Tusor Péter előadása Pázmány Péter érseki kinevezéséről

2016. március 22. kedd 17:48

„Pázmány, a jezsuita és az érsek – Ellenreformátor vagy reformátor?” címmel tartott előadást Tusor Péter történész a Szent István Társulat rendezvénysorozata keretében március 21-én este a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében.

Bevezetőjében az egyetemi docens emlékeztetett rá, hogy az előadás két évfordulóhoz is kapcsolódik. A főcím Pázmány Péter érseki kinevezésének – történelmi helyzetbe kerülésének – közelgő négyszázadik évfordulójára utal, míg az alcím arra, hogy 2017-ben emlékezünk meg a lutheri reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójáról.

Tusor Péter az alcímben megjelenő szemléletet – Ellenreformátor vagy reformátor? – vizsgálva kifejtette: a reformáció–ellenreformáció fogalompár alapjaiban hatás–ellenhatás képletet fejeznek ki. Eszerint a reformáció gyökeres megújítását jelentette a nyugati, latin egyháznak, ennek ellenreakciójaként érkezik az ellenreformáció, amely ha forradalom–ellenforradalom ellentétpárban gondolkodunk, eleve nem lehet más, mint mindennek a visszacsinálása, lerombolása. Ez katolikus szempontból nyilván nem rokonszenves és nem is elfogadható, annál is inkább, mert maga az ellenreformáció kifejezés csak az 1770-es években született meg. A reform fogalma sem köthető egy korszakhoz, és ugyanígy a megújulásé, netalán megújhodásé sem.

A történész előadó emlékeztetett rá, hogy a modern történettudomány már az 1980-as években foglalkozott ezzel a kérdéssel. Két jelentős történész, Wolfgang Reinhardt és Heinz Schilling egyháztörténeti, illetve társadalomtörténeti szempontból vizsgálták meg a kérdést. Ők alkották meg az ún. konfesszionális modellt. Középpontba nem a reformáció, nem az ellenreformáció, hanem a konfesszionalizáció (felekezetszerveződés) fogalmát állították, amely nem hatás–ellenhatás metódusban szemlélteti a változási folyamatokat, hanem alapvetően a párhuzamosság elve alapján. Az összes felekezet kialakulását hasonló energiákból és gyökerekből táplálkozó modernizációs folyamatokként fogja fel, melyek igazodnak a helyi sajátosságokhoz, tehát regionális eltéréseket mutatnak. Ilyenek a német, lutheri típusú, a mediterrán, spanyol-olasz, a trienti katolikus és a svájci-francia típusú megújulás, modernizáció, amely Kálvin nevével fémjelezhető. Megemlíthető még a legfontosabbak között az anglikán típus.

E trendek azt mutatják, hogy a középkor végén sok minden változik a világban, a felfedezések kora ez, ugyanakkor megerősödik a török fenyegetés, a társadalom létszáma pedig növekedik. Van egy általános válságérzet, és ekkor, a humanizmus korában az emberek nemcsak a földi örömökre vágyódnak, de az ég felé is tekintenek, keresik az egyéni, a személyes üdvözülés lehetőségét – mondta el előadásában Tusor Péter. – A válságot az emberek elsődlegesen a vallás válságának érzik. Ezt próbálják „rendbe tenni”, régiónként más-más formában, és ezalatt olyan energiák szabadulnak föl, melynek következtében az egyes államok, társadalmak is átalakulnak, és ez mutatja a határvonalat számunkra a középkor és a korai újkor között.

Az előadó megemlített néhány azonossági kategóriát, amelyet a Reinhardt-Schilling modell felállított: az oktatás és a tudomány újjászervezése – erre legjobb példa a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetem –, lelkészképzők jönnek létre a professzionális papképzés előmozdítására, a hittudományi jellegű egyetemeken egyre több világi is elmélyíthette műveltségét. Jó példa erre, hogy míg a szigetvári Zrínyi Miklós még alig tudott írni-olvasni, dédunokája már elvégezte a pápai alapítású grazi egyetemet, könyveket írt, költőnek is kimagasló volt.

Tusor Péter nyilvánvalónak nevezte, hogy a regionális keretekben kialakult felekezetek keverednek egymással. Magyarország tipikus példa erre. Az is természetes, hogy ezek éles konkurenciaharcban állnak egymással, mindegyikük meg van győződve a saját maga üdvözítő igazságáról, és ezt próbálja egyedül érvényre juttatni, sokszor az állam segítségével. Nem a másik intézményrendszerének a megsemmisítésére törekszik, hanem az átvételére, felekezeti egyneműségre. Következésképp ekkoriban a tolerancia fogalma még nehezen értelmezhető volt.

Mindezek alapján az alcímben föltett kérdésre az előadó szerint azt a választ adhatjuk, hogy Pázmány nem volt sem reformátor, sem ellenreformátor, hanem konfesszionalizátor volt. Vagyis felekezetszervező, felekezeti modellizátor, Lutherrel, Kálvinnal, Alvinczi Péterrel, Geleji Katona Istvánnal és másokkal együtt. Akár jezsuitaként, akár pedig érsekként vizsgáljuk a működését.

A korszak fogalmi, szemléletbeli kérdéseinek tisztázását követően a főcímmel kapcsolatban Tusor Péter arra kereste a választ, hogyan és miért lett Pázmány Péter jezsuitaként esztergomi érsek. (Tusor Péternek a közelmúltban jelent meg Pázmány, a jezsuita érsek című monográfiája, lásd február 8-i írásunkat – a szerk.). A történész felidézte: négyszáz évvel ezelőtt már javában zajlottak azok a tárgyalások, amelyek Pázmány 1616. szeptember 28-i érseki kinevezéséhez vezettek.

Tusor Péter emlékeztetett: a jezsuitáknak a szerzetesek klasszikus három fogadalma – szegénység, szüzesség, engedelmesség – mellett van egy kiegészítő fogadalmuk: különleges engedelmesség a pápának. Ez ünnepélyes fogadalom volt. Francisco Suarez spanyol történész szerint még a pápa is aggályosan viselkedne, ha ez alól felmentést szeretne. Történészek eddig egyetértettek abban, hogy Pázmány érseki kinevezése elé ez az ünnepélyes fogadalom állította a legnagyobb akadályt, mert ehhez tartozik egy olyan kiegészítés is, hogy jezsuiták nem vállalhatnak főpapi tisztséget, nem lehet egyházi javadalmuk, csak akkor, ha a pápa ezt megparancsolja nekik. Ilyen jellegű felszólítása azonban nem volt Pázmánynak. Ezért sokan úgy gondolják, hogy szabálytalanul került az érseki székbe. Egy évig húzódó tárgyalások zajlottak, és felmerült az a gondolat is, hogy lépjen át egy másik rendbe, és így mentesülve a jezsuita szabályozástól, érsek lehet belőle. A különleges „szomaszka-kitérőnek” az azonban csak részleges magyarázata, a történeti valóság ennél összetettebb, árnyaltabb.

Az előadó rámutatott, hogy Pázmány fő műve, az Isteni igazságra vezérlő Kalauz 1613-ban jelent meg. Mégis, 1613–14-re a jezsuita renden belül a perifériára került, elszigetelődött. Elöljárói el akarták küldeni az országból. Pázmány ezért ott akarta hagyni a jezsuita rendet, és amikor felvetődött a főpapi – először nem esztergomi érseki – kinevezésének a gondolata, akkor a jezsuiták minden követ megmozgattak a pápánál és a bíborosoknál a kinevezés ellen. Ám Pázmánynak valójában nem ezért kellett átlépnie a szomaszkák rendjébe, ahol már nem kötötte őt a pápának tett külön engedelmességi fogadalom.

A tárgyalások a legmagasabb szinten folytak, és az egyik forrás szerint V. Pál pápa nem törődve a jezsuiták ellenállásával, ellenkezésük dacára ki akarta nevezni Pázmányt esztergomi érsekké. Pázmánynak azért kellett megkezdeni az átlépési procedúrát a szomaszka rendbe, mert az 1608. évi 8-as törvénycikk kimondta: jezsuita szerzeteseknek Magyarországon semmiféle ingó és ingatlan birtoka nem lehet. A feudalizmus korában akinek nem volt birtoka, az nem lehetett jogképes része az adott társadalmi rendnek, ebből következően a jezsuiták nem kaphattak egyházi tisztséget. A legnagyobb egyházi tisztség, javadalom az országban pedig az esztergomi érsekség volt. Annak tehát, hogy Pázmány esztergomi érsek lehessen, nem kánonjogi, hanem elsődlegesen világi jogi akadályai voltak. Ám végül mégiscsak a kánonjog eszközeivel lehetett kifogni a világi rendszeren. Azáltal, hogy Pázmány római ügyvédjei révén megkezdte átlépését a szomaszkákhosz, és ideiglenesen át is került, bár örökfogadalmát nem tehette le, mert az annak vételére kijelölt pápai nuncius váratlanul visszatért Itáliába (és hamarosan meghalt). Pázmány így fél évig ideiglenesen volt a szomaszkák tagja, még 1616 szeptemberében is, amikor kinevezték esztergomi érésekké. Ez év novemberében tért vissza szerzetesjogi státusza szerint a jezsuitákhoz. Pázmány mindezekről a bonyodalmakról tudott ugyan, de nem volt tevékeny része a személyéről és kinevezéséről szóló tárgyalásoknak – ismertette Tusor Péter. – Az ország közvéleménye, a protestánsok pedig csupán arról értesültek, hogy V. Pál kivette őt a Jézus Társaságból, és nem jezsuita többé.

Az előadó arra a kérdésre is választ keresett, miért lett Pázmány esztergomi érsek, miért állt ki mellette olyan egyértelműen V. Pál pápa és a bécsi főminiszter és püspök, a császári Titkos Tanács elnöke, Melchior Klesl. Hiszen lett volna más prelátus is, aki alkalmas lett volna az esztergomi érseki tisztség betöltésére, így például Telegdy János váradi, vagy akár Pyber János pécsi püspök. Mégis, mind a pápai, mind a Habsburg-udvar a magyar törvények kijátszásával, és a jezsuita renddel szemben egy egyszerű szerzetes prímássá való kinevezése, a nádori tisztség mellett az ország első méltóságába való emelése mellett köteleződtek el, fordulatos diplomáciai tárgyalások során igyekeztek elhárítani a felmerülő nehézségeket.

V. Pál számára fontos lehetett Pázmány Péter irodalmi munkássága és térítői tevékenysége, de a Habsburgok szemében ez nem volt meghatározó szempont. Milyen makropolitikai vetületei lehettek a fordulatos mikropolitikai eseményeknek, melyek ekkora érdekegyeztetést hoztak létre a pápai és a Habsburg-udvar között? Miért álltak ki ennyire egységesen és következetesen Pázmány mellett? – tette fel a kérdéseket előadásában Tusor Péter.

Majd elmondta, minden személyes karrier mögött áll valaki, minden kinevezés köszönhető valakinek, valamilyen célt szolgál. A történész előadó szerint ebben az esetben Melchior Klesl császári főminiszter volt a kulcsszemély, aki már Pázmány elődje, Forgách Ferenc esztergomi bíboros érsek halála előtt felfigyelt Pázmány Péterre, akinek a tehetsége közismert volt. Klesl úgy számíthatta, hogy ha mind szorultabb helyzetében (renden belüli támadások, addigi patrónusa, Forgách halála) felkarolja, azaz „kliensei” közé választja Pázmányt, akkor a lojalitására minden körülmények között számíthat. Biztosra vehette, hogy Pázmány esztergomi érsekségének köszönhetően az ő összbirodalmi és európai szinten gondolkozó politikájában Magyarország biztosítva lesz. Klesl a küszöbön álló és ismételten problémás Habsburg-trónöröklés viszonylatában gondolkodott. II. Mátyásnak nem volt gyermeke, az utódlást biztosítani kellett, Magyarország viszonylatában is. Ez a pápaság számára is rendkívül fontos volt, hiszen ha a birodalomban egy protestáns személyt választottak volna meg császárnak, az Róma számára katasztrofális lett volna. Ebben a politikailag kényes helyzetben Kleslnek lojális szövetségesekre volt szüksége, és Pázmánynak mint esztergomi érseknek az volt a fő rendeltetése, hogy Magyarországon már a birodalmi császárválasztást megelőzően a Habsburg-utódlást biztosítsa. És Pázmány valóban a Habsburg uralmi rendszer magyarországi konszolidálásának főszereplője lett a 17. században, s érseki működésének első jelentős sikere Ferdinánd megválasztása volt a soproni országgyűlésen 1618-ban. A Habsburg-utódlás fontosságát az európai politikában, a pápai és császári udvarban egyaránt, mindennél jobban mutatja, hogy a cseh utódlás sikertelensége vezetett a pusztító harmincéves háború kirobbanásához.

Ezzel kapcsolatban Tusor Péter felhívta a figyelmet arra a paradoxonra, hogy az a II. Ferdinánd, aki magyarországi megválasztását Pázmánynak köszönhette, rendkívüli közel állt a jezsuitákhoz, ha rajta múlt volna, Pázmányból biztosan nem lett volna esztergomi érsek. Melchior Klesl pedig minden taktikázása, klientúraépítő törekvése ellenére 1619-ben belebukott tisztségébe. Miután politikájával sem saját túlélését, sem az utolsó nagy európai vallásháború kirobbanását nem tudta megakadályozni, legmaradandóbb tette Pázmány történelmi helyzetbe hozatala lett. Ezt persze ő maga sohasem ismerte fel.

Befejezésül Tusor Péter rámutatott: Pázmány Péter esztergomi érsekké való kinevezése elsősorban tehát nem lelkipásztori, irodalmi, térítői munkásságának volt köszönhető, hanem főként az először az 1608. évi országgyűlésen megmutatkozó politikusi talentumának. Egyszerű, rendjében peremre szorított szerzetesből a Magyar Királyság főméltóságává való előléptetését a Habsburg-utódlásnak a harmincéves háború kitöréséhez vezető nemzetközi kontextusában kell szemlélni, méghozzá az akkori császári főminiszter, Melchior Klesl személyes és politikai céljainak mentén. Mely célok, ha görbülő vonalakon is, végső soron a Gondviselés hathatós eszközéül szolgáltak a magyar történelemben.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
unnepi-talalkozot-tartott-szent-jeromos-katolikus-bibliatarsulat
Ünnepi találkozót tartott a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, mely tavaly ünnepelte megalakulása 25. évfordulóját, még e jubileumhoz kapcsolódva december 6-án találkozóra hívta a társulat jótevőit, segítőit, barátait.

13:30
pro-cultura-christiana-dijban-reszesult-rieger-tibor-szobraszmuvesz
Pro Cultura Christiana díjban részesült Rieger Tibor szobrászművész

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana díjat adományozott Rieger Tibor szobrásznak. A kitüntetést az MKPK nevében a testület elnöke, Veres András győri megyéspüspök adta át december 7-én, Budapesten.

12:50