Baán Izsák OSB: A Feltámadott békéje

„Eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: »Béke veletek!«” (Ján 20,19) A Feltámadott első szavai a békéről szólnak. Ebben az első találkozásban megismétli, majd nyolc nappal később ismét békességet kíván övéinek, amikor megjelenik.

Jézus jön, áll középen, szívünk, életünk, a világ közepén, és békét hirdet, miközben a világban, az életünkben, a szívünkben is legtöbbször a viszály, a háború, a békétlenség veszi őt körül.

Mit tegyünk hát, hogy felismerjük a középen álló Urat, hogy befogadjuk a Feltámadott „áldott békéjét”?

„Keresd a békét, és járj a nyomában!” (Zsolt 34,15) – mondja a zsoltáros. A felhívást meghallva esetleg elindulhatunk, hogy megkeressük. Menjünk egy magányos helyre, egy lakatlan szigetre, ki a mindennapok zűrzavarából, egy monostorba, valahová, ahol nem nyomasztanak a mindennapi feladatok, a különféle elvárások, ahol nem csöng a telefon, nem csipognak a chat-értesítések, ahová nem jutnak el a járványadatok, a háború hírei, a politikai csaták hullámai, ahol végre senki nem akar tőlünk semmit, ahol szabadok lehetünk, nyugalmat találunk, hogy befogadjuk a békét. De a Feltámadott nem jön utánunk az ő békéjével, mert hiába vagyunk egyedül, a puszta csendje csak felerősíti a lelkünk mélyén kiáltó zajokat, a külső nyugalomban még szembetűnőbb a belső békétlenség.

Talán akkor meg kellene dolgoznunk a békéért, meg kell teremtenünk. Hiszen Jézus is boldognak mondja azokat, akik békét teremtenek (Mt 5,9). De hogyan fogjunk hozzá? Mondjunk nemet mindarra, ami háború, ami szembeállít másokkal.

Teréz anya szavai szerint „ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk”.

Mondjunk nemet a megbélyegzésre, a gyűlöletkeltésre, mások megítélésére, kérjünk bocsánatot, és engesztelődjünk ki azokkal, akikkel összekülönböztünk. Engedjük el hatalomvágyunkat, önzésünket, kössünk okos kompromisszumokat, forduljunk azok felé, akik mások, máshogyan gondolkodnak. Kell még ezen túl más is a békéhez? Igen. Ha mindezt hitelesen akarjuk művelni, akkor legelőször talán magunkban kell rendet raknunk, békét teremtenünk. Önmegtartóztatással csillapítsuk vágyainkat, az elesettekhez való odafordulással neveljük empátiás készségünket, fékezzük haragunkat, szabaduljunk apró önzéseinktől, a dolgokhoz, személyekhez, biztonsághoz való ragaszkodásunktól. Ha elég kitartóan próbálkozunk, talán megszabadulunk békétlenségünk okától, a bűntől, a szenvedélytől, és megtalál minket az igazi béke. Talán igen. Vagy mégsem. Ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk: a kompromisszumokkal, az önmegtagadásainkkal, a kapcsolatainkban és önmagunkban békét teremteni akarásunkkal ideig-óráig tartó fegyverszünetet tudunk elérni, nem többet. Időszakos enyhületet két konfliktus, két zuhanás, két gyónás között. Pedig ahogyan Fodor Ákos haikuja találóan fogalmaz:

A béke más, mint
szünet, két háború közt;
a jó: nem rossz Rossz.

A fegyverszünet az, ahogyan a világ adja a békét. Ahogyan mi tudunk időlegesen békét teremteni. Jézus azonban, aki másfajta békét hagy övéire, aki az ő békéjét adja az utolsó vacsorán, nem úgy adja, mint a világ (Ján 14,27). Az ő békéjét nem lehet megteremteni, csak befogadni. Ahelyett, hogy a békétlenséget okozó fizikai és erkölcsi rosszal küzdve erőfeszítéseink révén megteremteni akarnánk, csakis ajándékként fogadhatjuk ezt a másfajta békét. Mégpedig úgy, hogy a hitben szemléljük, imádságunkban követjük őt, aki a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindeneknek (Kol 1,20). A halálból visszatérő Feltámadott békéjének befogadásához az imádságban nagypéntek és nagyszombat titkát kell közel engednünk magunkhoz.

Ahhoz pedig, hogy közel kerüljünk a misztériumhoz, Jézust követve mélyre kell merülnünk.

A húsvéti titok lényege, hogy amikor Jézusban a végtelenül hatalmas Isten a világban lévő rosszal találkozik, nem megsemmisíti azt, hanem kiszolgáltatja magát neki.

Amikor Isten „minden értelmet meghaladó békéje” (Fil 4,7) és az ember magába zárkózó békétlensége találkozott, nem az történt, hogy az előbbi elsöpörte az utóbbit, hanem az, hogy Isten Jézusban igent mondott arra, ami az emberben békétlen, sérült, szennyes. Ő, aki látta, hogy a szeretetet ott keressük, ahol nincsen, hogy életünket, energiánkat olyanokra pazaroljuk, ami nem tölt be, nem lakat jól, eljött közénk emberként, s elment még tovább, oda, ahol minden elvetettség és halál: alászállt az alvilágba. A mi mélypontunknál mélyebbre, a mi sötétségünknél sötétebbe ment szeretetből, hogy bennünk már ne támadhasson „olyan sötét, amiben az élők kezét többet nem találod”.

A húsvéti békéhez az út saját sötétségeink Jézussal való szemlélésén keresztül vezet.

A halott megváltóval együtt elszenvedni, hogy amit önmagunkban és magunk körül szennyesnek, békétlennek látunk, azt átjárja az ő megváltó szeretete. Ide, a csendes imádság belső terébe kell hoznunk legfájóbb emberi tapasztalatainkat: el nem fogadott szenvedéseinket, ahol megtapasztaljuk a tehetetlenséget, az igent mondásra való képtelenségünket. Azokat a fájdalmainkat, amiknek nem találjuk az értelmét. Hogy „arra költjük a keresetet, ami nem lakat jól” (Iz 55,2), hogy „ellenségeink földjén lakunk” (Bár 3,10), beszennyezzük magunkat, és nem tudunk változtatni rajta. Évtizedeken át hordozott rossz tulajdonságainkat, amikkel nem tudunk sem megbarátkozni, sem változtatni rajtuk. Lezárt, de le nem zárult, zátonyra futott emberi kapcsolatainkat, amiket sem feldolgozni, sem elengedni nem sikerül. Kínzó, gyötrő vágyainkat, melyeket sem betölteni, sem elengedni nem sikerül. A keresztre feszített és halott Jézussal együtt az imádságban megízlelhetjük az Istentől való elhagyatottságot, az értelmetlenséget, s közben meghívást kapunk arra, hogy vele együtt bízzunk és szeressünk.

S mi történik ebben a húsvét éjszakai szemlélésben, a béke ajándékára várakozásban? Egyszer csak a rosszhoz kapcsolódó emberi formákon, bűnön, félelmen, sebeken és szorongáson túlról felragyog a kapcsolat valósága. A minden emberi gondolatnál és érzelemnél mélyebb és szilárdabb, immár végérvényesen újrakötött összetartozás Atya és Fiú, Isten és ember között a Szentlélekben.

A ragaszkodásaink, félelmeink elvesztésében megszülető bizonyosság arról, hogy „minden dolgok mélyén béke él”. Az újjászülő kapcsolat, amely szabaddá tesz arra, hogy a rossz ott lehessen. Ez a győztesen visszatérő Feltámadott kezén és lábán lévő sebekből áradó béke.

Pilinszky szerint ,,azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, »sötétjében« tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.”

A valódi békességszerzők tehát azok, akik Jézust követve végigjárják életükben a szenvedés, halál és feltámadás, a húsvéti titok útját.

A középen álló és békességet hirdető Feltámadotthoz nem vezetnek rövidítő utak, a „könnyűléptű béke” csak a keresztút „kései, keserű léptei” által kitaposott ösvényen jöhet közel hozzánk. Csak azoké lesz Isten békéje, akik a szegények, szomjazók, sírók, szelídek sorába illeszkedve egyedül az Atya hatalmára és erejére támaszkodva készek elhordozni magukban mindazt, ami békétlenség, s közben nem szűnnek meg igent mondani a másokkal való mély összetartozásra. Akik a belső béke árát nem másokkal akarják megfizettetni, hanem életük igazságát elfogadva elszenvedik mindazt, ami a rossz elhordozásával jár, s közben irgalmas és együttérző szeretetben kapcsolódnak minden emberhez. Az ilyen békességszerzők jelenléte és szava nyomán kisarjad a béke. Reményik Sándor verssorai szépen foglalják össze mindezt:

Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.

Fotó: Borsodi Heni

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.