Bemutatkozik a római Collegium Germanicum et Hungaricum új rektora: Stefan Dartmann SJ

– P. Dartmann, mi az Ön feladata a Collegium Germanicum et Hungaricum rektoraként?

– Legfőbb feladatom a felelősség a negyvenkilenc egyházmegyéből érkezett papságra készülő fiatalért, akiknek képzését a püspökük ránk, jezsuitákra bízta. Ebben az évben szám szerint hatvanöten vannak, ebből huszonegyen magyar anyanyelvűek (tízen Magyarországról, öten Erdélyből és hatan a Délvidékről). Ami a fiatalok anyanyelvét érinti, leginkább magyarokról, horvátokról és német nyelvűekről van szó, de ez nem zárja ki azt, hogy akár egészen az északi Helsinkiből is érkezzenek hozzánk diákok.

Természetesen az illetékes püspökök felé is én vagyok a kapcsolattartó személy. Ugyanakkor nem utolsó sorban a kollégiumi vezetőséggel együtt – ami rajtam kívül még a spirituálisból, a tanulmányi prefektusból és a prefektusokból (akik egyben kollégiumunk diákjai is) áll – igyekszem a kollégium csapatának életét és képzését vezetni.

– Eddig a Renovabis vezetőjeként tevékenykedett. Az új feladatok elvégzésében segítenek az ott megszerzett tapasztalatok?

– A Renovabis vezetése és a rektorság két különböző dolog. Míg az első esetben a fő hangsúly azon volt, hogy a kelet-európai egyházaknak segítséget nyújtsunk, a mostani szituációmban a legfontosabb az emberek vezetése, képzése és formálása. Azonban el kell ismernem, hogy a kollégiumunk diákjainak kétharmada a régi szocialista államok területéről származik, amely országok szituációját a Renovabison keresztül jól megismertem. Tehát a tanulók „anyaegyháza” már nem teljesen ismeretlen számomra.

– Mennyire ismerte a kollégiumot, mielőtt Rómába költözött ezen a nyáron?

– Korábban a német jezsuiták provinciálisa is voltam, így volt alkalmam többször ellátogatni Rómába. Ilyen alkalmakkor természetesen mindig beköszöntem a rendtársaimnak, akik éppen a Germanicum et Hungaricumban tevékenykedtek. Mivel ez egy német nyelvű szeminárium, amit a jezsuiták vezetnek, természetesen nagyon ismert a német jezsuita provincia körében, nem volt tehát teljesen ismeretlen terület számomra a Germanicum.

– Az Ön feladata egy nemzetközi ház vezetése, ahol különböző országokból érkezett fiatalok élnek együtt. Hogyan kell elképzelni a ház életét?

– Tulajdonképpen a legfőbb kérdés ezzel kapcsolatban így hangozhatna: mi elengedhetetlenül fontos egy olyan képzéshez, amit úgy fogunk fel mint „probatio” (próba, megvizsgálás)? A házban olyan fiatal férfiak élnek, akik különös hivatást éreznek a papság iránt. Ezt a hivatást akarják „megpróbálni”, megvizsgálni. Minden, amit mi e köré építünk, szervezünk, ezt a személyes vizsgálódást kell, hogy szolgálja. Természetesen ehhez tartozik az akadémiai, tudományos képzés, ami elsősorban a Pápai Gergely Egyetem (Gregoriana) falai között történik. Emellett nagyon fontos számunkra a pasztorális tapasztalatok elsajátítása és a közösségben való fejlődés is. Egy további szempont az ignáci spiritualitás, ami a Germanicum alapvető sajátosságai közé tartozik és a jezsuita vezetőség miatt kap mindig is nagy szerepet a ház életében.

– Mit jelent ez konkrétan?

– „Istent keresni és megtalálni mindenben”, ez volt Szent Ignác egész életének törekvése. Az éves lelkigyakorlatok és az ignáci spiritualitás megismerése nagyon nagy hangsúlyt kap a kollégiumi képzés keretén belül. Ehhez tartozik szorosan, hogy „Krisztus az első papnevelő”. Az ő példája nyomán szeretnénk mindannyian élni.

A kollégium mindennapi életében azonban nagy figyelmet szentelünk az egyes emberekre és igényeikre. A túl sok közös program vagy kötelezettség akár nemkívánatos eredményekhez is vezethet. Ennek ellenére a beszélgetések, mindenekelőtt a spirituálissal nagyon fontosak. Ki kell hangsúlyoznunk azt is, hogy amikor a papi szolgálatról beszélünk, akkor azt a világban tudjuk csak elképzelni és nem a világtól távol. Ahogy Ferenc pápa mondta: „a pásztorok legyenek birkaszagúak”. Ez érvényes a papképzésünkre is, vagyis a feladat: hogyan tudjuk itt a jelölteket a valósággal eleven kapcsolatban úgy kiképezni, hogy ne mindent jobban tudó okoskodó emberekként térjenek haza, hanem igazi lelkipásztorokként?

– Hogyan lehet valaki „germanikus”? Saját maga jelentkezhet a kollégiumba?

– Nem. Mindig az egyházmegyék döntik el, hogy kiket jelölnek számunkra. A felvételt azonban csakis a rektor döntheti el. A jelölt természetének olyannak kell lennie, hogy meglegyen rá a remény, hogy későbbi papi életében minőségi pasztorális munkát legyen képes végezni. Olyan emberekről beszélek, akiknek határozott szándéka kell hogy legyen, hogy egyszer visszatérjenek a saját egyházmegyéjükbe papként. Tehát az itteni papképzés nem egy római karrier első lépcsőfoka, hanem ezek az évek arra szolgálnak, hogy az itt megszerezett tapasztalatokat a későbbiekben otthon, egyházmegyéjükben tudják majd sokszorosan kamatoztatni diákjaink.

– Megérkeztek már a diákok Rómába, hogy elkezdjék az új tanévet?

– Eddig még csak az úgynevezett neugermanikerek (azon diákok, akik első évüket töltik a kollégiumban) érkeztek meg, akik az olasz nyelv elsajátításán fáradoznak. Azonban ők most nem Róma városában vannak, hanem San Pastoréban, a kollégium nyári villájában, ami Róma forgatagától messzebb, 35 kilométerre fekszik. A nyelvkurzus mellett a szeminárium vezetősége és a duktorok (másodéves kollégisták, akik az újaknak segítenek beilleszkedni) a kollégium életébe is bevezetik őket. A teljes közösséget azonban csak szeptember végén fogom megismerni, amikor megkezdődik az új tanév.

– Vannak olyan konkrét feladatok, problémák a ház életében, amelyeken dolgozni szeretne, vagy éppen olyan helyzetek, amelyeken változtatni kívánna?

– Azt hiszem, hogy Ferenc pápa az egész egyház számára nagy kihívásokat ad – és ez érvényes a papképzésre is. Például, amikor az irgalmasság témája kerül elő beszédeiben, majdnem mindig a papok lelkiismeretéhez is szól. A papok nem veszhetnek el az egyházközség vezetésében, mindig elég időt kell fordítaniuk az emberek megsegítésére is.

Gyakran panaszkodnak papok a kiégésről. Ezért fontos, hogy a lelkiséget egy pap ne csak mint járulékos feladatot élje meg, hanem segítsen az Istennel való állandó kapcsolat kiépítésében. Loyolai Szent Ignác ezt „in actione contemplativus”-nak nevezi. Ez alatt azt érti, hogy az ima a pap minden tevékenykedését át kell, hogy fogja, hogy mindenben megtalálja Krisztust. Ezt begyakorolni manapság fontosabb, mint valaha volt, csak ezen az úton tudja egy pap a hivatásának beteljesülését megtalálni.

Egyébként, a kérdésre jobban válaszolva, azért vagyok itt Rómában, hogy a jól működő kollégiumi vezetőségi csapatban megtaláljam a helyemet és az elődeim által elkezdett munkákat tovább építsem. Hogy szeretnék-e módosítani valamit, az majd a jövőben elválik.

– Egyre gyakoribb jelenség, hogy sokkal kevesebb szeminarista van. A ház is megsínyli ennek a következményeit?

– A német és magyar viszonylatokhoz képest a mi szemináriumunk még elég jól meg van töltve. Azonban természetesen már nálunk is érződik a „szeminaristahiány”. Róma a világegyház szíve és központja, a legkülönbözőbb és legszínesebb irányzatok itt találkoznak egymással, ezért mint a tanulmányok helyszíne egyedülálló lehetőséget biztosít a diákoknak. Ezért kérem nagyon a püspököket: küldjenek minél több szeminaristát hozzánk – megéri!

Az interjú forrása: http://www.katholisch.de/aktuelles/aktuelle-artikel/christus-ist-der-erste-ausbilder

Magyar Kurír