„A mustármag reménye” – Lelkipásztori Napok Egerben (2)

Hazai – 2006. január 27., péntek | 17:27

Január 26-án, csütörtökön délután ért véget Egerben az Országos Lelkipásztori Intézet által szervezett Lelkipásztori Napok, amelyen idén is több száz pap és lelkipásztori munkatárs vett részt. A hétfői napról és Veres András püspök megnyitó előadásáról már korábban beszámoltunk. Most kétrészes összefoglalót olvashatnak a konferencia további eseményeiről.

„A mustármag reménye – a Szentatya gondolatai mai egyházi létünkről”– ez volt a címe Thorday Attila teológiai tanár előadásának, amely a konferencia keddi napját indította.

Thorday Attila Ratzinger bíborosnak a 70-es évek második felében írt „A mustármag reménye” című kötetére, valamint a vele készült interjúkötetekre – A föld sója; Isten és a világ – alapozta előadását.

Müncheni érsekként írt művében a Szentatya az egyház akkori helyzetét a felvilágosodás korához hasonlítja. Mint az előadó fogalmazott: „a visszatekintés az egyház történetére nem teszi lehetővé a jövő megjóslását, de korlátozza azt az illúziót, hogy ’ilyen még sohasem volt’, és megmutatja, hogy ha nem is ugyanaz, de valami hasonló már régebben is előfordult.”

Benedek pápa vázolja művében az egyoldalúságokat és pozitív kezdeményezéseket, „amelyek sajátos keveréke az akkori és a mai 'felvilágosultakat' egyaránt jellemzi”. Példaként hozza többek között az 1786-ban ülésező Pistoia-ban tartott szinódust, amely a kor reformeszméit próbálta egyházi vonalra átültetni. Ratzinger szomorúan állapítja meg, hogy az igazi reformok a naiv racionalizmussal való keveredésük miatt meghiúsultak; a szinódus egyoldalúsága a jó kezdeményezések hitelét is lerontotta…

„Korunk helyzetét Joseph Ratzinger ’krízisnek’ nevezi. Ne felejtsük azonban, hogy a krízisek fájdalmasak, de az általuk kikényszerített megkülönböztetés alkalmat ad a tisztulásra” – folytatta Thorday Attila, majd a jövő egyházképéről beszélt. Mint a pápát követve fogalmazott, „egyházunk kicsi lesz, és kénytelen lesz sok mindent elölről kezdeni; kis közösségként sokkal inkább igényli majd egyes tagjainak kezdeményezését; az eddigiekhez viszonyítva sokkal inkább önkéntes közösségként jelenik meg. Ennek még egy következménye, hogy ’egyszerűbb módon kell berendezkednie’”.

Ne tartsunk attól, hogy kevesebben leszünk, mert bár „az egyház kisebb lett, társadalmi fényéből veszített, ugyanakkor a bensőség új ereje által termékennyé vált” – állapítja meg Ratzinger bíboros. Az első három évszázad egyháza szintén kicsi volt, ennek ellenére nem voltak elszigeteltek. A „só” és a „kovász” jézusi hasonlata az egész emberiségért vállalt felelősséget állítja elénk – utalt rá az előadó.

„Az egyház jövője ma csak azoknak az erejéből fakadhat és fakad, akik mély gyökeret eresztettek, és hitük tiszta gazdagságából élnek. Az egyház jövőjét most is – mint mindig – a szentek fogják újjáalakítani” – írja Ratzinger bíboros. A bensőségesebbé és egyszerűbbé vált egyházból pedig nagy erő fog kiáradni, ugyanis az apróra megtervezett világban az emberek kimondhatatlanul magányosak lesznek. Majd ha Isten már egészen eltűnt, megtapasztalják teljes és borzasztó szegénységüket. Akkor majd a hívők kis közösségét, mint valami egészen újszerűt fogják fölfedezni; olyan reményt, ami őket is érinti; olyan választ, ami után titkon mindig sóvárogtak; vagy a halálon is túlmutató reményt – fogalmazott az előadó.

Thorday Attila ezzel a bátorítással zárta előadását: „Az új helyzet adta frusztráció bénultságából ki kell emelkednünk. Emlékezzünk Mesterünk szavára: ’Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!’ (Lk 9,60)”

A délelőtt folyamán még egy előadásra sor került: a résztvevők Rosta Gergely szociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológia Tanszékének tanára vetítéssel kísért elemzését hallhatták „Vallásosság a szociológus szemével” címmel. Előadását annak tisztázásával kezdte, miből tud kiindulni egy szociológus, amikor egy vallással kapcsolatos felmérést készít, illetve kiértékel. Elmondta: ilyenkor elsősorban a vallásosság külső jegyeit, társadalmi megjelenési formáit lehet vizsgálni, vagyis mindazt, amit a társadalom „vallásinak" tart.

Az előadásban elhangzott adatok az Európai Értékrend-vizsgálat 1990-ben és 1999-ben, az Ifjúság 2000, valamint az Ifjúság 2004 címmel készített felméréseiből származnak.

A felméréssel kapcsolatban Rosta Gergely felhívta a figyelmet bizonyos történelmi előzményekre, a Tomka Miklós szociológus által „befejezetlen szinusz-görbének” nevezett jelenségre alapozva, amely szerint Magyarország vallásosságának alakulása erős ingadozást mutat. A második világháború után vallási fellendülés volt tapasztalható, az 50-es évek alatt is erős egyházi részvétel volt jellemző. A 60-as évektől kezdve azonban hanyatlás következett be, amelynek mélypontja a 70-es évek végére tehető. A 80-as években lassú, de folyamatos emelkedés kezdődött a vallásosság mutatóiban, amely ma is tapasztalható.

A vetítéssel egybekötött előadás diagramjaiból megállapítható, hogy a valamilyen vallási felekezethez tartozók aránya 1999-ben Magyarországon 57% volt, ami 1%-kal kevesebb az 1990-ben mért értéknél. Az Európai Értékrend Vizsgálat felméréséből az is kitűnik, hogy a magukat vallásosnak tartók aránya Magyarországon a két felmérés között eltelt időben 2 százalékponttal, 57%-ról 59%-ra emelkedett.

A felmérés adatait szolgáltató európai országok között e tekintetben Portugáliát (88%) megelőzve Lengyelország áll az élen, 94%-kal. Ez az arány Nagy-Britannia után (42%) Svédországban a legalacsonyabb, mintegy 34%.

Rosta Gergely végkövetkeztetésként többek között megállapította: a vallásosság mutatói a rendszerváltás óta nem emelkedtek erőteljesen. A mai magyar társadalomban egyszerre tapasztalható a nagyarányú vallásosság és a gyenge egyházi kötődés. Az is megállapítható, hogy az egyházakban viszonylag erős a bizalom (47%), társadalmi-politikai kompetenciáját azonban meglehetősen gyengének tartják. Rosta Gergely kiemelte: az egyházi tanítás főként személyes kérdésekkel kapcsolatosan elfogadott. Kitért arra is, hogy a fiatalok körében gyakorlatilag nem tapasztalható a vallási mutatók erősödése, ugyanakkor kijelenthető, hogy az egyház közösségformáló szerepe kiemelkedő a civil szférában.

A szerdai napon három előadás hangzott el. Reggel Tomka Ferenc plébános, teológiai tanár beszélt „Halálra szántak, mégis élünk – kisebbségi lét múltunkban és a jelen kihívásai” címmel.

„Krisztus él bennünk, ha az ő szeretetében vagyunk együtt. Az egyházi közösség olyan, mint egy szentség. Jézus Krisztus maga 'a szentség'” – kezdte előadását Tomka atya. Jézus megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek, ott lesz közöttük. „Az igazi kérdés az – fogalmazott –, hogy tényleg az ő nevében jönnek-e össze. Attól, hogy akár szerzetesek együtt vesznek részt egy szentmisén, még nem biztos, hogy Jézus nevében vannak együtt. Azok vannak Jézus nevében együtt, akik Jézus szavai szerint próbálják szeretni egymást: ’Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!’”

„Sokan panaszkodnak, hogy náluk nem él a közösség. Kérdezzék meg magukat, hogy az első helyre tették-e Jézus szeretetparancsát. Akkor fog épülni a közösség, ha Jézus keresztjén át képesek vagyunk odaadni az életünket.”

„Ha belevágunk ebbe a kalandba, a 'legrosszabb', ami történhet velünk, Charles de Foucauld példája, aki körül egész életében nem tért meg senki, de halála után virágzás indult az ő lelkiségéből. Másik ’lehetőségünk’, ha a Jóisten tesz csodákat, ahogy sok testvérünk beszámolt róla itt a konferencián: szenvedéssel, reménytelenséggel, sikertelenséggel fogtak hozzá feladatukhoz, és egyszer csak elkezdett a Jóisten működni” – mondta.

Tomka Ferenc végül arról beszélt, hogyan fogadjunk be olyan embereket, akik idegenként jönnek oda hozzánk: „Úgy fogadjuk őket, hogy érezzék belőlünk ezt a szeretetet. Amikor a templomba belép egy jegyespár vagy egy keresztelést kérő, ne egyházi jogszabályokkal fogadjuk őt, hanem Jézus szeretetével. Ha szeretettel fordulunk feléjük, és elkezdjük szeretni őket problémáikkal együtt, megértjük őket. S akkor ezek az emberek átléphetnek az őket korlátozó akadályokon, és belépnek közénk.”

Az előadó azonban arra is emlékeztetett, hogy a kedves fogadtatás még önmagában nem elég, ha az a cél, hogy az egyházba bevezessük az embereket. A másik kihagyhatatlan lépés, hogy egy közösségnek is be kell fogadnia őket. Ha csak egy pap beszélget egy jegyespárral, az mindig kevesebbet jelent, mintha egy házaspár is jelen van, mert abban a közösségben Krisztus élővé válik. „Sose egyedül tartsa egy civil, még kevésbé egy pap ezeket az oktatásokat, hanem higgyen abban, hogy Jézus egy befogadó közösségbe várja haza a megtérő embereket” – zárta előadását Tomka atya.

Tóth Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikációs Intézetének vezetője „Kommunikáció a mai világban – hogyan beszéljünk hitünkről?” címmel tartotta meg előadását.

II. János Pál pápa gondolatait felidézve arra hívta fel a hallgatók figyelmét, hogy az európai kultúra, az európai ember válsága egyúttal a keresztény kultúra, a keresztény ember válsága is, nem szemlélhető tehát kívülről. Ennek fényében kell átgondolni a „hogyan kommunikáljunk?” – kérdést.

A kommunikációs folyamat során egy-egy jelenségnek vagy történésnek valamilyen jelentést tulajdonítunk, és ezt a jelentést mások számára nyilvánossá tesszük. Ebben a folyamatban keresztény szempontból az a lényeges elem, hogy ezt belülről tegyük, résztvevőként, ne pedig külső szemlélőként – mondta az előadó. Nem elsősorban megállapításokat, ítéleteket kell megfogalmazni – figyelmeztetett –, hanem fel kell kínálni azokat a mintákat, amelyek segítséget nyújthatnak egy-egy válságos helyzetben. Sok esetben a nonverbális kommunikáció, vagyis a gesztusok, a példák sokkal hatékonyabbak lehetnek, fogalmazott a PPKE Kommunikációs Intézetének igazgatója, aki számos gyakorlati példával illusztrálta gondolatait.

Végül az előadó kitért a „párbeszéd és misszió – párbeszéd vagy misszió?" kérdéskörére is. Emlékeztetett rá: II. János Pál pápa többször megfogalmazta, hogy a misszió korunkban a párbeszéd formájában működik a leghatékonyabban. A dialógus és az igazság átadásának szándéka ugyanis a látszat ellenére nem zárják ki egymást, sőt: a másik ember elfogadása, megértése, élethelyzetének, pillanatnyi állapotának figyelembevétele éppen hogy fogékonyabbá teheti, megnyithatja őt arra, hogy a következő lépésben jóindulattal fogadja az általunk közvetíteni kívánt üzenetet.

Mint fogalmazott: gyakran nem gondolunk arra, hogy mindennapi kapcsolatainkban felkínáljuk a hitet embertársainknak. Az élet krisztusi megoldásait a keresztények „belügyének" tartjuk, s közben sajnálkozunk azokon, akiknek az evangélium világossága nem ragyogja be az életét – miközben ők éppen arra várnának, s gyakran sokkal nyitottabban is fogadnák az örömhírt, mint ahogyan azt első pillanatban gondolnánk róluk.

MK

Képek: Mód Miklós, MK

#országos #papi hivatás