Egyre többen mennek a vakvilágba – A Piroska utcai máltai menekültszállón jártunk

Március 5-én megnyitott a háromszintes épület, mely alkalmas átmeneti szállásnak. „Pénteken megnéztük a házat, szombat reggel nyitottunk – emlékszik vissza Balázs. – A portás kérdezte, mi lesz itt, mondtam neki, hogy nem tudom. Sosem csináltunk még ilyet, ezt együtt fogjuk megtanulni.” A máltai szeretetszolgálatnak köszönhetően délre lett minden, ami kell: pelenka, ruha, nyomtató, irodaszerek, alapgyógyszerkészlet, lepedő, ágyneműhuzat. De „a kerületben lakók is jöttek már az első nap, benyitottak, és kérdezték, mit hozzanak. A máltai játszóteres Facebook-csoportokban és más felületeken gyorsan terjedt a hír, hogy itt vagyunk. Még egy idős hölgy is betért az utcáról azzal, hogy a németországi barátnője utalt neki pénzt, hogy vásároljon nekünk. Írtunk egy listát, délután már hozta is az adományokat.”

Az átmeneti menekültszállón 54 főt tudnak elszállásolni 27 szobában. Most ugyan csak harmincan vannak, de „már első nap este megtelt az épület, március végéig teltház volt mindennap, sőt volt, amikor délután 3-kor azt kellett mondani a diszpécsernek, hogy nincs hely” – mondja Balázs.

Általában vonat- vagy repülőjeggyel érkeznek ide a menekültek, egy–öt napig maradnak. Kivételes, ha autóval jönnek.

Olyan menekülők is vannak sokan, egyre többen, akik – honnan is tudhatnák – nem látják még a pontos úti céljukat, mennek a vakvilágba. Lehet, hogy csak a következő lépés megtételében lehet nekik segíteni.

Ha a menekült beszél egy nyelvet, ha van rokonsága, ismerőse Nyugat-Európában, vagy ha járt már egy országban turistaként, általában ott próbál új életet kezdeni vagy kivárni. A szállókoordinátorok mesélik, sokan az Ukrajnával szomszédos Lengyelországba valamiért innen mennek tovább. De olyan odesszai család is megfordult itt, akik két különböző helyen lépték át a határt, és úgy menekültek tovább Lengyelországba.

Az első hetekben lelkileg nagyon rosszul voltak az emberek. Akkor sokaknak fél óra alatt kellett dönteniük, hogy elhagyják az otthonukat. Balázs megtudta Pétertől, aki tolmácsol nekik, hogy a háború elején a kárpátaljai magyarok kaptak egy fülest, hogy egy óra múlva lezárják a határt a 18 és 65 év közti férfiak előtt. Abban a pillanatban kellett lépniük. Őket még átengedték. „Azok a férfiak is megfordulnak nálunk, akik amúgy is Nyugat-Európában dolgoznak, és elmentek a határra a családjukért, ahol több napot vártak rájuk – teszi hozzá Laci. – Múlt héten legalább három ilyen fiatal apuka volt itt, az egyik Bécsbe vitte a családját.” Akinek három gyereke van, elvileg átjöhet a határon, így teljes családok is megpihennek a szállón. Akik mostanában érkeznek, már nem a háború elől, hanem a háborúból menekülnek, rémes dolgokat éltek át. Sokszor 4-5 napig vonatoznak, buszoznak, mire ideérnek. Amikor megérkeznek, akár másfél napot is alszanak.

A szálló koordinátorai beszámolnak arról is, hogy általában senki nem tud magyarul, és közös nyelvet sem könnyű találni. A fiatal anyukák elég jól beszélnek angolul, az idősebbek inkább németül. Van egy nigériai fiú, aki orvosanhallgató volt Kijevben, ő rákapott a magyarra, szeret szavakat tanulni. „Google-fordítóval érintkezünk, de ha bonyolult az ügy, felhívjuk telefonon valamelyik tolmácsunkat. Az első napokban jött egy házaspár, a férj tud oroszul és ukránul is, sok ügyet intéznek nekünk, főleg az útleveleket, iratokat.

Probléma, hogy nincs közös nyelv a menekültekkel, bár lehet, hogy jobb nem érteni, miről beszélnek... Amikor búcsúznak, sokszor a kolléganők nyakába borulnak: ez a közös nyelv.”

Kevesen beszélnek önmaguktól a borzalmakról. Néha a segítők a tevékenységeket, például a ruhaválogatást ragadják meg, hogy néhány szót váltsanak velük. Egy apuka mesélte Balázsnak, hogy Kijev külvárosából jött, mire ideértek, lebombázták a házukat. „Egy másik férfi Kijevben a háború előtt vett hitelre lakást, mutatott is fotót róla. A hitelt vissza kell fizetnie úgy is, hogy a lakását lebombázták.”

Szvetlana, egy karakán cigányasszony március végén sokszor tolmácsolt a szállóban, neki is megsemmisült a háza. Magyarországon vállalt munkát, eldöntötte, hogy itt marad. Három hét alatt újrakezdte az életét. „Úgy fogalmazott, ő Ukrajnába jár vissza a temetőbe, ott vannak a szerettei. Két fia van, mindkettő hivatásos katona, akikkel Messengeren vagy telefonon tartja a kapcsolatot.” Szvetlana Kelet-Ukrajnából jött, a munkába temetkezett, hogy el tudja viselni azt, hogy a két fia harcol. A férje orosz volt, már régebben meghalt. Az asszony aranykereskedésből élt, kiegészítésképp párna- és takaróhuzatokat adott el, most takarít. Ukránnak tartja magát, a gyerekei is ukrán katonák. Úgy harcolnak az oroszok ellen, hogy maguk is félig oroszok.

„Első héten jött egy hölgy, akinek a férje és két fia meghalt a háború első napjaiban – idézi fel Laci. – Egy unokatestvére dolgozik valahol Budapest mellett, őt kereste. Folyamatosan sírt szegény. Nem volt olyan állapotban, hogy két épkézláb mondatot elmondjon. Úgy jött át, ahogy kiszaladt a házból, semmi nem volt nála. A férje és a gyerekei nem tudtak kimenekülni a bombatalálat elől. Facebookon sikerült megtalálni az unokatestvérét, aki már nem Budapest mellett, hanem Párizsban volt. Onnan jött vissza az asszonyért, és elvitte magával. Akkor egy kicsit fellélegzett szegény…”

A menekülnek általában tartják magukat, ám amikor megérkeznek az úti céljukhoz, összeroppannak. Akkor fogják fel, mi történt velük. „Első nap apa, anya két gyerekkel átjött a határon. Az anyuka másnap este lett rosszul: remegett, fájt a feje, szorított a mellkasa. Hívtuk a mentőket, akik nem találtak semmi fizikai elváltozást.”

Egy pici baba a határ előtt 20 kilométerrel született, úgy érkezett ide a család. Egy másik anyuka március 13-án jött a szállóra nagy hassal, a Margit-kórházban adott életet a babájának 15-én. Ide tértek vissza a szállóba, azóta is itt vannak. Mentek volna tovább, de a pici korábban jött.

„A gyerekek a játszósarokban jól elvannak néha akár harmincan, máskor csak ketten – mondja Laci. – A kollégák próbálnak vidámságot csempészni az életükbe. Néhány méterrel arrébb szoktak telefonálni az anyukák.

Ha az otthoniakkal beszélnek, és nem a nyugati rokonokkal, ismerősökkel, mindig megváltozik a hangszínük, és sokat sírnak.”

Balázs szerint a kisebb gyerekeknek az ittlét olyan, mint egy kirándulás. A munkatársak néha összeszedik őket, és elmennek velük játszótérre. A nagyobbak már tudják, miért vannak itt. „Két hete egy 12 éves lány jött a nagymamájával, aki csak ukránul tudott, a kislány angolul is. Nem maradhatott gyerek, hiszen ő menedzselte végig a menekülést. Rajta érezni lehetett, hogy egy pillanat alatt felnőtté vált.”

A segítők március elején úgy érezték, mélyvízbe kerültek. Nehezen bírták hallani a történeteket, látni a szenvedést, bár a kerületi játszótereken is megéltek tragédiákat. Ott is volt olyan, hogy egy halálos beteget az agóniájában végigkísértek: kedden még lent játszott a gyerekkel, szerdára meghalt. „Az első napokban időnk sem volt feldolgozni a háborús történeteket, annyi dolgot kellett szervezni. Ki sem láttunk a munkából, aztán betegek lettünk, sok munkatárs elkapta a covidot” – mondja Laci. „Még a Keleti pályaudvaron volt egy család, ahol a kisgyereknek pozitív lett a tesztje, így bevitték a Heim Pál kórházba – teszi hozzá Balázs. –

Beszéltem az orvossal, aki mondta, hogy ha nincs tünete, haza lehet engedni. Mondtam neki, hogy azt lebombázták, nincs hova hazamennie. Az orvos azt hitte, humorizálok.

A szállóban tudtuk volna izolálni az egész családot, vannak erre megfelelő apartmanjaink vagy dupla szobáink. Hét napot kellett volna karanténban tölteniük, de amint kiengedték a kórházból a kicsit, abban a pillanatban mentek tovább, fertőző gyerekkel.” Kimutatott covidos nem volt az menekültek között, de mindenki folyamatosan meg van fázva. Nem csoda, hiszen Ukrajnából tömött vonatokon jönnek.

A máltaiak kétszer nyolcórás műszakban dolgoznak, kolléga van minden műszakban, mellette két segítő. Éjszaka csak a porta működik. A szeretetszolgálat munkatársain és az önkénteseken kívül az Aegon munkavállalói havi egy napot eltölthetnek itt. Sokszor ők sem ismerik egymást, hiszen többezren tartoznak a céghez. Balázsnak egyszer 640 értékesítő előtt kellett beszélnie arról, mi vár rájuk a menekültszállón.

Reggelit, ebédet, vacsorát biztosítanak a menekülteknek, és az étkezőben mindig ki van téve kávé, tea, innivaló, kis sütemény, keksz. Ebéd után csendespihenő van. „Az ételt itt főzik, de a Marriott Hotel felajánlott napi egyszeri meleg étkezést, száz adagot. Abból hatvanat kapunk mi, negyven megy a Kelenföldi pályaudvarra” – mondja Balázs.

A szálló koordinátoraival végigjárjuk az épületet. A falakon, ajtókon ukrán feliratok. Megnézünk egy kétszobás lakóhelyiséget, abban is van internet, hűtő, tévé, fürdőszoba, vécé. Az épület konferenciatermei most nem az oktatást szolgálják, azokban raktározzák az adományként kapott ruhákat, illatszereket, pelenkákat és minden egyebet, ami a mindennapokhoz kell. Az irodában az egyik fal tele van ragasztva papírokkal. Az egyiken a tolmácsok nevei és elérhetősége, másikon az önkénteseké, egy harmadikon pedig azoké, akik szívesen szállítanak. A névsor állandóan változik, hiszen sokuk már nem tud segíteni, úgy hozta az élet. Érezni, hogy az első hetekhez képest megcsappant a segítőkedv, elfáradtak az emberek. A háború viszont még nem fáradt el.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír