Sík Sándor: Ének minden emberhez

Sík Sándor költészetét az isteni gondviselésbe vetett feltétlen hit hatja át. A keresztény embernek nem szabad, hogy kedvét szegjék az élet nehézségei, meg kell őriznie derűjét, a létezés fölött érzett örömét: „Azt szeretem, aki nevet / Akinek rózsaszín az arca, / Aki örül, aki kacag, / Aki dalolva megy a harcra.” (A hajnal szerelmese). A keresztény művészet és jelképrendszer hagyományaihoz hűen mutatja be Jézus Krisztust, akinek követése természetes számára: „Fehér fényben, fehér ruhában, / Egy férfi jár előttem egyre. / Vezet, vezet, kezem kezében, / Föl a magányos, nagy hegyekre” (Ketten a Mesterrel).

A piarista szerzetes, pap, költő elfogadja Isten akaratát, bármi legyen is az: „Ha hideg jön, nem baj; / ha fagy is jön, hagyján, / Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál. / Ha kormosan, ha reszketőn, / de csak világoljak, / Mint a pici fázó csillag / köve közt az Oltnak” (Fázó csillag). Ehhez kapcsolódva fogalmazza meg papi, pedagógiai és poétai küldetésének lényegét, amelyhez élete végéig ragaszkodott: „Az Isten küld, testvéreim, tinéktek, / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét / A testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött szentjánosbogárnak” (Az Isten küld).

Sík Sándor, életére visszagondolva, úgy érzi, túlzottan szerette az irodalmat, a művészeteket, s mindezek miatt lelkiismeret-furdalás gyötri, az Úr bocsánatát kéri: „… szorgosabban látogattam / a Sixtusi Máriát a názáretinél, / Hogy Tamásnál, Teréznél / Szomjasabban lestem az öreg Aranyt, / Berzsenyi mennydörgését / Meg Hamlet töprengéseit.” Ám az írók, művészek Isten sugallatára alkotják meg lelkünket, szellemünket megérintő műveiket, ezért fölteszi a kérdést az Úrnak: „Behunyhattam-e szemem előlük, / Mikor belőlük Te néztél reám? / Bedughattam-e szavukra fülem, / Amikor Te búgtál bennük / Kimondhatatlan sóhajtásokkal?” (Bocsásd meg)

A keresztúton szenvedő, a kereszttel először eleső Jézushoz intézve szavait a költőben megszólal az önvád, az ember mindenkori gyengeségét, kisszerűségét fogalmazza meg, azt, hogy nem bírjuk elviselni a nagyságot, az erkölcsi, lelki tisztaságot: „Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk, / A magunk szennyes szintjére cibálunk.” A Megváltó Krisztusra „zuhognak” az emberiség évezredeken át elkövetett bűnei, melyek mindig újratermelődnek. „Az én bűneim ülnek a kereszten: / Esned kell, Uram, / mivel én elestem. / Én voltam, / aki elgáncsoltalak. / Ó hogy szeretlek / – ó hogy bántalak” (A keresztút – III. Stáció)

A teljes reménytelenségből bomlik ki a dicsőséges feltámadás, amit hozsannázó angyali ének köszönt: „Szél a felhőt szerte fújja. / Él a Krisztus! Alleluja! / Emberek! / Feltámadott!” (Rózsakoszorú)

Sík Sándor számára természetes, hogy minden ember Isten képmása, és mint ilyen, mindenki lelkében ott van az Úr, teremtésünk pillanatától kezdve: „Minden házban Isten lakik. / S ha embert látok, / Isten szólít, / Meg kell előtte állanom, / Mert szentségtartó / minden ember / S minden ház tabernákulum” (Szentségtartók). A kötet címadó verse pedig arra figyelmeztet, hogy a világban folyamatosan zajló ellenségeskedés sehová nem vezet: „… merjük már megmondani magunknak, / Hogy sebet kapni fáj, / És sebet adni fáj…” Nem egymás bántásához kell bátorság, hanem ahhoz, hogy szakítsunk az évezredeken átívelő viszálykodással: „Testvérek, merjünk hősök lenni már, / Acélozzuk karunkat ölelésre, / És merjük elsírni azt a könnyet, / Embervoltunk, / embernagyságunk könnyét!” (Ének minden emberhez).

Tudjuk, hogy a hit kegyelem, s ebből Sík Sándornak bőségesen jutott, de az akarat is megvan benne, hogy hitét és Istenbe vetett bizalmát erősítse, elmélyítse: „Akarom élni az egész hitet, / Szeretni, ahogy Isten szeret, / És bízni, bízni akarok, / Abban, amit a Krisztus hozott. / Nem érzem, nem is gondolom, / De akarom, akarom, akarom” (A néma Miatyánk).

A kötethez Rónay László, Sík Sándor monográfusa írt előszót, idézve a költő Élet című verséből: „Embernek lenni! / Csak-embernek, semmi egyébnek, / De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte földnek / És Isten-lehelte szépnek!” Elbeszélései, drámái, esszéi, himnuszfordításai mellett ez a verseskötet is bizonyíték arra, hogy Sík Sándor teljes mértékben megvalósította ifjúkori álmait, a magyar költészet és egyház kiemelkedő személyiségévé vált, aki irodalmi, lelkipásztori, tanári-nevelői munkásságával rengeteg embernek nyújtott és nyújt hitet és reményt adó lelki-szellemi táplálékot mindmáig.

Sík Sándor: Ének minden emberhez
Szent Gellért Kiadó, 2017

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír