Emlékezés a kassai Ulyssesre – Harminc éve hunyt el Márai Sándor

A vándor, hazátlan emigráns magyar író csak a kommunizmus bukása után, 1990-ben kapta meg a posztumusz Kossuth-díjat. Akkor elkezdődött az életműsorozat hazai kiadása és hihetetlen sikere a külföldi fordításokkal. Márai a letűnő náci totalitarizmus és a hazát megszálló kommunista diktatúra „határán” szánta el magát az emigrációra. Sem Itáliában, sem Amerikában nem talált otthonra. Naplóiban elmondta az emberi létezésről, Európa és Magyarország tragédiájáról vallott nézeteit. A „homo viator”-nál a hontalanság megélt metafizikája az emberi sors paradigmájává változott. Négysorosomban ezt fejeztem ki:

A kassai Ulysses

Egyszer mosolygott csak: csecsemőkorában
hazátlanul bolyongott a nagyvilágban
a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága
mint Ulyssesnek halála lett hazája.

Felesége és fogadott fiuk halála után önkezével vetett véget életének 1989. február 21-én, 89 éves korában.

Márai, a homo viator átvándorolt világnézeteken, kultúrákon, vallásokon, kereste az élet értelmét. Amikor nemcsak éles, kritikus eszére, hanem szívére is hallgatott, megsejtette a transzcendenciát, a valami ’Mást’. San Gennaro vére című regényének fülszövege idézi az élete vége felé járó, régóta öngyilkosságra gondoló hős vallomását: „Mindig újra megkísért a gyanakvás, hogy a tapinthatón és érzékelhetőn túl van valami ’más’ is. Lehet, hogy ez csak rögeszme. Az is lehet, hogy csak gyávaság. De így igaz, hát leírtam…”

A Harminc ezüstpénz az árulásról szóló tervezett regény előtanulmánya, igazában Jézus-esszé a Júdás-regényhez. A film csak a könyv felénél mozdul meg, amikor Jézus megkezdi nyilvános működését és Júdás a színre lép. Márai a Szentíráson kívül felhasznált számos profán forrást is. De nem mint történész vagy exegéta vagy teológus, hanem mint író közelít Jézus személyének titkához. A költői beleélés és az istenire érzékeny pascali „szív” segíti abban, hogy megközelítse az Irgalom megtestesülését. Az emberiség számtalan arcot alkotott magának Jézusról. Márai, a megváltáskereső is megalkotta a magáét. Jézusa nem azonos a nagy Egyház krisztológiájának Istenemberével, nem a ’hivatalos’ Jézus-arc az övé. Mégis a hívő keresztény is megilletődve olvassa az író vallomását arról a szerinte egyedül hiteles Jézus-arcról, amelyet a megváltást kereső, kétségbeesett ember alkot meg. Az Isten viszonya az emberhez, az emberrel egyesülő Isten félelmes titka Jézusban jelenik meg. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás, megrendített egy életérzést.”

Márai állandóan olvas antik és modern gondolkodókat, filozófusokat és természettudósokat, a század derekán divatos egzisztencialistákat, és folyton jegyzetel, vég nélkül írja naplójegyzeteit. Bírálta, joggal, egyes hívők babonás, torz istenképét. Sokszor reflektált nagy gondolkodók istenhitére, és vizsgálta, hogy mit is hisz ő maga. Márai hitt az emberi személyiségben, a személy méltóságában, önmagában, a gondolatban, a szépség extázisában és az életben. „Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké. (A delfin visszanézett, 22) Csak ezt a földi életet hitte, bár szomjazott valami örököt. „A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs ’értelme’. Csak van, mint a föltétlen tények, értelem nélkül.” (Napló, 1976–1983, 114.)

Amikor a nyugati irodalom felbomlásáról elmélkedik, megjegyzi: „hit nélkül nincs irodalom”. Majd így folytatja: „Pascal még hitte, hogy az emberi szív a megismerési képesség egyik legfőbb szerve, mint az értelem, aztán a látás, hallás, tapintás és ízlés. Az ember nemcsak értelmével, hanem szívével is felfedezi a tünemények és térfogatok értelmét…így hitte. Pascal nagy költő volt, nemcsak tudós: a szívével is gondolkozott, amikor a számok és a végtelen törvényeit kutatta” (Föld, föld, 209.). Valójában Pascal az istenmegismerés, nem pedig a fizikai világ megismerése kapcsán beszél „szív”-ről. Ezt a sajátos intuíciót megkülönbözteti az okoskodó értelemtől, vagyis egy bizonyos racionalizmus egyoldalúságára hívja fel a figyelmet. Mert a szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer: „le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas”. Ez ágostoni gondolat: mivel Isten Szeretet, csakis a szeretet szemével „láthatjuk” meg, tapasztalhatjuk meg Őt. A racionalista Márai nem látta be eszével, hogy túl kell szárnyalnia az észt, ha a transzcendenst meg akarja közelíteni. Bár másutt rokonszenvvel idézi az intuíciót hangoztató Bergsont, amikor a racionalista Bertrand Rusellt bírálja, a misztika lehetőségét nem zárja ki: „Bergson szava villan fel: az értelem nem az egyetlen lehetőség a metafizikai valóság megközelítésére.” (Napló, 1976–1983, 126.)

Márai is megsejtette a nagy Titkot, amikor Jézus történetéről eszmélődött. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás, megrendített egy életérzést.” A keresztény hit lényege ez: Jézus meghalt bűneinkért és feltámadott, örök életet adott. Márai hitt az Életben, bár az örök életben nem tudott hinni. Reméljük, hogy a „végső éjszakában”, amikor egyik énje nem tudta, mit tesz a másik, nem a semmibe zuhant, hanem az Irgalom karjába, aki ezt mondotta: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet.”

Fotó: PIM

Magyar Kurír