Értelem és érzelem – Egy nap a Harmat Artúr Központi Kántorképző növendékeivel

2017. július 5., szerda | 19:00

Vannak, akiknek kemény munkával, reggeltől estig zenei tanulmányokkal és gyakorlással telik a július. A kántorképzőn mégsem izzadságszagú a hangulat.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az icipici kápolnában nyolckor már zajlik az orgonapróba, és a hittudományi kar Veres Pálné utcai épületének távoli sarkából is orgonaszót hallani. Kéri Marietta, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet munkatársa a kalauzunk. Az idei, 22 fős csapat szokás szerint színes, életkori és foglalkozási szempontból is. Kuriózum, hogy ezúttal tízéves hallgatójuk is van, mert amúgy tizenkét év a korhatár – de, mint ez az eset is bizonyítja, rugalmas a rendszer. Az elmúlt öt év statisztikája alapján tanártól a kertészen és az elektromérnökön át az adóhivatali munkatársig a legkülönfélébb hivatású emberek iratkoznak be, szánnak a nyarukból, június végétől július végéig kántori tanulmányokra egy hónapot. Gyakori azonban az is, hogy már eleve kántorként dolgozik a jelentkező, és az itteni erőfeszítéseitől további pallérozódást és kompetenciájának hivatalos elismerését várja. A fiú-lány arány kétharmad-egyharmad a fiúk javára. Országszerte nagy hiány van kántorból, jóból pedig végképp. A plébánosoktól függ, változhat-e ez a helyzet – attól, hogy ők mennyire tartják fontosnak a liturgia zenei igényességét.

Rövid tájékozódó sétát teszünk a zegzugos épületben, amelynek három szintjén zajlik a négy évfolyam oktatása. Tíz perccel később visszatérünk a próbára, amely ekkorra kibontakozik: a hallgatók közül egyesek az oltár elől vezénylik a többieket, a tanár, Dékány András pedig „a vezénylők vezénylésével” foglalkozik. Amit látunk és hallunk, elbűvölő, mert mindenki eltökélt. A cél, amelynek alárendelik magukat, a tökéletes hangzás és hangsúlyok. Aki addig vezényelt, nem sokkal később már valamelyik évfolyamtárs vezénylésére koncentrálva énekel. Érezhető, hogy a közös cél mindennél fontosabb, és mindenki egy emberként próbál tenni érte.

Az ablakban ülök, a hűs kertből motor zaját hallani. Megérkezett Balogh László Örkényből: ő fog misézni. Utána népénekórát tart az első évfolyamnak, aztán siet vissza temetni. Bevezetőjében a növendékek misére való lelkiismeretes készületének szakmai és lelki kettősségéről beszél: hogy a kántori hivatásban mindkét komponens mennyire fontos. A prédikáció a tengert elcsendesítő Jézusról szól, aki mindaddig, míg a tanítványok fel nem ébresztették, aludt, noha közben dúlt a vihar, dörgött-villámlott. Mi lehetett ennek az oka? Talán az, hogy a hívő ember nem fél. Ha igazán erős a hitünk, mindig tudni fogjuk, hogy nem vagyunk egyedül a csónakban.

Annak idején kántor- és karnagyképzőt is végzett, az egyházzene iránti vonzalma már gyerekkorától meghatározó volt – meséli Balogh László a szentmise után. – Annyira, hogy sokszor csak nehezen tudta eldönteni, ministrálni menjen, vagy inkább az énekkarral tartson. Örkényben ma is énekkart vezet. Úgy tapasztalja, hogy míg korábban a 13–15 éves kántorképzősök voltak többségben, manapság inkább a jóval idősebbek, és aki ide jön, általában nagyon komolyan is gondolja. Pedig nehéz szakma, főleg mert nehéz belőle megélni.

A kertbe kilépve beszélgető csoporthoz kapcsolódunk. Dékány András és tanítványa, Sümeghy Zita megpróbálja elmagyarázni, mit láttam a mise előtt, hogy mit jelent a liturgikus gyakorlat, amikor az órán tanultakat a biztos háttérből kilépve kell alkalmazni. Ezen túl pedig azt, melyek a gregorián vezénylésének speciális nehézségei. Ha jól értem, abból fakadnak, hogy „érzésre megy”, mert a szöveget és a levegővételeket kell vezényelni. A jó kántor hosszú évek alatt „készül el”, és az élet iskolájában képződik tovább, teszi hozzá bölcsen Zita. András pedig azzal fejeli meg ezt, hogy ő emlékei szerint csak tíz-tizenöt évvel azután vált jó kántorrá, hogy szinte gyerekként elvégezte a kántorképzőt.

Következő napirendi pontunk az elsősök népénekórája Balogh atyával. Szigorúbb, mint gondoltam, és sok házi feladatot is ad. Egy picit azért lehet alkudozni: a 66-os ének helyett a 64-est választani, az egyéni vonzalmaknak érvényt szerezni.

Nem sokkal később már Horváth István igazgató zeneelmélet-óráján ülünk a másodévesekkel. István összehajol az egyik tanítványával, és elmélyülten magyaráz, a kézzel írott kottát tanulmányozzák. Így zajlik a házi feladat javítása. Aztán éles váltás, és máris a pianínón megszólaltatott hangzatokat kell felismerni. „Melyik a kedvenc dúrotok?” – kérdezi az igazgató, és megdicséri az egyik növendéket, amikor felismeri a bécsi zárlatot.

Ámultan hallgatom a jókedvű párbeszédet, amelynek szinte egyetlen részletét sem értem. És egyszer csak rájövök: az itt ülőknek saját nyelvük van, és ennek a nyelvnek újabb és újabb finomságait sajátítják itt el. Úgy érzem, most ráérezhetek a zene és a spiritualitás nyelvének összefüggéseire.

A szünetben Kurucz Zoltán, akivel az igazgató az órán konzultált, elmondja, mit rontott el. Akkordmeneteket kellett kidolgozni megadott alaphanghoz, és ő néhol rosszul vezette a szólamot. A zeneelmélet nagyon hasznos egy kántor számára, akinek tudnia kell dallamhoz kíséretet írni, orgonakíséretet improvizálni, méghozzá készségszinten! Zoltánnak, mint elmondja, a hangja az erőssége. Zenei általános iskolába járt, és sokat énekelt kórusban, az alapjai megvannak. A plébános már korábban is kérte időnként a segítségét énekesként. Abban bízik, hogy itt kompetensebbé válhat a plébániai szolgálatra.

Az óra után, a folyosón összefutunk a legifjabb növendékkel, a tízéves Kapitány Danival. „Úgy kezdődött, hogy a templomunkban kipróbálhattam az orgonát, és megtetszett – mosolyodik el. – Neten találtunk erre a lehetőségre; a felvételi előtt kicsit izgultam, de jól ment. Nyolcéves korom óta zongorázom, eddig még csak zongoratáborban voltam. Orgonaművész leszek, ha sikerül” – búcsúzik. Jókedve alapján úgy tűnik, jobb nyári mulatságot nem is tud elképzelni, mint a kántorképzőt.

A tanári szobában Sztankó Attilával, a gregorián apostolával az Egyház zenéjének sokrétűségéről, „többszólamúságáról” beszélgetünk. A kántor feladata – húzza alá elsőként – a közösség tagjainak a Krisztussal való találkozást segítő vezetése. Tevékenységében találkozik a liturgikus cselekmény, a szöveg és dallam. A kántorképzőn ennek lelkiségét is tanítani próbálják. A dallamok hangvétele ugyanis magában hordozza a szöveg Krisztusra irányultságát. A gregorián sokkal élőbb, mint gondolni szoktuk: a mindannyiunk által sokszor énekelt Miatyánk dallama és a mise kérdései-válaszai egyaránt gregorián dallamok. A kántorok az egyházzene, és így sok évszázad spirituális kincseinek közvetítői a hívek számára. Hallásuk, ízlésük művelői, érzékenyítői.

A beszélgetés után a negyedik emeleten részt veszünk Sztankó atya gregoriánóráján. A zsoltárfajtákkal kezdi, a gregorián modalitással folytatja, és mindig el is énekli, amiről éppen szó van. Úgy tűnik, amikor énekel, mintha másik dimenzióba kerülne. Rutinos „időutazónak” tűnik, aki útitársakat keres.

Az utolsó, amin jelen vagyunk, a negyedévesek zeneelmélet-órája Kiss Zsuzsannával. Amiről itt hallunk, az az én értelmezésemben „a zene alkímiája”: vagyis az, hogy bizonyos akkordalterációkkal, „színezésekkel” hogyan válthatók ki érzelmi hatások. Egyes operákban például a nápolyi szextet – mondja, és már játssza is – akkor alkalmazták, amikor a színpadon a héttérből előbukkanva gyilkos jelent meg, kezében tőrrel. Nevetünk, mert magunkon is érezzük a hangzat drámai hatását.

„Ennek fele sem tréfa!” – gondolom, és amikor az igazgató leül velünk a jó hangulatról, a tanárok „cinkosságáról” kérdezem először. Ő pedig a hagyomány erejéről, a nagy elődökről, az egyházzene iránti elkötelezettségről, megszállottságról beszél, amely mintaadásra kötelezi a tanárokat. A zenei ismeretekkel együtt mindig spiritualitást is átadnak, amellyel élményt is szeretnének közvetítni, hangsúlyozza. Megesik, meséli büszkén, hogy tanulmányaikat külföldön folytató vagy ott zenei karriert befutó egykori tanítványaik látogatóba visszatérve így lelkendeznek: „Mindmáig abból élek, amit a kántorképzőn kaptam!”

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Hazai
hirdetés
Vezető híreink – olvasta már?
-nem-rovidultem-meg-folszenteltsegemben-beszelgetes-biro-laszlo-puspokkel-hivatasrol-betegsegrol
„Nem rövidültem meg fölszenteltségemben” – Beszélgetés Bíró László püspökkel hivatásról, betegségről

Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense, május 21-én ünnepli püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból felkerestük őt a Zsigmondy Vilmos Harkányi Gyógyfürdőkórházban.

2019. május 21., kedd
megindito-kepek-es-tanusagtetel-fogvatartottak-adtak-elo-szent-adorjan-legendajat
Megindító képek és tanúságtétel – Fogvatartottak adták elő Szent Adorján legendáját

Családok ülnek kis körökben a balassagyarmati volt vármegyeháza dísztermében; lelkesen beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek, már-már idillinek tetsző a pillanat. Csakhogy ez egy rendkívüli találkozás a városi börtön fogvatartottjai és családtagjaik között.

2019. május 20., hétfő