Nem „vagy-vagy” az életünk – beszélgetés családról és hivatásról

– Tapasztalata szerint a nők jól érzik magukat a bőrükben?
– Az az életérzés, amiben most a nők vannak, konfliktusosabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Egyfelől szégyenérzet van bennük, amikor szívük szerint azt mondanák, rosszul, hiszen látszólag semmi okuk rá. Ugyanakkor hosszú ideje alig történik valami, hogy a női szerep vagy a nőiség képviselhető értékké váljon. Igen, úgy gondolom, sok mai nő érzi nehéznek a sorsát. A múltkor, cekkereimet cipelve, találkoztam egy barátnőmmel, és csak nevettünk azon, hogy a nők egész életükben cipekednek. Fiatalon, idősebben, frissen, fáradtan. Ez az „életcipekedés” ma nem egyszer értelmetlennek tűnik. Emellett az általános kiábrándultság még erre a nem különösen könnyű sorsra is rárakódik. 

– Milyen összetevőkre vezethető vissza a női létforma konfliktusossága?
– A posztmodern társadalom a társtalan egyén világa, akit az az érzés tölt be, hogy magányos és érthetetlen a holnapja. Az individuum elsőrendűségét hirdetve, élhetetlen, ’elvont’ elvet fogalmaz meg az egyén számára, aki sokkal inkább ’ténylegesen’ tartozni szeretne valahova. A modernizmus felfogása – miszerint minden akkor jó, ha új – hihetetlen kényszert gyakorol az emberre. A pluralista szemléletmód, amely a sokszempontúságot vallja, önmagában értékes, az egyénnek mégis fontosabb, hogy a sokban láthassa azt az egyet. Nem biztatják a nőket sem a feminizmus küzdelmei, sem a konzervatív sztereotípiák. A feminizmus harcos sértettsége feltételezi a megalázottságot, és így nem ad választ arra, ami más a nőben, ami jó és nehéz lehet a számára. A nőiségnek sokkal inkább a család, a közösség egységét, harmóniáját erősítő mozgalomra volna szüksége. De a konzervatív, a nők közéleti szerepvállalását, munkahelyi előrejutását rosszalló felfogás ugyancsak megnehezíti a nő életét, hiszen kizárólagos élethelyzeteket kínál, és előírja az egyik szerep mellett megszerzendő boldogságot.

– A kor meghatározta külső tényezők mellett a média által sugárzott nőkép sem segíti a pozitív önértékelés fenntartását.
– A média nőképe egyszerre idealisztikus és torz – a valóság áldozatkész, romlékony nőalakja nem egyeztethető össze az ideállal, mely nem öregszik, mindig szép, sovány és mindent megérdemel. Ez a kép a nőkre a szépség megőrzésének kötelező kényszerével és kínjával hat. Kultúránk nem tud mit kezdeni az életkorral, és ez nem csak a nőkre igaz. A poszthumanista kor elsősorban két dolgot szeretne eltüntetni az ember életéből: a szenvedést és a betegséget, mert elveti azt a gondolatot, hogy ezek bármiben hozzásegíthetnek a lelki fejlődéshez. Ugyanez vonatkozik az életkorra. Az összes médiaüzenet, gondoljunk a sorozatok szereplőire, valamivel negyven év fölött megáll, mintha nem is létezne annál idősebb létmód (kivéve a fogsor- és gyógyszerreklámokban...). Érdekes megfigyelni, hogy a 20 évvel ezelőtt kezdődő  szappanoperákban még hangsúlyos helyet kapott a nyugdíjas, mégpedig értéktelített szerepekben. Egy ma futó magyar sorozatban egyetlen nyugdíjas házaspár van, akik az alagsorban laknak és takarítanak. Presztízsvesztett már a szerepkör is.

– Ma alapszemlélet, hogy az idős kor eleve elhajítandó. Lát megoldást erre a problémára?
– Az egyik megoldás az lehetne, hogy teljes női életpályát mutassunk fel alternatívaként. Beszélni kell arról, hogy a nők 40–50 éves koruk között új életciklusba lépnek, életük újra kiteljesedhet, produktivitásuk megnő. Ellentétben a férfiakkal, akiknek az élete a nyugdíjjal nemegyszer megtörik, hiszen ők sokkal inkább kötődnek a társadalmilag jól körvonalazott státuszokhoz. Ha nincsen munkájuk, úgy érzik, fölösleges az életük. Ezzel szemben a nőknél az idős életkor talán a legszebb javakat tartogatja, amikre a női élet korábbi szakaszaiban nem is nem gondolunk. És itt nem csak szabadidős tevékenységekre gondolok, heves bridzspartikra vagy klubéletre... A közéleti szerepvállalás sem késő negyven- vagy ötvenéves kor után. A nő életében ez az életperiódus az egyik legtermékenyebb. A biológusok írásaiban olvashatunk arról, milyen előnyei vannak az idősödő kornak. A nagy szívósságot, teremtőerőt kívánó feladatok időszaka lehet ez az életszakasz. 

– A fiatalok sincsenek könnyű helyzetben, ők a munka-család konfliktusával szembesülnek.
– A nagyon fogékony kamaszkortól egészen az egyetemista évek végéig szükség lenne a női öntudat nevelésére. El sem hisszük, hogy egy tiszta lelkű mai egyetemista lánynak mennyi problémája van azzal, hogyan tovább. Milyen kizárólagosnak látja a választást: pályaépítés vagy család. Vagy ez, vagy az. Ebben az időszakban először találkoznak munkakeresési problémákkal. Megélik, hogy a munkáltató első kérdései között szerepel, mik a tervei az elkövetkező öt évre. Ha azt mondja, családanya akar lenni, akkor nem ő kapja az állást. Oktatási program és egy új női kommunikációs kultúra része lehetne annak kidolgozása és megtanítása, melyek a nem hazudva jó válaszok erre a kérdésre. Több öntudat és több bizonyosság kell abban, hogy a környezetünknek sok mindent adhatunk. Azt is problémának látom, hogy úgy érezzük, amit mi adni tudunk, az soha sem elég. Azt kell érezni, hogy amit mi adni tudunk, lehet hogy nem elég, de lehet nagyon jó és hasznos.

– Meglátása szerint feloldható a vagy család – vagy karrier konfliktus?
– Szerintem a gazdaság kora ’belebéklyózott’ minket abba, hogy csak úgy szabad gondolkodni: vagy ezt csinálom, vagy azt. Egysíkú, egyvonalú, egymásutániságot és a teljességet kizáró gondolkodás, sőt nyelvezet ez. Pedig mi, nők nagyon is tudjuk, hogy ez egyáltalán nincsen így. Mi tudjuk, hogyan lehet együtt élni szerepekben és gondolatokban. Különösen a nagy döntési helyzeteknél, mint például az iskola végzése utáni pillanat, a házasság- vagy a gyerekvállalás pillanata, nagyon fontos a közbeszéd arról, hogy nem „vagy-vagy” az életünk. Két oknál fogva sem. Egyrészt azért, mert a munka és a család összeegyeztethető. Tudjuk ezt mind, akik így gondolkozunk és így élünk. Másrészt a „vagy-vagy” individualista képre épül. Arra, hogy mindent egyedül kell megoldanunk. Attól a pillanattól fogva, hogy közösségalapú a gondolkodásunk, fel sem merülhet a „vagy-vagy”, mert több vállon nyugszik ugyanaz a teher. Ekkor van értelme beszélni női, férfi- és gyermekszerepről. Ha nem individualista módon fogom fel az életet, ha tudom, hogy általam egy család, egy közösség működik, akkor a „vagy-vagy” helyett az „és”, illetve az „akár” biztonságot adó mellérendelését alkalmazhatom.

– A tapasztalat azt mutatja, a gyakorlatban az egyeztetés nagyon nehéz. A nők hajszoltak, rohannak. Vagy túl sokat áldoznak a családból munkáért, vagy otthon maradva úgy érzik, nincsen életfeladatuk.
– Ez egy természetes élethelyzet radikális megfogalmazása. Azt senki nem állítja, hogy nincsenek néha kényszerű és megoldást kívánó helyzetek. Senki sem állítja, hogy nem nehéz. Miért is kellene mindennek könnyűnek lennie? A nehéz élet nagyobb nyomot hagy, jól tudjuk. Ha a szemléletünkön változtatni tudunk, nagy lépést teszünk a két életterület összehangolása felé. Ne vegyük magunkra ennek a problémának minden terhét, ne higgyük, hogy választás előtt állunk. Miközben a nők, talán túlzottan is, felszabadultak számos gátlás alól, eközben megmaradt a „felnőtt életem a hibák minimalizálásából áll” felfogásuk. De vegyük észre: ez is a gazdaság nyelve, mintha úgy kellene elszámolnom egy nappal, hogy  bevétel–kiadás listát vezetek róla. Pedig vannak napok, amelyek a maguk teljes feleslegességével ajándékoznak meg minket, és vannak, amelyek tele vannak cselekvéssel, mégsem történik semmi fontos. A keresztény ember látásmódjával kell néznünk az életet, mely felette áll ennek a szigorú, gazdaság- és vállalkozásalapú mérlegelésnek.

– És a másik oldal, a nők a szingli lét vonzásában?
– Világhíres lett a Bridget Jones és a szingli lét. Amit hirdet, az az önkritikus ügyefogyottság. A „Butaságom története” kedves magyar film ugyanilyen önkritikus, de arról szól, hogy milyen a bölcs feleség. Ugyanolyan élvezetes és vicces, de a célja teljesen más, sokkal előremutatóbb. Olyan világot élünk, amelyben a nőket rávették arra, hogy családi szerepüket „outsource”-olják, szervezzék ki. Így a kutyámat a tréner neveli, a gyerekemet a babysitter őrzi, az életemet a pszichológus irányítja, pedig bőven elég lenne a családom, a közösségem és egy lelkiatya. Rá kellene mutatni azokra a dolgokra, ahol egyértelműen holtpontra kerültünk, és ahol éppen ez a felismerés adhat hihetetlenül nagy erőt ahhoz, hogy elinduljunk, egy más nyelvezettel szólva sorsunkról.

– A média igen kedves témája a nők számára nyújtott életvezetési tanácsadás. Hogyan hat ez a nőkre?
– A nők valószínűleg empatikusabbak minden kommunikációs helyzetben. Nem lenne szabad a médiaüzeneteket ennyire őszintén és nyitottan befogadni. Kritikusan, távolságot tartva kellene megvizsgálni mindent. Itt is nagy szerepe lenne az oktatásnak. Tudjuk, hogy azon lányok önértékelése, akik a fiatal pubertáskortól a fiatal felnőttkorig nagy mennyiségben fogyasztják a médiát, rettenetesen lecsökken. Olyan üzeneteket kapnak, amelyek állandóan bírálják és elvárásoknak teszik ki őket. Hozzáállásuk ezekhez az üzenetekhez odaadó és nyitott, megengedik, hogy hassanak rájuk. A fiúk esetében ez éppen az ellenkezője látszik. Az ő önértékelésük ebben az időszakban nő. A nekik szóló üzenetek – nézzünk meg például egy izzadásgátló-reklámot – arról szólnak, hogyan lesznek jó sportolók, sikeresek, ’hódító hímek’. A nőknek szóló reklámok, ezzel szemben arról szólnak, hogy ha nem használják az adott terméket, megalázóan szagosak és mások kritikájának joggal kiszolgáltatottak, kirekesztettek lehetnek. Teljesen más a kép. A férfi értéke nő a termékkel, a nő értéke legalább nem csökken.

–  Mit nyújthatna a lányok számára az oktatás?
– A lányoknak egyfelől azt kell megtanítani, hogy értően, kellő öntudattal és kritikával fogadják be az őket körülvevő médiaüzeneteket. De ez kevés. Szükség van arra, hogy a nyilvánosságban alternatív üzeneteket is megjelenítsünk, melyeket annak tudata határoz meg, hogy a valódi szépség sohasem termékfüggő. Persze, a nyilvánossággal is gond van. A legfontosabb kérdésekben nem hallunk minőségi női hangot, véleményeket. A női vélemény alatt a másfajta megközelítést értem. Ez pacifistább, kérdezőbb, empatikusabb. Érvényre kell juttatni a női jelenlétet. Ha azt várjuk, hogy a tanárnőkre hallgasson az osztály, vagy az anyákat becsülje a gyermek, akkor a nő véleményét értékké kell tenni a közéletben. A fiatal ma azt látja, a nőnek nincsen valóságos beleszólása a társadalmi szintű történésekbe. Mi, nők pedig szégyenlősek vagyunk erre érzékenynek lenni. Annyira félünk a bélyegektől, sokszor éppen azoktól, amelyeket egymásra tapasztunk, hogy nem merünk szólni. 

– Mi adhat útmutatást vagy kapaszkodókat az eligazodásban?
– A kapaszkodót egyrészt a női közösség adhatja. Másrészt egy olyan új beszédmód, amivel megpróbálunk a saját értékrendünk alapján – nem a feministák nyelvén – beszélni arról, hogy kik vagyunk. Visszahódítjuk és újraformáljuk az élet teljességét úgy, hogy nevet adunk azoknak a dolgoknak, amikre mi képesek vagyunk. Ezzel nem kompenzálunk, kiegyenlítünk, hanem teremtünk. Amikor azt mondják, hogy a nő maradjon a tűzhelynél és a fakanálnál, akkor mi azt mondjuk, hogy a nő a család és a nemzet tüzének a melegét őrzi. Az anya fogalmát is kitágíthatjuk, mert tudjuk, a szerzetesnővér éppen úgy lehet anya szerepű egy közösségben, mint ahogy egy egyedülálló nő lehet egy osztály vagy egy közösség anyja. Törekednünk kell újrafogalmazni fontos dolgokat. A „jó családi háttér” kifejezés helyett úgy volna helyes mondani, hogy milyen jó a munkahátterem, és milyen boldog vagyok a családommal, ami az életem ’előtere’. Ha megszoknánk, hogy ebből a nézőpontból induljunk ki, ha látunk példákat, akkor a problémáinkat, együtt, mozgatóerővé változtathatjuk.. Olyan mozgatóerővé, amely a határtalan kommunikációs lehetőségekkel sokszorosára növelheti reménységünket a jövőre.

Trautwein Éva/Magyar Kurír

* * *

Dr. Aczél Petra 1996-ban végzett az ELTE BTK Magyar nyelv és irodalom szakán. 2003-ban doktorált. 2007-től 2011-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Kommunikációs Intézetének docense volt, 2011 februárjától a Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Kara Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének egyetemi docense. Fő kutatási területe a modern retorikai elmélet, ennek keretében több publikációja foglalkozik az újmédia jelenségeivel, azok kommunikációs jellegével, társas vonatkozásaival.

Részletes szakmai önéletrajza, publikációinak jegyzéke honlapján olvasható.