Ferenc pápa Monzában: Isten ott keres minket, ahol élünk, bekapcsolódik mindennapjainkba!

Imént hallottuk a történelem legfontosabb híradását: Jézus születésének híradását Máriának (vö. Lk 1,26–38). Élettel teli, sűrű ez a szövegszakasz, és szívesen olvasom egy másik híradás, a Keresztelő János születéséről szóló híradás fényében (vö. Lk 1,5–20). Ez a két híradás egymást követi, és egységet képeznek. Ha összehasonlítjuk őket egymással, az megmutatja, mit is ad Isten nekünk az ő Fiában.

Keresztelő János születésének meghirdetése akkor történik, amikor a pap Zakariás – készen arra, hogy megkezdje istentiszteleti szolgálatát – belép a templom szentélyébe, miközben az egész közösség kint várakozik. Jézus születésének meghirdetése viszont Galileának egy alig ismert településén történik, egy félreeső, nem túl jó hírnévnek örvendő kisvárosban (vö. Jn 1,46), egy Mária nevű fiatal lány senki által számon nem tartott házában.

Ez a nem csekély jelentőségű ellentét azt jelzi számunkra, hogy Isten új temploma, Istennek az ő népével való új találkozása olyan helyeken valósul meg, ahol általában nem várjuk: mellékes, félreeső helyeken. Ott adnak majd egymásnak találkát, ott fognak találkozni, Isten ott ölt majd testet, hogy együtt járjon velünk, anyjának méhétől kezdve. Most már nem egy keveseknek fenntartott helyen lesz, miközben a többség kívül várakozik. Semmi és senki nem lesz neki közömbös, egyetlen helyzet sem lesz megfosztva jelenlététől: az üdvösség öröme egy názáreti fiatal lány otthonának mindennapi életében vette kezdetét.

Maga Isten az, aki kezdeményez, és úgy dönt, hogy belép – miként Máriával tette – otthonainkba, bekapcsolódik gondokkal és vágyakkal teli mindennapi küzdelmeinkbe. Tehát épp városaink belsejében, iskoláinkban és egyetemeinken, tereinken és kórházainkban hangzik el a legszebb híradás, amit csak hallhatunk: „Örülj, az Úr veled van!” Arról az örömről van szó, amely életet ad, remény ébreszt, testet ölt abban a módban, ahogyan a jövőbe tekintünk, ahogyan másokkal bánunk. Olyan öröm ez, amely mindenki irányában tanúsított szolidaritássá, vendégszeretetté, irgalommá válik.

Máriához hasonlóan, mi is zavarba jöhetünk. „Hogyan történik majd ez” egy olyan korban, amelyet a spekuláció ural? Spekulálunk az életen, a munkán, a családon. Nyerészkedünk a szegényeken és a migránsokon; spekulálunk a fiatalokon és az ő jövőjükön. Számokra és összegekre redukálódni látszik minden, miközben számos család mindennapi életét létbizonytalanság fenyegeti. Miközben sok otthon kapuján a fájdalom kopogtat, miközben rengeteg fiatalban nő az elégedetlenség a tényleges munkalehetőségek hiánya miatt, addig a nyerészkedés mindenhol erősen jelen van.

Nyilvánvaló, hogy a szédítő iram, melynek alá vagyunk vetve, elrabolni látszik reményünket és örömünket. A ránk nehezedő nyomás és sok helyzetben a tehetetlenség érzése lelkünket kiszárítani és érzéketlenné tenni látszik számtalan kihívással szemben. Paradox módon, amikor minden felgyorsul, hogy – elméletben – egy jobb társadalmat építsünk, végül nincs időnk semmire és senkire. Elveszítjük a családra szánandó időt, a közösségre szánandó időt, a barátságra, a szolidaritásra és az emlékezésre szánandó időt.
Érdemes feltennünk magunknak a kérdést: Hogyan élhetjük meg ma az evangélium örömét városainkban? Lehetséges-e a keresztény remény ebben a helyzetben, itt és most?

Ez a két kérdés identitásunkat, családjaink, országaink és városaink életét érintik. Gyermekeink, fiataljaink életét érintik, és megkövetelik tőlünk, hogy megújítsuk magatartásunkat a történelemben. Ha továbbra is van lehetőség a keresztény örömre és reményre, akkor nem akarunk pusztán megfigyelők maradni a sok fájdalmas helyzet láttán, az eget kémlelve, várva, hogy „elálljon az eső”. Mindaz, ami történik, megkívánja tőlünk, hogy bátran nézzünk a jelenre, annak az embernek a bátorságával, aki tudja, hogy az üdvösség öröme egy názáreti fiatal lány otthonának mindennapi életében ölt alakot.

Látva Mária zavarát, szembesülve saját zavarunkkal, az angyal három értelmezési kulcsot kínál, hogy segítsen elfogadnunk a ránk bízott küldetést.

1. A múlt felidézése
Az első dolog, amit az angyal tesz, a múlt felidézése: így megnyitja Mária jelenét az üdvösség egész történetére. Felidézi a Dávidnak tett ígéretet mint a Jákobbal kötött szövetség gyümölcsét. Mária a szövetség lánya. Ma nekünk is ez a feladatunk: emlékezzünk, nézzünk a múltunkra, hogy ne felejtsük el, honnan jövünk. Hogy ne feledkezzünk el őseinkről, nagyszüleinkről, valamint mindarról, amin ők átmentek annak érdekében, hogy mi ott lehessünk, ahol most vagyunk. Ez a föld és az itt élő lakosság megismerte a két világháború fájdalmát; megérdemelten volt híres szorgalmáról és kultúrájáról, melyet azonban szertelen nagyra törekvés is beszennyezett. Az emlékezet segít minket abban, hogy ne maradjunk olyan beszédmódok rabjai, amelyek a nézeteltérések megoldásának egyetlen módjaként szakadáshoz és töréshez vezetnek. A múlt felidézése a rendelkezésünkre álló legjobb ellenszer a szakítás és az eltávolodás mágikus megoldásaival szemben.

2. Isten népéhez tartozás
Az emlékezés lehetővé teszi Máriának, hogy tudatosítsa Isten népéhez tartozását. Hasznunkra válik, ha felidézzük, hogy Isten népének tagjai vagyunk! Milánóiak, igen, ambróziánusok, persze, de Isten nagy népének része! Egy ezer arcból, élettörténetből és származásból formálódó nép, egy sokkultúrájú és soknemzetiségű nép. Ez az egyik gazdagságunk! Ennek a népnek az a feladata, hogy befogadja a különbözőségeket, hogy tisztelettel és leleményesen integrálja azokat, és ünnepelje a másoktól jövő újdonságot. Olyan nép ez, amely nem fél átölelni a határokat, az országhatárokat; olyan nép, amely nem fél befogadni a rászorulót, mert tudja, hogy ott van jelen az ő Ura.

3. A lehetetlen megvalósulásának lehetősége
„Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37): így fejeződik be az angyal Máriának adott válasza. Amikor azt hisszük, hogy minden kizárólag tőlünk függ, akkor saját képességeink, saját erőnk, saját szűk látószögünk foglyai maradunk. Amikor viszont engedjük, hogy segítsenek nekünk, hogy tanácsot adjanak, amikor megnyílunk a kegyelem előtt, akkor szemlátomást a lehetetlen elkezd valósággá válni. Ez a föld jól tudja ezt, hiszen történelme folyamán oly sok karizmát szült, oly sok misszionáriust, akkora nagy gazdagságot adott az Egyház életének! Annak a sok embernek az arcáról van szó, akik felülemelkedve a meddő és megosztó pesszimizmuson megnyíltak Isten kezdeményezése előtt, és annak jelévé váltak, hogy mennyire termékeny lehet az a föld, amely nem zárkózik be saját eszméibe, saját határaiba, saját képességeibe, hanem megnyílik mások felé.

Miként tegnap, Isten továbbra is keres szövetségeseket magának, olyan férfiakat és nőket, akik képesek hinni, képesek emlékezni, képesek az ő népe részének érezni magukat, hogy együtt tudjanak működni a Lélek alkotóerejével. Isten ma is járja lakónegyedeinket és utcáinkat, mindenhol ott van, és olyan szíveket keres, amelyek képesek meghallani hívását, és képesek itt és most megvalósítani azt. Kissé átfogalmazva azt, amit e szakaszhoz Szent Ambrus fűzött, azt mondhatjuk: Isten ma is olyan szíveket keres, mint Máriáé, amelyek készek arra, hogy a legrendkívülibb körülmények között is higgyenek (vö. Lukács evangéliumának kifejtése, II, 17: PL 15, 1559). Az Úr növelje bennünk ezt a hitet és reményt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Antonio Spadaro SJ

Magyar Kurír