„A Jóisten dolgozik, és mi ministrálunk neki” – Interjú Pál József Csaba püspökkel

2019. január 8. kedd, 20:49

Pál József Csaba temesvári megyéspüspökkel 2018 végén Máriaradnán beszélgetett eddigi főpásztori szolgálatáról Serbán Mária. Az interjú a RomKat.ro oldalon jelent meg.

– Milyen változásokat hozott az életében az elmúlt négy hónap?

– Ezelőtt négy-öt hónappal úgy gondoltam, minden megváltozik az életemben, és minden a feje tetejére fordul. Azt látom, bár sok minden megváltozott, a leglényegesebb maradt: a jó Isten és az evangélium, amit próbálok megélni. Ez ad fényt a mindennapjaimhoz, és fontos, hogy az evangélium fényével menjek minden tevékenységemben. Ami talán ebben az öt hónapban a legtöbb örömet adott, a sok lelkes ember: az ifjúsági és a családpasztorációban dolgozók lelkessége, akik egészen emberileg, szinte kimerültségig, de lelkesen, tüzesen dolgoznak. Szóval én egy nagy-nagy „lelkesedési hullámot” tapasztaltam meg, és az elején ez talán jól is jön. Ez bátorít engem, ugyanakkor nagyon-nagyon fontosnak tartottam és tartom a találkozásokat, különösen a fiatalokkal való találkozásokat.

Amikor néhány helyre elhívtak, búcsúra vagy prédikálni, részt venni valamilyen eseményen, a kikötésem az volt, hogy én ott a fiatalokkal is találkozni szeretnék. Volt, hogy azt mondták, nem kivitelezhető, vagy hogy kevesen fognak összegyűlni. Sosem voltak tizennyolcnál kevesebben, akárhogy is szabadkozott előtte a plébános, és nagyon szépek voltak ezek a találkozók. Az elején kicsit meglepődtek, de lassan úgy belelendülnek, hogy az egy óra is kevésnek bizonyul. Nagyon nagy örömmel veszem mindazt, amit mondanak. Sokszor felhasználom prédikációban is, mert annyira megérint, hogy vannak ilyen fiatalok.

A fiatalok mellett pedig a papokkal is jó az együttműködés: azt láttam, hogy örömmel, jóakarattal állnak a dolgokhoz. Ez egy hatalmas erő, mert amikor az embert kényszerítik valamire, akkor azt a feladatot úgy is végzi – kényszerből. Számomra ez a kihívás, hogy megtaláljam az evangélium fényében azt, ahogyan Isten közelségével bátoríthatom, serkenthetem, segíthetem embertársaimat. Néha nemcsak a munkára kell biztatni őket, hanem arra is, hogy pihenjenek, a harmonikus életre.

Elég sokszor találkoztam különféle vezető személyekkel, küldöttekkel, akik eljöttek bemutatkozó látogatásra. Nagyon szép volt, hogy az Úr arra bátorított, tekintsek el attól, hogy egy nagy vezető áll előttem, és lássam meg hangsúlyozottabban az embert. Ez felszabadított, mert kiüresedik az ember, ha meg akar felelni valaminek. Nem másnak kell megfelelnünk, mint annak, hogy az Úr küld embertársainkhoz. Akkor is, ha az a valaki vezető állásban van, vagy nagyon fontos személyiség, mindenkinek szüksége van szeretetre, mindenkinek szüksége van a Jóistenre. (...)

Szépek a tanácskozások, gyűlések, tervezések a papokkal. Megválasztottuk, létrehoztuk a papi szenátust, formálódik a gazdasági tanács, a tanácsadó testület, közben különböző szabályzatok megírása van folyamatban, például az egyháztanácsok szabályzata vagy azok megválasztásának a szabályzata; frissíteni kellett a temetőszabályzatot is. Mindezeket csak azért, hogy könnyebb legyen a paptestvéreimnek eligazodniuk, legyen mihez tartaniuk magukat. Általában nem hozok úgy döntést, hogy előzőleg néhány emberrel meg ne hánynám-vetném ezeket a dolgokat, mert akárhogy is: egy ember az csak egy ember, és nagyon könnyen egyoldalú lehet a döntés. Tudom, hogy én döntök, és szívesen is hozok döntéseket, amikor eljön az ideje, ezzel nincsen gond, de jó, ha több emberrel megbeszélem a dolgokat, és odafigyelek; sokszor olyan szempontokat mondtak, amiket talán én nem láttam volna meg. Ezen az úton szeretnék haladni. A gyűléseken a Szentatya egyik gondolata különösen segít. Azt mondta: jobb kimondani azt, amit gondolok, érzek, mint utólag a háttérből morogni, mert az nem segít. Viszont ha fáj is, de kimondva segíthet. Bátorítom is a paptestvéreimet, hogy bátran mondjuk ki azt, amit érzünk, amit gondolunk, mert lehet, hogy éppen a Jóisten akar azáltal mondani valamit. (...)

Egy szép alkalom, amit októberben kezdtünk el: minden hónapban van egy ebéd a püspökségen azoknak a papoknak, akik abban a hónapban ünneplik a születésnapjukat. Az ajándékozás pedig úgy zajlik, hogy mindenki megoszthat a többiekkel a szívéből egy örömet, szép dolgot. Ez csodálatosan szép. Nem is álmodtam volna, hogy létezik ilyen papok között is. Egyik alkalommal valaki vonakodott, nem szokott pozitív dolgokat mondani magáról, elég sok a baj és gond, de amikor hallotta a többieket beszélni, ő is talált valami szépet az életében, és megosztotta. Ez engem is lelkesít, bátorít, mert nyilván sok nehézség, szenvedés van, de ott vannak ezek az örömök is. Hát miért ne hoznánk őket felszínre?! Három ilyen ebédünk volt már: októberben, novemberben és decemberben. Ez jó alkalom arra is, hogy a papokkal kicsit lazább formában is találkozzunk, ne csupán gyűlésen vagy tanácskozáson. Valaki megkérdezte: „Na, hogy megy?” A válaszom az volt: „A Jóisten nagyon szépen dolgozik, és mi ministrálunk neki.”

– A romániai püspöki konferencia tavaszi ülése óta Ön a családpasztorációval megbízott püspök. Mit gondol a családok helyzetéről, szerepéről az Egyházban, és mit jelent a velük való foglalkozás?

– Nagyon örültem ennek a feladatnak. Családfelelős voltam az egyházmegyében néhány évig, és nagyon fontosnak tartom a családokkal való foglalkozást. Az Egyháznak meg kell tanulnia a családoktól, hogy család legyen, és a családoknak meg kell tanulniuk az Egyháztól, hogy egyház legyenek. Ebben nagyon-nagyon sokat tudjuk egymást segíteni. A családokat elég sokszor, sok éven, évtizeden keresztül magukra hagytuk. Úgy gondoltuk, elég, ha a jegyeseket „egy kicsit felkészítjük” a szentség felvételére, gyerekkorukban úgyis voltak hittanórán, aztán a házasságkötés után majd boldogulnak ők maguk. És nagyon sok családunk nem boldogult egyedül. Azt láttam, nemcsak előkészítésre, hanem utógondozásra is szükségük van, és a legjobb utógondozás – ezt mai napig is így látom –, hogy ha a családok valamiképpen családközösséget alkotnak. Lehet lazább vagy szorosabb közösség, ezt a családok típusa vagy a résztvevők érzik, és ők döntik el. Egyrészt ha kimennek a világba, nem feltétlenül családbarát környezetet találnak, itt pedig egy olyan közösségben vannak, ahol a család értékeit fontosnak tartják, a hűséget, a gyereknevelést, az egymás iránti szeretetet, azt, hogy ne csak a magam, hanem a másik javát, a másik boldogságát is keressem. Mindezekben nagyon erősen bátorítják egymást. Sokszor ott, ahol élnek, ahol dolgoznak, olyan szemlélet van, amelyben azt gondolhatják, hogy ha ők hűségesek, ha jók, ha szolgálnak a családban, akkor biztosan elhibázták az életüket. A családközösségekben sokat tanulhatnak egymástól, akár a gyereknevelés szempontjából. Nyilván nincsenek receptjeink, de lehet egymástól tanulni, mert mindig van olyan, aki egy lépéssel előrébb van, aki már kitapasztalt valamit, amit jónak látott, vagy megégette valahol a kezét, és így egymás példájából tudnak tanulni, megerősödni. Közösen figyelnek oda a Jóistenre, ez megint nagyon sokat jelent.

Ha őszintén és mélyen foglalkozunk a családokkal, és ebben a munkában kitartunk, akkor lényegesebb eredményt érünk el. Ez már látszik is olyan plébániákon, ahol hosszú évek óta foglalkoznak a családokkal: például a válások aránya jelentősen visszaesett. Ahol csak egy kicsit, felszínesen foglalkozunk velük, ott attól, hogy meg vannak keresztelve, még nem lesz sokkal jobb a családi környezet. Vannak olyan családok, amelyek őszintén megtérnek, missziós családokká lesznek, így nagyon sokat segíthetnek egymásnak. A lényeg az, hogy boldog családjaink legyenek, mert akkor a gyerekek is boldogan nőnek fel.

Papságom első éveitől kezdve nagyon fontosnak tartottam, hogy ne csak a gyerekekkel, és főleg ne csak a kisgyerekekkel foglalkozzunk, hanem a környezetükkel is, mert ott, ahol mindkét szülő nem volt aktív közreműködő a nevelésben, nagyon-nagyon kevés esélye volt, hogy a gyerek templomba járó marad. Fontos az elsőáldozók, bérmálkozók szüleivel is foglalkozni, kis csoportokban beszélgetni velük, hisz a templomban a közlés egyirányú: a paptól a hívek felé. A szülők a templomban egymás hátát látják, ritkán néznek szembe egymással, ezért fontosak ezek a családközösségek. Az ilyen alkalmakon nemcsak a pap beszél, ők is beszélhetnek, elmondhatják kételyeiket, kérdéseiket. Fellelkesednek, a hit abban az élethelyzetben megérinti őket. Remélem, együtt többet tudunk majd tenni családokkal a családokért. (...)

– Milyen reménységgel, kívánsággal néz a jövő elébe?

– A kezdeményezés a jó Istentől jön, és bőséges az Ő részéről. Óhajom, kívánságom az, hogy minél több nyitott szívet találjon, akik örömmel, lelkesedéssel válaszolnak az Ő kezdeményezésére, mert nagyon szép terve van Neki, és amennyiben mi válaszolunk az Ő kezdeményezésére, az a szép terv meg fog valósulni.

Az interjú teljes egészében a RomKat.ro oldalon olvasható.

Forrás és fotó: RomKat.ro

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Külhoni
Vezető híreink - olvasta már?
pro-cultura-hungarica-dijat-kapott-bojte-csaba
Pro Cultura Hungarica díjat kapott Böjte Csaba

A magyar kultúra ápolását, a közösségépítést és a nemzeti identitás megőrzését elismerő díjakat, köztük Böjte Csabának Pro Cultura Hungarica díjat adtak át a magyar kultúra napján, január 22-én a budapesti Hagyományok Házában.

09:51
zenari-biboros-budapesten-keresztenyek-irgalmas-szamaritanusok-sziriai-foldi-pokolban
Zenari bíboros Budapesten: A keresztények irgalmas szamaritánusok a szíriai földi pokolban

Mario Zenari bíboros, szíriai apostoli nuncius január 21-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében beszélt a szíriai nép, különösen a gyermekek szenvedéseiről. Bemutatták a magyar kormány által támogatott kórházi programot is, amely a szegények kezelését teszi lehetővé.

2019. január 22. kedd