„A mustármag reménye” – Lelkipásztori Napok Egerben (3)

A szerdai nap délutánján Udvardy György esztergom–budapesti segédpüspök látogatott el a Lelkipásztori Napokra. Előadásában, amelynek címe „Missziós és meghívó közösség a szekularizált világban” volt, az egyház egyik legfontosabb és leginkább szerteágazó kérdéséről beszélt: hogyan tud az egyház misszionálni, hogyan tud meghívni embereket egy olyan világban, amely állandóan változik, és egészen más értékrend alapján próbálja berendezni az életét. A püspök a Szentatya éppen aznap megjelent első enciklikájának – Az Isten szeretet – alapgondolatát (1Jn 4,16) idézte: „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, az Istenben marad, és Isten is benne marad.”

Ennek kapcsán kifejtette: „Újból és újból fel kell fedeznünk, hogy Isten szeret bennünket. Istennek nem fogyott ki az ereje. Isten nem tehetetlen a mostani szituációval kapcsolatban. Reménységgel kell szemlélnünk a jelenlegi helyzetet. Mi nem egy problémát akarunk megoldani, hanem az evangéliumot akarjuk hirdetni. Mi nem trükköket vagy fogásokat akarunk kitalálni, hogy végül mégiscsak uralomra juthassunk és győzedelmeskedjünk. Mi nem azért akarunk az utolsó helyre ülni az asztalnál, hogy majd az első helyre emeljenek bennünket – emberi számítás szerint. Azért akarunk az utolsók, a legkisebbek lenni, mert az evangélium belső logikája ez.”

Udvardy György ezután a közösségről szólva így fogalmazott: „A közösség feladata a misszió, az evangelizáció. A közösségben az ember szeretne egyesülni Istennel, és Isten sem akar mást, mint közösségben lenni az emberrel – Jézus Krisztusban.”

„Az egyház alapvetően Jézus Krisztus misszióját folytatja” – jelentette ki a püspök, és kifejtette: ez a misszió alapvetően a közösségből fakad, Jézus Krisztus küldetésének minden jellemzőjével, így a szenvedéssel együtt is. „Az egyházról azt mondjuk a hitvallásban, hogy egy, szent, katolikus és apostoli. A misszionáló, meghívó, befogadó közösségnek – akár a legkisebb plébániai közösségnek is – ilyennek kell lennie” – fogalmazott, majd feltette a kérdést: „Ha a világon mindenütt másutt megszűnne a kereszténység, és csak az én közösségem maradna, az mennyire hitelesen hordozná az egységet, az apostoliságot?” Hozzátette: „Az ókeresztény közösségek élete éppen azért volt vonzó kortársaik számára, mert hittek Krisztusban, és megélték egymással az egységet. Az tartozott közéjük, aki elfogadta Jézus tanítását.”

Az egyház missziós tevékenysége – amely lényegéhez tartozik –, abból fakad, hogy „megváltott vagyok, szeretve vagyok, és ebből következik, hogy örömből forrásozik a cselekvésem is” – hangsúlyozta. A misszió alapja tehát az öröm és a remény. A püspök emlékeztetett arra, hogy a mai embert elsődlegesen meg kell értenünk. Át kell éreznünk örömeit, félelmeit, és fel kell ismernünk benne a hit befogadásának akadályait is. Kiemelte: missziónk elmulaszthatatlan része, hogy „amikor az emberben felébred az érdeklődés, a vágy Krisztus után, egyértelműen fel kell szólítanunk őt a megtérésre.” Mint mondta: nem lehet közösséget, egyházat, jövőt építeni, ha az ember nem éli meg az evangéliumnak ezt a fajta radikalitását.

Udvardy György előadásában arra is kitért, hogy „egy meghívó közösség akkor hatékony, ha megtért, életszentségre törekvő emberek alkotják”, majd hozzátette: akkor meghívó egy közösség, „ha egy érdeklődőnek azt tudom mondani, hogy ’érdekel, hogy hogyan élnek a keresztények? Gyere el hozzánk, és nézd meg’”.

Nobilis Márió előadásában utalt az Osztrák Lelkipásztori Napokon tett látogatásának tapasztalataira. A Salzburgban megrendezett konferenciára szintén januárban került sor, témája pedig „A Lélek, aki éltet” volt. Nobilis Márió elmondta: „sokszor volt olyan élménye a magyar küldöttségnek, hogy ’ebben teljesen igaza van, de ezt mondani kell?’ Azt kell magyaráznunk egymásnak, hogy az egyház közösség? Mégis erősíteni kell magunkban az ilyen evidenciákat, akkor is, ha teljesen egyértelműnek tűnnek. Például: ’lelkipásztorkodás nem lehetséges élő Istenkapcsolat nélkül’.”

Az OLI igazgatója az ausztriai konferenciához kötődő másik élményét is elmondta: egy német teológusprofesszor úgy fogalmazott, hogy „lehetséges, hogy a német egyház számára vége az anyagi bőség idejének, és nehezebb idők jönnek. Mi marad akkor meg? – tette fel a kérdést. „Jézus Krisztus marad meg” – volt a válasz. A mustármag reménye ugyanez – fogalmazott Nobilis Márió, majd hozzátette: „Nem egészen ugyanabból az irányból közelítünk ehhez a helyzethez, de a lényeg azonos. Tudnunk kell, hogy a lényegünk kicsi. Jézus nem intézményt hagyott ránk. Lett az egyháznak intézménye, és Isten lelke benne van az intézményben, de Isten nem az intézmény. Isten ez az élő mustármag. Ez a mag van a kezünkben, ezt kell újra elültetnünk, és ez újra fog sarjadni.”

Nobilis Márió ezután a remény témáját járta körül, megkülönböztetve a hétköznapi értelemben emlegetett reményt – amely a köznyelvben ma már szinte csak bizonytalanságot jelent – és a keresztények reményét. A keresztény remény és a bizalom azt jelenti, hogy biztos, biztosabb, mint a mindennapi valóság. „A morális teológia azt mondja, hogy a remény isteni erény. Az isteni erény pedig képessé tesz bennünket arra, hogy részesedjünk Isten természetében, vagyis ’a keresztényeket felkészíti arra, hogy bensőséges kapcsolatban éljenek a Szentháromsággal’ (Katolikus Egyház Katekizmusa)” – fogalmazott, majd egy hasonlattal élve hozzátette: „A remény az örök élet záloga. Annak az embernek van reménye, aki az örök életre tekintve él, aki mostani életét, feladatát kifutópályának tekinti, amelyről majd a végén fel kell szállni. A végéig pedig el kell érni azt a sebességet, amellyel fel lehet szállni, mert a kifutópálya nem megy tovább.”

Ezután így folytatta: „A reményben ott van a bizalom. A remény az Isten boldog látásának a bizakodó várása. A reményhez pozitív önértékelésre van szükségünk, és el kell felejtenünk sokszor sértett alapállásunkat. Ha sértettség van bennünk, akkor az egyház 100 évvel korábbi helyzetével azonosítjuk magunkat, amelyben nagynak, hatalmasnak, tekintélyesnek ’kellene lennünk’. Nekünk azonban most nem az a feladatunk, hogy megint olyan nagyok legyünk, mint régen. Az öröm és a remény alapállása a pozitív önértékelés kulcsa: azok lehetünk, akik vagyunk, és azok vagyunk, akik lehetünk. A ’mustármagsággal’, a ’mákszemnyiséggel’ olyan erő van bennünk, ami kívülről nem látható.”

Az OLI igazgatója néhány bátorítással zárta előadását: „Mit tehet a mustármag? Először is fogadja el, hogy mustármag. Ha fel akarna fújódni, elveszítené önazonosságát. Fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk, ahányan éppen vagyunk a plébánián! Ha már ketten vagy hárman vagyunk, tökéletesen megélhetjük Krisztus jelenlétét közöttünk. Ne idő-, mennyiség- vagy számszemléletben gondolkodjunk, hanem hozzunk létre olyan közösségeket, amelyek befogadó lelkületűek! A mustármag lét nem a szociológiai értelemben vett kisebbségi létet jelenti, hanem a jézusi értelemben vett kicsinységi létet, s ezáltal egy mélyebb istenkapcsolatra való meghívást. A problémák, nehézségek pedig arra adnak esélyt, hogy Krisztussal együtt legyünk a kereszten, s nem arra, hogy eltántorítsanak bennünket elhatározásainktól, hiszen a kereszt semmit nem tett tönkre, hanem mindent felemelt.”

A csütörtök délelőtti záró liturgia során is elhangzott néhány személyes tanúságtétel. A liturgia során konferencia valamennyi résztvevője elültetett egy-egy mustármagot, jelképezve, hogy mindannyian a remény jelei akarunk lenni.

A Lelkipásztori Napokon jelen volt Bíró László kalocsa–kecskeméti segédpüspök, a Központi Papnevelő Intézet rektora, illetve ellátogatott a konferenciára Katona István egri segédpüspök is. Az Országos Lelkipásztori Intézet által szervezett konferencián idén mintegy 240 fő vett részt, közülük számos határon túli lelkipásztor, illetve munkatársaik. A konferencia anyagából idén is készül összefoglaló kiadvány, amelynek elkészültéről a Magyar Kurír is hírt ad majd.

Magyar Kurír

A főképen a Lelkipásztori Napokon elültetett és már kikelt mustármagok láthatók. (Január 30.)