Takáts Gyula mellszobra előtt – Gera Katalin szobrászművész formázta meg a pannon derű költőjét

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó alkotónak az idei ősztől tér is őrzi nevét; a lakóháza közelében lévő, a közelmúltban felújított hangulatos terecskét keresztelték át Gábor Andorról Takáts Gyulára. A fiatal költő hajdan együtt sétált a Duna-parton József Attilával, és első kötetéről, a Kútról Babits kérésére Radnóti írt recenziót.

A téravatón a Takáts-hagyatékkal, a bőséges levélanyag feldolgozásával régóta foglalkozó Kiss Norbert Péter vette nagyító alá a Kossuth-, Baumgarten- és kétszeres József Attila-díjas író, költő, műfordító, festő, tanár, múzeumigazgató életművét. Kaposvár kilencvenhét évesen elhunyt díszpolgáráról így vallott: Nincs még egy olyan alkotó a literatúránk történetében, aki olyan erősen, annyi szállal kapcsolódna a pannon tájhoz, Somogyországhoz, a Balatonhoz, mint Takáts Gyula, anélkül azonban, hogy provinciálisnak, helyhez kötöttnek lehetne bélyegezni. 1911. február 4-én született Tabon, a Balaton szomszédságában. „Akárhogy nézem is, nekem Tab a paradicsomi világ volt. A tiszta természet. A belőle és benne épült emberi otthon” – írja egyik esszéjében. A tabi évek után igen hamar Kaposvárra került az Eötvös utca 5. szám alatti házba.

„Az út meredek lejtőkön át a városba vitt. Apámat és minket is az iskola kényszerített ide. Apám tanár, mi tanulók lettünk” – olvasható egy másik írásában. Kaposvárott testvérével, Emillel együtt előbb a polgári fiúiskola, majd a Somssich-gimnázium padjait koptatta. Esszéiben, visszaemlékezéseiben rendkívül érzékletesen festi le kaposi gyermekkorát és magát a várost. „(…) tágas és jólszabott, nyílegyenes utcák, melyeken sok virág volt, s melyek fölött egy rövidlátással igazgatott, mesterségesen iparnélkülire szűkített kisváros álmos varázsa lengett. (…) A magyar élet sok keserű mélysége és derűje élt e kispolgári világban, ahol a polgárosulás határán egy alakuló új világ kísértett” – írja egy helyütt.

Ezek az élmények, a pannon táj és a természet, Berzsenyi, általa Horatius és a görög-római örökség, a Balaton és a berek világa, a polgárosodó Kaposvár igen sokrétűen jelennek meg alkotásaiban, legyen szó akár versekről, akár prózai művekről. „Takáts Gyula dunántúli költő, tudatosan kapcsolódik a dunántúli irodalom hagyományaihoz, de nyelve és sajátos tájlátása is azzá teszik” – idézte Kiss Norbert Péter Radnótit, majd arról szólt, hogy Takáts lírája gondolati alapjaiban a későbbiekben sem változott, csak költői eszközei, képei lettek többsíkúak, elvontabbak, érzékletesebbek. Az 1989-es Kövül az idő című kötetében tűnik fel elsőként lírai alteregója, a kínai költő és filozófus, Csu Fu és lakhelye, az egyetemessé tágított Drangalag.

Takáts Gyula a tanulóévek, a pécsi egyetem elvégzése és a doktorátus megszerzése után előbb Kaposvárott, aztán Munkácson, végül ismét a somogyi megyeszékhelyen működött tanárként. Utoljára egykori alma materében, a Somssich-gimnáziumban tanított. Élete végéig meghatározó élmény volt számára a Balaton; doktori értekezésében is a Nagyberekkel foglalkozott.

A fonyódi nyaraló, majd a balatongyörök-becehegyi szőlő és pince igen kedvelt tartózkodási helye, műveinek ihletője volt, az alkotás magányát „a becei tündérek” között találta és élte meg.

A főlevéltáros arra is emlékeztetett, hogy 1947-ben Takáts Gyula töltötte be a Berzsenyi Társaság elnöki tisztét. Szoros barátságot ápolt Weöres Sándorral, Jékely Zoltánnal,és igen nagy szerepe volt a második világháború viharaiban súlyosan megrongálódott niklai Berzsenyi-mauzóleum helyreállításában, valamint Kaposvár és Somogy irodalmi életének fellendítésében. 1949-ben Takátsot a megyei múzeum igazgatójává nevezték ki, és munkakörét 1971-es nyugdíjazásáig rendkívüli odaadással, nagy szakértelemmel, az intézményt felvirágoztatva látta el. Nyugdíjba vonulásától kezdve 2008. november 20-án bekövetkezett haláláig csak az irodalomnak, az alkotásnak élt. Ekkoriban már a Kovács-Sebestény Gyula utcai házban, ahol ma emlékház működik, valamint a már említett becehegyi szőlőben, a Balaton partján. Szüksége volt az alkotás magányára, de beszédekkel, költői-írói estekkel gyakran szerepelt a nyilvánosság előtt, irodalom- és kultúraszervező tevékenysége töretlen maradt.

Takáts Gyula életművét több mint harminc verseskötet, három regény, két ifjúsági regény, egy elbeszéléskötet, tizenegy esszé-, illetve tanulmánykötet, négy levelezéskötet, négy naplókötet és több tucat műfordítás alkotja. Irathagyatéka, köteteinek kéziratai, több ezer tételes levelezése 2014-ben került letétként a Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltárába Parill Orsolyának, a költő unokahúgának és jogutódjának, a Takáts Gyula Irodalmi Alapítványnak, a Berzsenyi Társaságnak és természetesen Kaposvár Megyei Jogú Városnak köszönhetően. A hagyaték folyamatosan bővül, Parill Orsolya és Fehér Zoltán filológus, Takáts Gyula-kutató már több alkalommal adott át újabb és újabb Takáts-dokumentumokat az intézménynek. A szoboravatás napján az unokahúg jóvoltából a levéltár gyűjteményébe került többek között Babits levele is, amelyben a Baumgarten-díj elnyeréséről és az átadási ünnepségről értesíti a költőt.

Belefeledkezem az ünnepen elhangzó Takáts-versekbe, és a felcsendülő sláger régi találkozásokat hív elő belőlem, hiszen az elmúlt évtizedekben számos alkalommal voltunk együtt Takáts Gyulával különböző rendezvényeken. A 90. születésnapjára pedig portréfilmet forgattam róla Szalai Tamás operatőrrel, és hosszasan beszélgethettem vele az irodalmárlétről, az ima erejéről – köztudott, hogy rendszeresen betért a közeli Szent Imre-templomba –, no meg a becehegyi szőlőtermésről, a jóféle fehérborokról. Miközben figyelem bronzba öntött portréját, eszembe ötlik, amit a költőtárs, Juhász Ferenc írt róla egykor: „a csöndből, a merengésből, tűnődés-sűrűből szőtt, földre száműzött emberi angyal, aki csak nézi a fölötte és benne kéken szálló időt bajszos, nehéz aranyszita-mosolyával. Takáts Gyula fénytükre világ, az elmúlás elleni derűs küzdelem”.

Aztán felidéződnek bennem egy tárlat megnyitójának képei, majd az azt követő humoros-furcsa szituáció. Jambrich Liza kaposvári keramikus és Kovács Tibor fotóriporter barátom kért fel közös kiállításuk megnyitására, még a kilencvenes évek közepén. K. Várnagy Márta kaposfüredi magángalériájában kisebb-nagyobb groteszk figurák, csőlakók, peremléten élőket formázó, rusztikus alakok, manók és bibliai szereplők társaságában kerültek a falra  a nagyméretű fekete-fehér portréfotók. Tibor megfogadta a tanácsomat, és meghívta a rendezvényre azokat, akiket az elmúlt években lencsevégre kapott, és fényképük bekerült a megyei napilapba is. Így aztán megelevenedett a pincetárlat, hiszen szűkebb-tágabb környezetünk kiválóságai elfogadták a meghívást. Rozsos István sebészprofesszor, Takáts Gyula Kossuth-díjas költő, Domány Sándor szülész-nőgyógyász professzor, Dévényi Zoltán, a Balaton Füszért Rt. Állami-díjas vezérigazgatója is megjelent a kiállítás-megnyitón, és a közönség egy része az ajtón kívül rekedve hallgatta megnyitóbeszédemet.

Jászai Joli nénit, a színjátszás nagyasszonyának, Jászai Marinak hetvennyolc esztendősen felfedezett unokahúgát Tibor hozta el az állomásról. Az apró szerepekben több mozifilmben feltűnő, remek humorú asszonyt ugyancsak megörökítette fotós barátom. A megnyitón azonban nem emlékei tarka szőttesének tapsoltunk, hanem verses imáinak, hiszen születése óta Istenbe kapaszkodott. Közönségtalálkozókon sem rejtette véka alá, mit ad neki a hit, s miután Vitray Tamás, majd show-műsorában Friderikusz Sándor is megismertette velünk ezt a szókimondó, sokaknak talán kissé harsány, ám örökifjú, széles gesztusokkal kommunikáló asszonyt, egy egész ország megszerette. Én is. 

A megnyitó után ismerősökkel paroláztunk, poharazgattunk, aztán a szoborparkban sétáltunk. Megsimogattuk Kling József alkotásait, és egy félkész munkáját is megmutatta a házigazda. Takáts Gyula bátyánk is mellénk szegődött, meg a már szintén szépkorú Domány professzor is, akibe Joli néni rögtön belekarolt:
– Sanyikám, de hiszen mi ismerjük egymást – mondta ízes szavakkal, a somogyi tájszólásra is jellemző nyílt e-kkel, szemében évtizedek parazsát felélesztő tűzzel. – Mondd, te nem voltál kicsit szerelmes az én Klári lányomba? – kérdezte.
A riadt, őzikeszemű főorvos csak ennyit válaszolt:
– De igen, az voltam, Jolika.
Az életörömtől ragyogó Joli néni, beérve ennyivel, már fordult is oda Gyula bátyánkhoz:
– Te, mondd, Gyula, hát akkor te vagy az a híres-neves költő, műfordító, aki uralja egész Somogy irodalmi életét?
– Igen, én vagyok – felelte.
– Aztán mondd, te Gyula, neked hány gyereked van? – faggatózott tovább a népszerűségben lubickoló, színésszé avanzsált hajdani tanítónő.
– Egy sincs. Tudod, Jolika, ilyen nagy szellemet, mint én, kár lett volna szaporítani, pedig több asszonnyal is éltem együtt.
– Mit mondtál, Gyula? Kár lett volna téged szaporítani? Hát, ekkora ostobaságot még életemben nem hallottam. Ezt nekem mondod, aki öt gyereket szült? Tudod, lehetsz te akármekkora költő meg író, de ilyet másnak ne mondj! – felelte döbbenten.

A rövid diskurzus után besétáltunk a nappaliba, ahol többen autogramot kértek Takáts Gyulától és Jászai Jolántól, majd közös fényképek készültek róluk, kezükben pezsgőspohárral. A pannon derű, a „hasznos szép” költője és „a nemzet nagymamája” egymás egészségére koccintott. A nagy öregeket még jó pár évig köztünk tartotta a Teremtő.

Szöveg: Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 29-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.