Út a csillagokig – a „Kaliforniai álom” című filmről

Damien Chazelle tizenkilencre lapot húzott, és nyert: legutóbbi filmje, a három Oscar-díjig jutó Whiplash után az itthon december 29-én bemutatott „Kaliforniai álom” (La La Land) újabb felejthetetlen moziélménnyel ajándékozza meg a nézőt. S ha a varázslat nem is működik mindenkinél, azt még a legkérgesebb szívűek is elismerhetik, ez a film majd kicsattan az életkedvtől és a virtuozitástól – és nem mellékesen jó ízléssel támaszt fel egy rég elfeledett műfajt.

Táncikálós musical és jó ízlés? Sokunk számára eleve egymást kizáró fogalmak, ám Chazelle nem viccel: tényleg revideálja az álomgyári sztárkultusz hajdan egyik legfontosabb eszközeként működő műfajt. Nosztalgiáról szó sincs, történetünk a jelenkorban kezdődik: forró tavaszi reggel, az autópályán hatalmas dugó. Egyszer csak valaki kiszáll, s fergeteges táncbetét veszi kezdetét. Az eredetileg munkába induló utasok vad koreográfiájától csak úgy forog velünk a világ, aztán mintha mi sem történt volna, az utolsó refrént követően mindenki megy tovább a dolgára.

Fityisz az elvárásoknak? Posztmodern művészi gesztus? Vagy csupán egyszerű, kamaszos kópéság? Sokáig nem tudjuk eldönteni, s miközben lassan kibontakozik a vásznon két álmodozó fiatal, Mia (Emma Stone) és Sebastian (Ryan Gosling) szerelme, azon kapjuk magunkat, hogy karfát szorítva drukkolunk egy színészi meghallgatás (Mia) vagy egy zenés próbafelvétel (Seb) sikeréért. S a fiatalokért, akik jóformán alig beszélnek, inkább testükkel és tekintetükkel játszanak. És persze énekelnek, de korántsem jól bevált slágereket (ez volna a könnyebb megoldás): a filmhez friss, eredeti és fülbemászó zene készült (Justin Hurwitz munkája), mely – csakúgy, mint a látvány – elbűvölő eleganciával és ötletességgel építkezik.

S ez a kulcs: a „Kaliforniai álom” ugyanis nem pusztán egy zenés betétekkel megtűzdelt prózai nagyjátékfilm. A muzsika fölébe kerekedik a látványnak, és átveszi az uralmat: a vizuális gesztusok – legyen szó egy szokatlan beállításról, egyedi díszletről vagy bravúros vágásról – úgy vetélkednek egymással, mint egy versenymű hangszercsoportjai, miközben közösen simulnak bele egyetlen nagy, dinamikusan hullámzó egészbe. Ezért lelheti örömét a filmben az is, akit az egyébként kissé közhelyes, ám finom stílusérzékkel „elemelt” szerelmi szál mégsem találna szíven: bőven van itt látnivaló, csak úgy lubickolunk a pazar vizuális tűzijátékban.

Chazelle mindemellett természetesen kikacsint a nagy elődökre: Gene Kelly és Fred Astaire világa mellett megidéződik a bebop fénykora és egy mulattató epizód erejéig a nyolcvanas évek szintipopja is. Emma Stone és Ryan Gosling elbájoló könnyedséggel vágják ki a legnehezebb koreográfiákat, s arcukon ott tükröződik egy nagy szerelem és egy művészi karrierkezdet minden nyűge. Meglepetés-vacsorából kibontakozó vitájuk pedig ott van az elmúlt év legdrámaibb jelenetei között. A Whiplash könyörtelen tanárfigurája, J. K. Simmons ezúttal fagyos bártulajdonosként köszön vissza, a zenész John Legend pedig a jóléttel kecsegtető művészi kompromisszum szimbólumaként csábít, ám jellemük nem több néhány felvázolt ecsetvonásnál: itt minden a főhősökről szól, övék a reflektorfény. Útjukon keresztül pedig maga a rendező elmélkedik önnön sorsáról, művészi érvényesülés, szórakoztatóipari önfeladás és boldog magánélet dilemmájáról.

Épp amikor már kezdjük otthon érezni magunkat a szemünk elé varázsolt álomban, meglepő fordulat történik: a nyitány valóságosból szürreálisba forduló gesztusa után a zárlatban a tündérmese kerül idézőjelbe egy szívszakasztó táncos-zenés szekvencia során. Damien Chazelle tisztában van azzal, milyen korban élünk. A musicalek felhőtlen mosolya mára rég lehervadt már az arcokról, a nosztalgiázás pedig hamis lenne: melankóliába csomagolja hát szívünket, és ezzel repít a csillagokig.

Fotó: LaLaLand.movie

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. január 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.