Százéves Kovács Béla Kolozs, a gödöllői premontrei iskola egykori szerzetes tanára

Az elemi iskola elvégzése után Kovács Béla Kolozs anyai nagybátyja, Stuhlmann Patrik premontrei igazgató révén került a gödöllői premontrei gimnáziumba. Hetedikes korában francia nyelvű műsort adtak az iskolába látogató a belga Noots Hubert rendi generális tiszteletére, aki felfigyelt az ekkor már szerzetesnek készülő diák jó kiejtésére. Felajánlotta neki, ha a francia szakot választja, szívesen kiküldi francia nyelvterületre. Ezt az ajánlatot a fiatal diák örömmel fogadta, így egy évet töltött a svájci Saint-Maurice-ban.

Teológiai és egyetemi tanulmányait befejezve 1941-ben, Rozsnyón szentelték pappá, és elkezdett tanítani a rend gödöllői iskolájában. Élete szorosan összefonódott az iskola történetével, ahol 1938-tól francia tagozat működött. Kovács Béla Kolozs fáradhatatlan cserkészparancsnok is volt, emlékezetes táborokat szervezett.

1944 áprilisától tábori lelkészként szolgált Kárpátalján és a Felvidéken. 1945 húsvétján szovjet hadifogságba esett, csak 1947-ben térhetett vissza Gödöllőre. Rendfőnöke örömmel fogadta és kinevezte az időközben létrejött rendi francia általános iskola igazgatójává. Beindult újra a cserkészélet is.

Az egyházi iskolákat 1948 nyarán államosították. Erre a drámai eseményre Kovács Béla Kolozs így emlékszik vissza: „…ott álltunk kiakolbólítva abból a feladatkörből, ami engem a gimnáziumhoz és az internátushoz kötött évtizedeken át, hiszen 1926-ban kerültem az iskolába és 1948-at írtunk az államosításkor. Emlékszem, hogy ekkor Tolcsván voltam otthon kis vakáción és a breviáriumot imádkoztam. Édesanyám jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet, tudta, hogy nagyon nehéz időszak ez számomra.”

Miután a szerzetestanári hivatását nem folytathatta, Vidákovics Aladár premontrei vikárius javaslatára a Váci Egyházmegyében vállalt hitoktatói és lelkipásztori munkát először Csongrádon, 1953-tól pedig Kiskundorozsmán. Mivel nagyon vágyott arra, hogy taníthasson, egyházi felmentést kért a papi szolgálat alól. Kinevezték általános iskolai tanárnak Székkutasra. Két évet töltött ott, közben megszervezte a gyerekek többnapos kirándulásait Egerbe, a Bükkbe, Tokaj-Hegyaljára. Diákjai akkor láttak életükben először hegyeket.

Az ötvenes évek közepén megnősült. A csongrádi kápláni évek alatt megismerkedett egy szintén Tolcsva környékéről származó idős házaspárral, akikkel együtt élt fiatalon megözvegyült, akkor huszonhét éves tanítónő lányuk, két kislányával együtt. A fiatalasszony férje internáló táborban halt meg. Az asszony franciatanári szakra készült, Kovács Béla Kolozs ehhez igyekezett baráti segítséget nyújtani. Igaz szerelem alakult ki közöttük. Végül is 1956-ban polgári házasságot kötöttek. Pár évvel később egyházjogilag is rendeződött a házasságuk, amit a Vatikán engedélyével Ijjas József kalocsai érsek áldott meg.

1956 végén, már házas emberként átkerült Szatymazra. Két fiúgyermeke született. Az idő múltával visszahozták a nyugati nyelvek oktatását a gimnáziumokba. Kovács Béla Kolozs 1962-tól a szegedi Radnóti Miklós, majd a Ságvári Endre Gimnáziumban tanított francia nyelvet. Számos franciaországi csereüdültetést és kulturális kapcsolatot szervezett. Hatvanöt éves korában, 1982-ben ment nyugdíjba, 2005 óta özvegy.

Szegedi aktív és nyugdíjas évei alatt rendszeresen segítségére volt francia, latin és teológiai tudásával Udvardy József, majd Gyulay Endre megyéspüspököknek, sok évig egyházközségi képviselő-testületi elnöke volt a lakóhelye szerinti szegedi plébániának, valamint latintanára a helyi hittudományi főiskola kispapjainak.

A francia–magyar kapcsolatok elmélyítéséért a francia Becsületrend parancsnoki fokozatával tüntetették ki kilencvenedik születésnapja alkalmából. Az elismerést a francia nagykövet Szegeden adta át. Az ünnepi eseményen szegedi kollégái és tanítványai mellett a gödöllői premontrei és öregdiák barátai is jelen voltak. Itt elmondott beszédében így fogalmazott: „Nagyon szerettem a pályámat, mind a kettőt, a papit is, a tanárit is. Tudom azt, hogy gyarlóságból nem úgy sikerült minden, ahogy azt szerettem volna, tudom azt, hogy pályám során voltak tanítványaim között is olyanok, akiket megsértettem, vagy megbántottam türelmetlenségből. Esténként, amikor áttekintem elmúlt napomat, imámba foglalom mindazokat, akikkel kapcsolatban álltam, iskolatársaimat, rendtársaimat, régi tanítványaimat, és azt kérem tőletek is, idősebbektől és fiatalabbaktól, hogy egy-egy fohásszal emlékezzetek meg ti is rólam.”

Forrás és fotó: Polcz Iván/Ferences Sajtóközpont

Magyar Kurír