajgó Szabolcs SJ, a MAKÚSZ alelnöke A katolikus sajtó Magyarországon, Lukács László SchP professzor, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola igazgatója és a Vigilia főszerkesztője Sajtóetika európai dimenzióban – Remények és félelmek a szép új világban címmel tartottak előadást.

Önmagával meghasonlott, sebzett társadalom

Tomka Miklós a kommunista uralom évtizedeit és a rendszerváltozás óta eltelt 14 esztendő történéseit elemezve megállapította: a magyar társadalom meghasonlott, sebzett, önmagával küzd. S noha korábban is volt testvérviszály, a jelenlegi sebzettség okai az előző 40 évben keresendők. A professzor kifejtette: a kommunista rendszer támogatóit alkalmasint az a szándék vezette, hogy jobb világot építsenek, vagy hogy legalább enyhítsék a károkat. Objektíve azonban a totalitárius, majd „csupán” tekintélyelvű politika a társadalom hagyományaival és többségi akaratával szemben próbált új világot teremteni. A marxizmus-leninizmus az „új ember”, az „új társadalom” és egy földi mennyország megteremtéséről beszélt, de közben figyelmen kívül hagyta a hús-vér embereket és azok akaratát, szétzilálta a társadalom szerves rendjét és hagyományát, gazdaságilag pedig csődbe jutott. Az atomizált társadalom egyénei egyrészt a magánzás, „aki bírja, marja” etikáját, másrészt a hivatalos és nyilvános előírások kijátszásának gyakorlatát sajátították el és minősítették erkölcsösnek.

Tomka Miklós hangsúlyozta: a rendszerváltozást követően gyorsan meg lehetett teremteni a jogállamiság kereteit. Egy évtizedre sem volt szükség a piacgazdaság kiépítéséhez. Ám lehetséges, hogy egy generációnyi idő is kevés lesz ahhoz, hogy a társadalom szerkezetében keletkezett sebek behegedjenek és hogy sikerüljön kigyógyítani az embereket a „homo sovieticus” krónikus betegségeiből, a mások iránti érdektelenségből, az önzésből, a kezdeményezésre való képtelenségből és az apátiából. 1989 nem csak a felszabadulás órája lett, hanem azé a felismerésé is, hogy a magyar társadalom sebzett, hogy a régi hatalmasok ma is meghatározó súllyal rendelkeznek és hogy az újjáépítésben élesen különböző elképzelések és érdekek ütköznek egymással – fogalmazott a professzor. Egyúttal figyelmeztetett: a másokért való felelősség ébresztése, a részvétel közösségek létrehozásában és fenntartásában a kereszténység lényegéhez tartozik. Ezt Magyarországon ma jobban kell hangsúlyozni, mint korábban. S ezt az üzenetet egészen biztosan nem csak a szószéken kell hirdetni, hanem minden lehetséges helyen és formában, és nem utolsósorban a médiában.

Balliberális túlsúly a médiában, sajtóban

Koltay András előadásában kifejtette: 1989-ig Magyarországon senki nem gondolt teljes átalakulásra, csak reformokra. 1989 volt az áttörés éve: ekkor naiv közszellem uralkodott hazánkban: sokan reménykedtek abban, hogy ha vége a cenzúrának, automatikusan megteremtődik a demokratikus nyilvánosság. A média átvette az új szellemet, de nem számolt be kellő alapossággal a rendszerváltozás eseményeiről, sok fontos dologról mindmáig nem szereztünk tudomást. Az átalakulás a médiának is érdeke volt – kiszabadulás az irányítás béklyójából, anyagi függőség megszüntetése, a szakmaiságot nélkülöző irányítás lerázása –, bár szerepük kisebb volt, mint némelyek állítják. A médiaháború már 1990-ben megkezdődött, és napjainkban is folyik a szocialista-liberális, illetve a konzervatív oldal között. A túlsúlyban lévő balliberális oldal a rendszerváltozás kezdetétől vádolja a konzervatív oldalt, antiszemitizmussal, a szélsőjobboldallal való összefonódással, irredentizmussal. Mindezek megalapozatlan rágalmak – szögezte le Koltay András, rámutatva, hogy a médiában – akárcsak az élet más területén – elmaradt a nagytakarítás.

Ezzel kapcsolatban felidézte: az írott sajtó jelentős részét még az Antall-kormány megalakulása előtt privatizálták, s ezeket a kétes ügyeket az új hatalom nem vizsgálta felül. Az új, hazájukban konzervatívként számontartott tulajdonosok pedig senkit nem cseréltek le a régi, baloldali érzelmű újságírók közül, sőt garantálták a maradást és a nagyobb bért. Cserébe olcsón jó üzlethez jutottak, az ideológia nem játszott szerepet. A nyugati tőke ugyanis nem érdekelt ideák megvalósításában, a liberális alapú globalizáció tökéletes számára. A médiajogász figyelmeztetett: az az ország, amely eladja sajtóját, eladja politikai szuverenitásának egy részét, a közvéleményt. Koltay András a hazai kereskedelmi csatornákkal kapcsolatban megjegyezte: a cél ugyanaz, mint bárhol a világon, az emberek folyamatos, tudatos fogyasztói bábuvá butítása. Mind az írott, mind pedig az elektronikus sajtó nagy részénél tetten érhető az elfogultság balra, így a befogadó olvasó, néző tudáshoz való joga csorbul, hiszen erősen szűrve, manipulálva kapja csak meg a véleményeket. A szükséges kiegyensúlyozás érdekében mind az Antall-, mind pedig az Orbán-kormány csak nagyon keveset tett.

A médiajogász előadó hangsúlyozta: a szabad média Nyugaton is illúzió, hiszen erős a gazdasági függőség a hirdetőktől. Nálunk pedig a gazdasági és politikai kontroll kéz a kézben jár, a liberális-kapitalista és a szocialista, exkommunista ideológia és érdek kiegészíti egymást. A tájékoztatás kiegyensúlyozásának kérdését a piac nem oldja meg, állami beavatkozásra lenne szükség. Koltay leszögezte: cselekvő, nem pedig semleges államra lenne kívánatos, évtizedek szellemi, lelki pusztítása után ugyanis kötelesek vagyunk megvédeni nyelvi, kulturális, hitbeli értékeinket. Az előadó Alexander Dumas egyik mondását idézte: „Várni és remélni”, hozzátéve: napjainkban ennek szellemében élünk, de természetesen próbálunk tenni is a változásért.

A katolikus sajtó belterjes, nem szólítja meg a keresőket, a nem hívőket

Sajgó Szabolcs előadásában néhány kérdést tett fel: Mikor katolikus egy sajtó? Ha egyházi tulajdonban van? Ha egyházi vezetés alatt? Az egyház szót zsinat előtti vagy utáni értelemben használjuk? Akkor katolikus a sajtó, ha pap vagy püspök a szerkesztője, kiadója, tiszteletbeli főszerkesztője? Vagy akkor is az, ha megkeresztelt hívő katolikusok készítik papi, püspöki segédlet nélkül? Ha a szerkesztők valamennyire beazonosíthatóan a politikai bal- vagy jobboldalon állnak, akkor már nem katolikus a sajtó? Ha van valamennyi pártkötődése a szerkesztőknek, akkor már nem lehet katolikusnak mondani? Hol a határ? A Makúsz alelnöke nem adott választ, de mint mondta, ezek a kérdések nagyon élők ma a magyar katolikus sajtóról szólva. Tényként állapította meg: jelenleg közel 30 országos terjesztésű írott katolikus sajtótermék van. Összességében mondhatjuk, hogy kevés, ami van, a magyar médiaképen belül csepp a médiatengerben, és mondhatjuk, hogy nem kielégítő.

Belterjes, nem szólítja meg a keresőket, a nem hívőket, klerikális, az élettől gyakran eléggé steril, legnagyobb részt hitéleti célokat szolgál, hagyományos módon, nincs komoly belső egyházkritikája – sorolta kifogásait a jezsuita szerzetes. A katolikus sajtóban nincs rendszeres kritika a kultúra különféle területeiről, nem segít eléggé eligazodni a mindennapi élet problémái, kérdései között. A diktatúra időszakának feldolgozása hiányos. Nincs hatékony és tömegeket elérő, mozgósító hatása, nincs társadalomkritikája. A társadalmi feszültségekhez, megosztottsághoz, az újra uram-bátyám világhoz nem szól igazán hozzá. Kívánatos lenne a jobb egyeztetés a katolikus sajtó képviselői között.

Sajgó Szabolcs szerint a katolikus médiahelyzet tükrözi a katolikus értelmiségiek helyzetét, és következménye is annak. Végül szólt az előadó a pünkösdkor adását megkezdő Országos Katolikus Rádióról, amelynek létrehozását a magyar katolikus sajtó legnagyobb vállalkozásának nevezte a II. világháború óta. Hangsúlyozta: óriási a várakozás az adó iránt, amely biztosan megoldja majd a katolikus sajtó eddigi problémáit, nagy hatékonysággal, társadalmi szerepvállalással, nyitottsággal működik majd, mint az evangelizálás nagyszerű eszköze. Ha nem is az első naptól kezdve, de hamarosan, beletanulva szerepébe.

Szükség lenne egy keresztény alapokon álló szociális, üzleti etikára

Lukács László előadásában emlékeztetett rá, hogy 1989. előtt elnyomásban, börtönszerű létben éltünk. Az emberek legnagyobb vágya a szabadság volt, amelyet csupán kis szigeteken – baráti körök, család – élhettek meg. A szocializmus évtizedei alatt csökkent az emberek érdeklődése a közügyek iránt, és növekedett az egoizmus. A hatalom és a kisember, az elnyomók és az elnyomottak között pedig speciális kompromisszum jött létre, amelynek eredményeképpen Nyugaton hazánkat a legvidámabb barakknak nevezték. A szerzetesi főiskola főigazgatója rámutatott, hogy 1989-90-ben az egész világ megdöbbent a szovjethatalom kelet-közép-európai összeomlásakor. Magyarország visszakapta szuverenitását, létrejött a szabadpiaci rendszer, szabad lett a sajtó.

A változásokkal azonban néhány új, veszélyes jelenség is megjelent: nincs nemzeti egyetértés a szembenálló politikai és kulturális felek között, a pártharcok, különböző érdekcsoportok egymás közötti harca dominál, s az ellenségeskedés alól még az intelligencia sem tudta kivonni magát. Az előadó sajnálkozva állapította meg, hogy a politikai megosztottság az egyházra is kihatott: az egyházon belül is létrejött egyfajta megosztottság. Az elmúlt években egyes egyházi vezetők és papok erősen kötődtek a jobboldali pártokhoz, sőt a 2002-es parlamenti választások előtt kifejezetten egy párthoz. Ennek következtében jelenleg kissé feszült a kormány és az egyház kapcsolata. A piarista professzor szerint az egyháznak egyenlő távolságot kellene tartania minden párttal szemben.

P. Lukács arra is kitért, hogy Magyarországon – és a volt szocialista országokban is – egyre szélesebb a szakadék a gazdagok és szegények között. Leszögezte: ilyen rövid idő alatt soha nem gazdagodtak meg a történelem során személyek, mint Magyarországon a rendszerváltozást követő esztendőkben. A régi rendszer képviselői politikai hatalmukat pénzügyi hatalommá változtatták, s bár ezek az üzleti tranzakciók törvényesek voltak – kihasználva a jogi kiskapukat –, de erkölcstelenek. Magyarországon – de egész térségünkben is – hiányzik egyfajta kelet-európai felszabadítási teológia.

Lukács László külön kihangsúlyozta: ezt a fogalmat jelképes értelemben használta, ugyanis feltétlenül szükség lenne egy keresztény alapokon nyugvó szociális, üzleti etikára. Megfelelő etikai alapok nélkül ugyanis sem a politika, sem az üzleti élet, lényegében véve a társadalom sem működhet – szögezte le az előadó. A katolikus egyház és sajtó jövőbeli feladatát illetően Lukács László kifejtette: hirdetni kell az etikai alapok, a közerkölcs és a magánerkölcs fontosságát, és ugyanígy, a családi élet fontosságát is. Új nyelven kell szólnunk a közéletben, és párbeszédet kell kezdenünk a kultúra és tudományos élet művelőivel, hogy kitörjünk a gettóból. Arra kell törekednünk, hogy természetessé váljék a kölcsönös megértés légköre a közélet szereplői között. Korunk kegyelmi idő, s a mi feladatunk, hogy ébren tartsuk az emberek érzékenységét a transzcendencia iránt.

MK