A Jóisten azt akarja, hogy mindenkiért éljek – Beszélgetés közösségről, hivatásról, ráhagyatkozásról

Luky – ahogyan a barátai szólítják –, szívélyesen fogadott a festői kilátással rendelkező nyárádselyei plébániáján, ahol barátai és vendégei egymásnak adják a kilincset. A lelkibeszélgetésekben és a gyóntatásban látja papi szolgálata egyik lényegét, volt, hogy embereket beszélt le az öngyilkosságról; megérkezésünkkor is éppen interneten folytatott lelkibeszélgetéseket. A bajusz hozzátartozik az egyéniségéhez, és ugyan sírt, amikor a teológián le kellett vágnia 21 évig növelt bajuszát, de végül régi ékével végezte el a teológiát. Régi barátja, Orbán László, volt kolozsvári egyetemi lelkész (2008-ban életét adta a Fekete-tengeren egy diákjáért) nyomdokaiba szeretne lépni, az ő reverendáját viseli. Luky szülővárosomban, Székelykeresztúron is sok időt töltött, egyike azon egyházi személyeknek, akik nagy hatással voltak rám. Innen a baráti hangvétel.

– Honnan indultál? Mik a gyökereid?

– Viccesen szoktam mondani, hogy „székelyszentszovátai” vagyok. Meghatározó az életemben Szováta, mert a lelkisége bennem van. A táj… A vendégek kiszolgálása is formált: az emberek szeretete, hogy mindenkinek segíteni akarok, mindez innen indul. Kicsi koromtól abba nőttem bele, hogy befogadtuk az embereket, szállást adtunk nekik, elkalauzoltuk őket mindenfelé. Ez fontos volt számomra. Háromgyermekes családból származom. Én vagyok a legkisebb, van egy nővérem és egy bátyám. A szüleim meghaltak, későn születtem, a szüleim akkor már idősebbek voltak. Nagyon szerettem édesanyámat, az ő lelkülete van bennem. És édesapám makacssága, az ő vére. Kisgyermek voltam, amikor olyan nagy lázam volt, hogy vörösvértestre volt szükségem, és mivel ő adott vért, akkor szó szerint is az ő vére volt bennem. Szovátán végeztem a 12 osztályt.

– Hogy kerültél kapcsolatba az egyházzal?

– Vallásos családból származom, édesanyám járt templomba, édesapám csak ritkán, így édesanyámmal jártunk együtt. Ez amolyan hagyományos vallásosság volt. Volt úgy, hogy azt mondták, ha megyek templomba, mehetek meccsre is, de ha nem megyek misére, akkor meccsre sem mehetek. Így inkább elmentem mindkettőre. 1988-ban Csavar Tibor tartott bibliaórákat, hallgattuk, bólogattunk és boldogok voltunk, mert azt gondoltuk, hogy mi, bibliakörösök biztosan a mennyországba kerülünk, amiért oda járunk. Aztán 1990-ben György Balázs Szeretetváros táborában voltam, ahol nagy fordulat jött. Teljesen megfordult bennem a hagyományos vallásoság és élővé vált. Nagyon érdekes tapasztalat volt, az egész hangulat és légkör olyan volt, mint egy kicsi mennyország. Tíz évig jártam abba a táborba, aztán kinőttem. Utána jött a vándorlás is…

– „Vándorprédikátorként” körbejártad Erdélyt…

– Korábban Böjte Csabánál voltam, amikor Domokosra került György Balázs, és mondta, hogy kellene segítsek neki. 1996 novemberében mentem oda, következő évben pedig Miklósvárra is követtem. A szeretetvárosoknak köszönhetően kétszáznál több helységből volt ismerősöm. Láttam, hogy vannak helyek, ahol a fiatalok nem tudnak csoportot indítani, és akkor elmentem segíteni, gyerekekkel, fiatalokkal, családosokkal foglalkoztunk. Életem legszebb időszaka volt, az biztos. Erdélyben mindenhol megfordultam, ahol egyszer volt ismerősöm.

Az ifjúsági csoportok indításába, segítésébe kapcsolódtam be, gyerekeknek bibliaórákat, előadásokat tartottam. Aztán megállapodtam, és egy idő után rendszeres visszajáró lettem, például Székelykeresztúrra is kéthavonta visszajártam. Rendszerességgel köröket írtam le több helység között. Megvolt, hogy hova jártam: Gelence, Keresztúr, Vásárhely, Szováta, Gyergyó… Egy életet lehetne mesélni, hogy mennyi minden történt ott.

Ott tapasztaltam meg Istennek a gondviselését, a feltétel nélküli szeretetet. Azt, hogy milyen, amikor Istennek átadod az életed… A kiszolgáltatottságot: amikor azt se tudod, hogy hol alszol, hol fürdesz, hogy miként lesz…

Csak mentem, és egy-egy helyen megálltam. Így furcsán hangozhat… Egy helyre általában úgy mentem, hogy volt ott egy ismerősöm, elmentem hozzá, ő pedig összehívta a barátait. Volt, hogy beszélgettünk, hogy imádkoztunk, énekeltünk, Szentírást olvastunk, egy-egy témáról beszélgettünk. Ez attól függött, hogy milyen csoport volt az adott helyen. Ahogy Szent Pál ápolta a közösségeket, én is úgy jártam vissza ezekbe a közösségekbe. Egyeseknek furcsa volt, hogy egyszerű laikusként csináltam ezt, hogy úgy tűnt, hányódom, nem is kapok érte fizetést, mégis csinálom. Ez meghatotta őket. Aztán azért lettem pap, mert láttam, hogy vannak helyek, ahol papként jobban lehet evangelizálni. Hosszú betegségnek halál a vége – mondják, és akkor azt mondtam, hogy jó, legyen. […]

– Van olyan élményed, történeted, amit kiemelnél a vándorlásaidból?

– Volt, hogy embereket visszafordítottam az öngyilkosságtól. Szaxitól (Nagy József) kérdeztem, hogy vajon jól csinálom-e, erre ő azt mondta, hogy magamtól jobban csinálom, mint sok pszichológus. Ez kicsit megnyugtatott, mert egyébként megijedtem ettől.

Anyagi dolgoknál is úgy volt, hogy nem volt semmim, mégis annyi pénzem került, hogy tudtam adni másoknak. Az egyik család mondta, hogy nem tudnak cipőt venni a feleségnek. Volt nálam pénz, s amikor reggel mentem el, a pénzt letettem az asztalra. Amikor kimentem és az ajtót behúztam, éreztem, hogy jól csináltam. Sokszor adtam pénzt, mert kaptam emberektől. Nem azért adtam, hogy kapjak, hanem azért kaptam, mert adtam. Ahogy jött, úgy adtam át, akinek kellett, nem ragaszkodtam hozzá. Stoppal jártam sokáig, húsz évig stoppoltam. Amióta autóm van, én is felveszem a stopposokat. Tudom, mit jelent az út szélén stoppolni.

Nem kérek semmit, de ha adnak valamit, elfogadom, mert odaadom a szegényeknek.

Sokszor, amikor stoppoltam, volt olyan, hogy nem én kellett adjak pénzt, hanem még nekem adtak, amikor megtudták, hogy mivel foglalkozom: olyan jó ez, fontosnak tartják, ezért segítettek. […]

– A székelykeresztúri közösségben – ahonnan én is származom – sokat szolgáltál, sok fiatalra voltál hatással. Nem tudom, hogy emlékszel-e – én élesen emlékszem –, hogy mit mondtál, amikor bejelentetted nekünk egy táborban, hogy pap szeretnél lenni… Idézem: „A Jóisten egy kést készül megforgatni a hátamban”. Hogyan alakult ki a hivatásod és mit jelentett ez a mondat?

– Ilyent mondtam? Lehet, arra gondoltam, hogy az aktív, nagy forgatagú világomból egy ingerszegény világba kerültem. Éreztem, hogy a pörgés le fog állni. Sokszor jártam a teológiára előzőleg, és ismertem az ottani világot, a légkört, a hangulatot. Sok kispap barátom volt. Hogy miért mentem el? Érdekes volt. Orbán Laci barátom elment Rómába tanulni, és ott egy tanárának elmondta, hogy van egy barátja, aki se nem pap, se nem nősült meg, hanem úgy él, hogy járja a világot. A tanár azt mondta, hogy ilyen nincs, Orbán Laci pedig erősítette, hogy az ő barátja ilyen… Elkezdtem hát gondolkodni, hogy merre billenjek. Azt tudtam, hogy nem egy embernek vagyok megteremtve, nem a házasság az utam, és akkor arra gondoltam, hogy a Jóisten biztosan azt akarja, hogy mindenkiért éljek. Most is ez van bennem. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem és azt mondtam, hogy jól van, Uram, odaadom magamat.

Úgy fogott be, mint a halat, lassan húzott magához a damilján keresztül. Az ember vagy a feleségéért, vagy a közösségéért él, nincs más. Ha pedig a közösségnek élsz, akkor annak kell élni.

– Hogyan élted meg a teológiai éveket? Hiszen szinte kétszer olyan idős voltál, mint a frissen érettségizett évfolyamtársaid…

– Az biztos, hogy amikor nyílott a kapu, én voltam az első, aki kimentem rajta. Egy félévben volt egy szabad hétvége a kispapoknak, én kivettem vagy ötöt, hatot. Ebben nagy segítségemre volt az akkor még élő, Szaxi páterként ismert Nagy József: Biblia-programokat, lelkigyakorlatokat szerveztünk, így többször el tudtam menni. Más gondolkodásúak voltak a fiatalok. Kérdeztem például, hogy miért eresztik a vizet, azt válaszolták, hogy nem ők fizetik, amire elmondtam, hogy persze, ha ők kellene fizessék, nem eresztenék így… Éjjel felkeltem és a folyosókon leoltottam a villanyt, mert úgy hagyták, nem törődtek vele. Elég nehéz volt, de az volt a jó, hogy nem kellett hét évet, csak öt évet ott legyek. Voltak papok, akik sokat segítettek ebben az időszakban. Én igyekeztem szabadon élni ott is az életemet. Tény, hogy másként bántak velem, épp jó időben mentem oda, amikor el tudtam végezni a teológiát. A korábbi szigorúságban nem tudtam volna, de így szabadabban tudtam lenni. […]

– A pasztorációnak mely része mozgat meg téged a leginkább?

– A megújult emberekkel szívesebben dolgozom. A hagyományos vallásosságba is mindig igyekszem becsempészni új dolgokat. Sokat segítettek ebben az egri lelkipásztori napok, mert ott a legújabb gyakorlatokat mutatták meg. A papságban két dolgot szeretek nagyon, a gyóntatást és a prédikálást. A gyóntatás sokszor kiegészül lelki beszélgetéssel, ünnepek alatt gyakran több napon keresztül reggeltől estig tartanak ezek az alkalmak. Sok zsebkendő elfogy ilyenkor, mert átbeszéljük a dolgokat. Nem csak a »loptam, hazudtam, káromkodtam« gyónások ezek, amire két Miatyánk a penitencia. Nagyon szép ez. Szeretem a prédikálást is, amikor hívnak, nagyon szívesen megyek.

– Szerinted hol lenne az egyháznak leginkább szüksége a változásra?

– A személyességet nagyon fontosnak tartom, mert a tömegekben könnyen elveszünk. A személyes, elkötelezett, megélt dolgok elengedhetetlenek. Van, ahol például a halottkultusz olyan erős, hogy a halottat majdhogynem jobban tisztelik, mint az élőt. Ahol minden mise a halottakról szól. Négy év alatt egy kicsi falunyi embert el kellett temessek. Sokan sajnos a vallást is így élik. Ami meghalt, azt próbálják éltetni, de az már nem működik. Ehhez olyan papok kellenek, akik saját életükkel mutatnak példát… Igyekszem magamat is olyan emberekkel körülvenni, akik életet sugároznak. […]

Az interjú teljes egészében ITT olvasható.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Szász Zsófia

Magyar Kurír