Ferenc pápa: A szegények segítenek, hogy rá tudjunk állni Isten hullámhosszára!

2016. november 13. vasárnap 21:15

November 13-án, vasárnap délelőtt a szentatya a hajléktalanok jubileumán résztvevő több ezer hívővel együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Felragyog majd számotokra gyógyító sugaraival az igazságosság napja” (Mal 3,20). Malakiás próféta szavai, melyeket az olvasmányban hallottunk, megvilágítják ezt az ünnepi, jubileumi napot. E szavak az Ószövetség utolsó prófétájának utolsó oldalán találhatók, és azokhoz szólnak, akik bíznak az Úrban, akik őbenne reménykednek, akik őt választják életük legfőbb javának, és elutasítják, hogy csak önmaguknak, saját érdekeiknek éljenek. Az ilyeneknek, az önmagukban szegényeknek, de Istenben gazdagoknak felragyog majd az igazságosság napja: ők azok a Lélekben bízó szegények, akiknek megígéri Jézus a mennyek országát (vö. Mt 5,3), és akiket Isten – Malakiás próféta ajkával – „különleges tulajdonom”-nak nevez (Mal 3,17). A próféta szembeállítja őket a gőgösökkel, akik önelégültségükbe és a világ javaiba helyezték életük biztonságát. Hallva az Ószövetség eme utolsó oldalának szavait, az élet végső értelmére vonatkozó kérdések születnek bennünk: miben keresem biztonságomat? Az Úrban vagy Istennek nem tetsző dolgokban? Mi a célja életemnek? Mi felé irányul a szívem? Az élet Ura felé vagy mulandó és megelégedettséget nem adó dolgok felé?

Ezekhez hasonló kérdéseket hallunk a mai evangéliumi szakaszban. Jézus Jeruzsálemben van, földi életének utolsó és legfontosabb időszaka, halála és feltámadása előtt áll. A templom környékén tartózkodik, amely „gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal díszes” (Lk 21,5). Az emberek épp a templom külső szépségéről beszélnek, amikor Jézus ezt mondja: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak” (Lk 21,6). Hozzáteszi, hogy lesznek háborúk, éhínségek, felfordulások földön és égen. Jézus nem félelmet akar kelteni, hanem azt akarja lelkünkre kötni, hogy mindaz, amit látunk, kérlelhetetlenül elmúlik. Sem a legnagyobb birodalmak, sem a legszentebb épületek, sem a világ legszilárdabb valóságai nem maradnak fenn örökké, előbb-utóbb leomlanak.

Kijelentéseit hallva az emberek rögtön feltesznek két kérdést a mesternek: „Mikor történik mindez, és mi lesz a jele annak, hogy elkezdődött?” (Lk 21,7). Mikor lesz és mi lesz jel… Mindig furdal minket a kíváncsiság: tudni akarjuk a „mikor”-t és jeleket akarunk kapni. Jézusnak azonban nem tetszik ez a kíváncsiság. Ellenkezőleg, arra buzdít, ne engedjük, hogy apokaliptikus szónokok megtévesszenek minket. Aki Jézust követi, nem hallgat a vészprófétákra, a horoszkópok látszatigazságaira, a jövendölésekre és jóslatokra, amelyek félelmet keltenek, és elfordítanak attól, ami számít. Az Úr arra hív, hogy a sok hallható hang között különböztessük meg azt, ami tőle jön, attól, ami a hamis lélektől. Ez fontos: megkülönböztetni azt a bölcs hívást, amellyel Isten fordul hozzánk nap mint nap, annak az embernek a lármájától, aki Isten nevét használja fel arra, hogy megijesszen, feszültséget szítson és félelmet keltsen.

Jézus határozottan arra biztat, hogy ne féljünk egyetlen korszakban bekövetkező felfordulástól sem, sőt a legsúlyosabb és a legigazságtalanabb megpróbáltatásoktól sem, amelyek tanítványait érhetik. Azt kéri, hogy tartsunk ki a jóban és egész bizalmunkat Istenbe vessük, aki nem okoz csalódást: „Egyetlen hajszálatok sem vész el” (Lk 21,18). Isten nem feledkezik meg híveiről, az ő értékes tulajdonáról, amely mi vagyunk.

Ma viszont azt akarja, hogy elgondolkodjunk létünk értelméről. Egy képet használva azt mondhatnánk, hogy ezek az olvasmányok egyfajta szitaként működnek életünk folyása számára: emlékeztetnek, hogy szinte minden elmúlik ezen a világon, mint a víz, mely átfolyik, de vannak értékes valóságok, amelyek fennmaradnak, mint a drágakő a szitán. Mi marad meg, minek van értéke az életben, melyik vagyon nem enyészik el? Kettőről biztosan állíthatjuk: az Úr és a felebarát. Ez a két vagyon nem enyészik el! Ezek a legnagyobb javak, amelyeket szeretnünk kell. Minden más – az ég, a föld, a legragyogóbb dolgok, ez a székesegyház is – elmúlik; életünkből viszont nem szabad kizárnunk Istent és a többi embert.

Mindazonáltal éppen ma, amikor kirekesztésről beszélünk, rögtön konkrét emberek jutnak eszünkbe, nem hasztalan dolgok, hanem értékes személyek. Az emberi személyt, melyet Isten a teremtés csúcsára helyezett, gyakran leselejtezik, mert az emberek inkább szeretik a mulandó dolgokat. Ám ez elfogadhatatlan, mert az ember a legnagyobb jó Isten szemében. És súlyos dolog az, hogy hozzá is szokunk ehhez a leselejtezéshez. Aggódnunk kell, amikor elalszik a lelkiismeretünk, és nem vesszük észre mellettünk szenvedő embertársunkat, és nem törődünk a világ komoly problémáival, amelyek „már hallott refrénné” válnak a híradások egymásutánjában.

Kedves fivéreim és nővéreim, ma a ti jubileumotok van, és jelenlétetekkel segítetek minket, hogy rá tudjunk állni Isten hullámhosszára, és azt nézzük, amit ő néz: ő nem áll meg a külsőnél (vö. 1Sám 16,7), hanem tekintetét afelé fordítja, aki „alázatos és megtört szívű” (Iz 66,2), a mai világ számos szegény Lázárja felé. Mennyit árt nekünk, ha úgy teszünk, mintha észre sem vennénk az elutasított és kidobott Lázárt (vö. Lk 16,19–21)! Istentől fordítjuk el arcunkat! Istentől fordítjuk el arcunkat! Spirituális elmeszesedés tünete, amikor főleg a megtermelendő dolgokra figyelünk a szeretendő emberek helyett. Így alakul ki korunknak az a tragikus ellentmondása, hogy minél nagyobb a fejlődés és minél több a lehetőség – ami önmagában jó –, annál kevesebben vannak azok, akik hozzá is jutnak ezekhez. Hatalmas igazságtalanságról van szó, és ezért kell aggódnunk, sokkal jobban, mint azért, hogy tudjuk, mikor és hogyan jön el a világ vége. Mert nem ülhetünk nyugton otthonunkban, miközben Lázár ott fekszik a kapunk előtt; nincs béke annak otthonában, aki jól van, miközben hiányzik az igazságosság mindenki otthonában.

Ma a székesegyházakban és a kegyhelyeken az egész világon bezárják az irgalmasság kapuját. Kérjük a kegyelmet, hogy ne csukjuk be szemünket Isten előtt, aki néz minket, sem felebarátunk előtt, aki kérdőre von minket. Nyissuk ki szemünket Istenre, tisztítsuk meg szívünk látását a félrevezető és félelmet keltő látványoktól, a hatalom és büntetés istenétől, az emberi gőg és félelem kivetítésétől. Tekintsünk bizalommal az irgalom Istenére, azzal a bizonyossággal, hogy „a szeretet soha meg nem szűnik” (1Kor 13,8). Újítsuk meg abba az igaz életbe vetett reményünket, amelyre meghívást kaptunk, amely nem múlik el, és amely vár ránk, közösségben az Úrral és a többiekkel, örökké, vég nélkül tartó örömben.

Nyissuk ki szemünket felebarátunkra, főleg az elfelejtett és kirekesztett testvérünkre, a kapunk előtt fekvő „Lázárra”. Rájuk kell irányulnia az egyház nagyítólencséjének. Védjen meg minket az Úr, hogy azt magunkra irányítsuk! Tartson vissza minket a figyelmünket elterelő díszletektől, az érdekektől és a kiváltságoktól, a hatalom- és dicsőséghajhászástól, a világ szellemének csábításától. A mi anyaegyházunk „az emberiségnek különösen arra a részére néz, amely szenved és sír, mert tudja, hogy ezek az emberek az evangélium jogánál fogva hozzá tartoznak” (VI. Pál: Beszéd a II. vatikáni zsinat második ülésszakának elején, 1963. szeptember 29.). Az evangélium jogánál, de az evangéliumi kötelességnél fogva is, mert feladatunk az, hogy törődjünk az igazi vagyonnal, amelyet a szegények jelentenek. E gondolatok fényében azt szeretném, hogy ez a nap a „szegények napja” legyen. Jól emlékeztet erre egy ősi hagyomány, amely Szent Lőrinc római vértanúhoz kapcsolódik. Ő, mielőtt elszenvedte volna a kegyetlen vértanúhalált Krisztus iránti szeretetből, elosztogatta a közösség javait a szegényeknek, akiket az egyház valódi kincseinek nevezett. Adja meg nekünk az Úr, hogy félelem nélkül arra tekintsünk, ami számít, hogy szívünket ő felé és a mi valódi kincseink felé irányítsuk!

A jubileumi napokon magyar zarándokok is részt vettek, akik Ferenc pápa hívására keltek útra Budapestről és Szombathelyről, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Katolikus Karitász szervezésében.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
-az-eletemet-kaptam-tole-vissza-kozosseg-amelyben-elette-valik-az-ige
„Az életemet kaptam tőle vissza” – A közösség, amelyben életté válik az Ige

A Cenacolo cherascói házában él, két éve került a közösségbe. Gyógyulni ment, „szerelemből”, hűségből maradt. Fecske Ágival beszélgettünk.

2017. július 23. vasárnap
ferenc-papa-kovaszkent-mukodo-egyhazat-vagy-tisztak-egyhazat-akarjuk-00
Ferenc pápa: Kovászként működő egyházat vagy a „tiszták” egyházát akarjuk?

Július 23-án, a vasárnap déli Úrangyala elimádkozásakor a Szentatya a jó magról és a konkolyról szóló példabeszédről elmélkedett, többek között a döntés és a türelem magatartásformáit hangsúlyozta Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

2017. július 23. vasárnap