Assisi, vallások imája a békéért – Maria Voce írása

Maria Voce kifejezte örömét amiért a találkozó segít abban, hogy a vallások hitbeli meggyőződéseiket a béke szolgálatába állítsák. Különösen fontos ez korunkban, amikor abszurd módon a vallásokat – amelyek a béke forrásai – a világban jelen lévő sok konfliktus, feszültség, üldöztetés okának tüntetik fel.

Emlékeztetett arra, hogy amikor Chiara Lubich 2004-ben Londonban számos vallás képviselői előtt beszélt arról a kérdésről, milyen jövő vár napjaink multikulturális, soknemzetiségű, sokvallású társadalmára, Szent Ágoston látomását idézte a Római Birodalom összeomlásának korszakából: „egy reménységgel teljes, falak nélküli város-világ rajzolódik ki a látóhatáron.” Nem egy civilizáció vége ez, hanem egy új világ kezdete.

Amikor egy nemzetközi konferencián fiatalokhoz beszélt a népek közötti összeütközésről, azt kérte tőlük, hogy ne csukják be szemüket az emberiség e gyötrelmes küzdelme előtt, hanem tudatosan vegyenek részt az új világ kialakításában.

Hangsúlyozza, hogy éppen ennek az új világnak az egyik látomása volt huszonöt évvel ezelőtt a vallási vezetők első Assisi találkozója. II. János Pál így foglalta össze néhány hónappal később: «Olyan volt, mintha egy pillanatra láthatóan is kifejeződött volna az a rejtett, de mélyen gyökerező egység, amelyet az isteni Ige - „mindent általa és érte teremtetett” (Kol 1,16) – teremtett világunk emberei között.» Nagyszabású látomás volt ez Isten tervéről, az emberi nemről. Ezt írta körül a II. Vatikáni Zsinat is, és ezt vázolta fel a Nostra Aetate: „különféle népek”, de „egyetlen közösségben” a föld minden részén szétszórva. Kijelentette, hogy ez az „a mélyen gyökerező egység, amely az isteni teremtés misztériumán alapul és az emberi lét természetéhez tartozik.” Olyan perspektívának nevezte, amely új fényt vet az egyház zsinat által kijelölt küldetésére: az egység és a remény magjának lenni az emberiség számára; nem vetni el semmit, ami igaz és szent a vallásokban; hangsúlyozni és előre vinni a hiteles lelki, erkölcsi és társadalmi értékeket, megragadni bennük az igazság fénysugarait, amelyek képesek minden embert megvilágosítani.

A Fokoláre Mozgalom elnöke emlékeztet rá, hogy II. János Pál kezdeményezése az elmúlt huszonöt évben hosszú utat tett meg a Szentlélek működése által, ami csodálatos módon fonódik össze a pápák tanításával és prófétai gesztusaival, sok tanúságtevő életével, régi és új karizmákkal, szerzetesrendekkel és új egyházi mozgalmakkal. Mindezeket maga a Szentlélek ébreszti fel a katolikus egyházban és más egyházakban, egyházi közösségekben. „Ő maga vezeti a történelmet, hogy a bolygónkra nehezedő sok árnyék ellenére kibomolhasson belőle az egység nagy terve.” A Fokoláre Mozgalom is megnyílt a vallásközi párbeszéd számára. 1979-ben Londonban, a Templeton-díj átvételekor Chiara Lubich útnak indította a mozgalomban a vallások közötti párbeszédet. Az azóta eltelt harminc évben újra és újra meglepetésként hat, hogy Isten lelki ösvényei, amelyen a mozgalmat vezeti, hogyan találkozik más lelki utakkal, és Jézus Krisztus tanúságtevőinek missziós lelkesedésétől áthatva hogyan lehet találkozni és kölcsönösen megérteni egymást a többi nagy vallási hagyomány követőivel.

Amikor 1972-ben Chiara az új világ alakítására hívta a fiatalokat, „a szeretet hatalmas fegyvereként” a keresztre feszített Jézust mutatta meg nekik, aki  Istenre hagyatkozik. Hangsúlyozta: a keresztre feszített és feltámadt Úr a kulcs, amely megnyitja a párbeszédet a legnehezebb helyzetekben is.

Chiara Lubichot sokszor kérték, hogy beszéljen erről az érdek nélküli szeretetről, amellyel be lehet fogadni a másokat: beszélt buddhistáknak Tokióban, Thaiföldön, Harlemben muzulmánoknak, Kamerunban animistáknak. Maria Voce, a cikk írója, a Fokoláre Mozgalom jelenlegi vezetője szintén ámulattal tapasztalta afrikai, ázsiai utazásai során, hogy a szeretet és az egység bele van írva minden ember DNS-ébe.

Hangsúlyozza, hogy napjainkban a vallások közötti párbeszéd nem csak a vezetők, a szakértők, a professzorok dolga: „a népek párbeszédévé, az élet párbeszédévé kell válnia, amely egyre inkább nélkülözhetetlennek tűnik ahhoz, hogy békében élhessünk együtt városainkban, ahol közvetlen egymás mellett élünk muzulmánokkal, buddhistákkal, hindukkal és szikhekkel.” Az együttélésnek ezt a történetét kell felfedeznünk, ha kell, magunknak megírnunk.

Ezt tapasztalták meg Algériában, ahol már a hatvanas években megnyílt a keresztények és muzulmánok közötti mély lelki párbeszéd útja. Sidi Ahmed Benchouk, aki jelenleg az algériai Tlemcen tartomány prefektusa, így beszélt 2003-ban az Algériában élt olasz nemzetiségű Ulisse Caglioni (a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja) temetésén: „Mindig tanúságot tett hitéről. A hívő ember példája volt számunkra. Isten embere volt…” A mozgalom másutt is megtapasztalta az iszlám hiteles arculatát és a párbeszédben rejlő erőt a békéért: Törökországban, a Szentföldön, Libanonban, Pakisztánban, az Egyesült Államokban… Mindenütt élnek olyan keresztények és muzulmánok, akik tanúskodnak arról, hogy a másiktól való félelelemtől el lehet jutni a másik felfedezéséig. Ahogyan egy imám mondta a mozgalom egyik találkozóján: „Megtanultam, hogy ne adjam meg magam a barát-ellenség logikájának, hanem a kölcsönös függés és testvériség kötelékeivel összekapcsolt emberi család egységében bízzak, azzal a bizonyossággal tekintsek a másikra, hogy ismeretlen gazdagságot találok benne.”

Korábbi írásaink a témában:

Bertone bíboros nyilatkozata
Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa elnökének írása
Andrea Riccardi, a Sant'Egidio közösség alapítójának írása

Magyar Kurír

(tzs)